Koncert

Vannak olyan zenekarok, melyeket az embernek akkor is látnia kell, ha történetesen épp nem nagy rajongója az adott stílusnak. Ilyen a Morbid Angel is, így tehát – annak ellenére, hogy nem vagyok egy death metal fan – én is leslattyogtam nemzeti ünnepünkön a Népligetbe. Mivel én is utálom, ha olyanok okoskodnak a kedvenc műfajommal kapcsolatban, akiknek fogalmuk sincs az adott zenéről, így most én sem bocsátkoznék világmegváltó gondolatokba, netalán valamiféle észosztásba, inkább csak leírom, nekem hogy tetszett a buli.

Oké, mint tudjuk, a Katatonia neve is a fellépők között szerepelt (Manic Movementről pedig szó sem volt eredetileg), de ők valamiért lemondták a bulit. Igaz, a nézőszámot ez a sajnálatos tény döntően nem befolyásolta, nem lett tehát gáz a koncert, bár azért telt házról sem beszélhetünk. Más kérdés, hogy a legtöbben csak a Kreator színre lépésénél futottak be a Csarnokba, ekkorra alakult ki számottev tömeg a teremben. Tegyük azonban hozzá, a „késve” érkezők sem maradtak le semmilyen létfontosságú eseményről.

A Moonspell neve messze nem pörög már úgy, mint mondjuk bő tíz éve, az Irreligious tájékán, amikor az európai színtér egyik nagy reménységének és titkos fegyverének számítottak, de még ennek fényében is meglepett, hogy legfeljebb 350 ember volt rájuk kíváncsi. Persze sokszor jártak már Magyarországon, úgyhogy talán ez is hozzájárult a koncertet fogadó visszafogottabb érdeklődéshez.

A brit The Pilgrim Fathers azt az igazi széteffektezett, porszívósra torzított ősrockot játssza, ami koncerten nálam akkor működött volna, ha valami tudatmódosító hatása alatt állok, a helyzet azonban nem ez volt, ezért aztán elég kevéssé tudtam ráhangolódni a ’60-as évek végét idéző dallamvilágra, a néha berobbanó széttorzított gitárokra és a sci-fi hanghatásokra. Pláne, hogy a zenekar sem igyekezett különösebben eladni a produkciót, eléggé magukba borulva játszottak. Ahogy elnéztem, a közönség nagyobb része is inkább csak érdeklődve figyelgette a bandát, de különösebben nem reagálták le a zenét. Kérdés persze, mit lehetne élőben lépni erre az egészre… Rokonszenves a fiatal csapat, de nem ilyen közegbe valóak, legalábbis szerintem.

A Moby Dick régi favorit nálam, talán azt is mondhatnám, hogy a kedvenc magyar bandám, így egy pillanatra sem volt kétséges, hogy a Petőfi Csarnokban a helyem ezen az estén. Az utolsó falat bejgli elfogyasztása után kicsit késve érkeztem a bejárathoz, így a Virgin One műsorából sajnos semmit nem láttam, a Monastery pedig elmaradt, így a Depresszió volt számomra az est nyitánya. Nos, amit ők művelnek az abszolút nem az én műfajom, de mivel egyik kedves barátom nagy rajongójuk, ezért láttam őket néhányszor, és most is végignéztem a műsort. Az tagadhatatlan, hogy amit csinálnak, azt jól csinálják, bár szerintem igazából nem sok újat mutatnak… Lendületes, kicsit punkos zenéjük legfőképp a fiatalokhoz szól, akiket most is elkapott a lendület. Bár ekkor még eléggé néptelen volt a PeCsa, mégis kialakult kisebbfajta pogó, és láthatólag a csapat is élvezte a fellépést. Aki szereti, biztos most is elégedett volt a röpke háromnegyedórás program végén…

Az idén 25. születésnapját ünneplő soproni Moby Dick egy igen nagyszabású bulival emlékezett meg negyedszázados fennállásáról február 10. napján a Petőfi Csarnokban. Előzenekarok is akadtak szép számmal persze, ám a csúcspont mindenképpen a soproni srácok kétórás, őstagokkal és sztárvendégekkel fűszerezett koncertje volt.

Bármilyen hihetetlen, de a soproni Moby Dick ezen februári alkalmat megelőzően egyetlen egyszer sem lépett még fel a Wigwamban, ráadásul, ha jól emlékszem, a tavalyi jubileumi buli óta egyáltalán nem játszottak a fővárosban, így igencsak ideje volt már, hogy tiszteletüket tegyék errefelé.

Azt hiszem, már-már köztudott, hogy szerkesztőségünk nagy része nem kimondottan rajong a klasszikus magyar rockzenekarokért. Persze ennek generációs okai is vannak/lehetnek, elvégre a kollégák nagy része nem lehetett jelen a magyar rock fénykorában, a régi nagy nevek gyakran önparódiába fulladó, kínos önlejáratását és kompromittálódását viszont már szinte élő egyenesben követhettük az elmúlt 10-15 évben.

Kissé abszurdnak tűnhet igazi Misfits turnéként hirdetni olyan koncertsorozatot, ahol mindössze egy alaptag, nevezetesen Jerry Only bőgős/énekes (fölöttébb találó a név ez esetben, ha-ha!..) képviseli a bandát és annak jól ismert horror image-ét, bár Dez Cadena (Black Flag) gitáros és Marky Ramone (természetesen Ramones) dobos jelenléte vitán felül a “nem semmi” kategóriába tartozik.

Kellemes péntek esti kikapcsolódásnak ígérkezett az ismert underground arcokat tömörítő három csapat fellépése a Nagyvárad téri "Terembúrában", előttük pedig egy számomra eddig ismeretlen fiatal társulatot is lefigyelhettem. Nos, a Weightin' 4 U amolyan "mindenki kedvére" jellegű műsorral próbálkozott, amelybe ugyanúgy belefért a Fuel és a Seek And Destroy (hej, azok a régi idők, amikor szinte minden magára valamit is adó fiatal hazai metal banda játszotta ezt a dalt!..) a Metallicától, mint egy kis Pantera és Rammstein is.

Azért eredetileg nem egészen erről volt szó! Az előzetes hírek az Armored Saint és a Saxon fellépését is ígérték, utóbbi neve a jegyen is rajta volt!.. A vége az lett, hogy a tradicionális heavy csapatok közül egy nem sok, annyit sem láttunk, és a több mint egy évtizedes múltra visszatekintő katowicei metal őrület idén erősen death-doom-dark-gothic jelleget öltött.

Nagy szerencse, hogy amikor elkezdték árusítani a jegyeket erre a koncertre, még élénken éltek bennem az AC/DC-s tapasztalatok, és valóban: aki nem lépett azonnal, itt is lemaradt a jóról. A bécsi Stadhalle körülbelül feleakkora, mint amilyen méretű helyeken a Metallica játszani szokott, így gyorsan rá kellett startolni a belépőkre, amik aztán nem egészen egy nap leforgása alatt el is fogytak. Nem kifejezés, hogy örültem a szerencsének, mint majom a farkának, a Death Magnetic lemeznek köszönhetően ugyanis évek hosszas kihagyását követően ismét Metallica rajongóvá avanzsáltam, ráadásul ehhez hasonló fedett arénás, pláne körszínpados turnét emberemlékezet óta nem csináltak Európában.