Koncert

Nem volt gyenge a hosszú hétvége előtti időszak: az Iced Earth buli után három nappal ismét Bécs felé vehette az irányt kis csapatunk, hogy egy újabb kihagyhatatlan eseményen vegyen részt, ez pedig nem volt más, mint a Symphony X headliner miniturnéjának utolsó koncertje. Az önálló bulikat a Dreammel közös túra szabadnapjaira iktatták be, és pár hónappal ezelőtt október 19-e már konkrétan mint magyar dátum szerepelt a Wigwam honlapján. De - akárcsak az Iced Earth esetében -, itt sem sikerült leszervezni a pesti koncertet, amit most nem kívánok kommentálni, hiszen nem ismerem a hátteret – az mindenesetre biztos, hogy egyik rendezvény sem lett volna bukta. Mindegy, hozzászoktunk már (és szerencsére jó néhányan meg is engedhetjük magunknak), hogy Pozsonyba, Bécsbe, Prágába utazzunk egy-egy hőn áhított, de hozzánk el nem jutó bandáért.

Ha valaki képes Münchenig utazni a fenti összeállítás kedvéért, útközben is nagyrész efféle zenét hallgat a kocsiban és ezt követően sem csömörlik meg a tördelt ritmusoktól, a mélyrehangolt riffekre érkező szintiszőnyegektől, virtuóz gitár-billentyű torzsalkodásokkal teli negyedórás opuszoktól, akkor egész biztosan nincs orvosság a progmetal függőségre. Csakis az lehet a gyógyszer, ha az ember duplaannyi cuccot tol magába, ehhez pedig tényleg remek kezdés volt ez a kellemes hétvégi kirándulás. Hiába láttuk ugyanis az őszi miniturnén Michael Romeoékat, a Paradise Lost lemez igazi bemutató túrája ez volt, ráadásul – az osztrák bulival ellentétben – itt az előbandák sem voltak akárkik.

Idén csak egy nap telt el kettő helyett a tavaly már bejáratott néven, de a változatosságra való törekvés ugyanúgy érződött és ezúttal az időjárás is kedvezett a szabadtéri bulinak! A koncertek mellett pörgött a CD-és pólóstand is, nem beszélve a közönség-találkozókról, ahol a fellépők tonnaszámra osztották az autogramokat. Igazából az se dühített fel, hogy a tervezett interjúkból végül nem lett semmi.

Először tényleg nem tudtam mire vélni, mit keres a Stryper a 25 éves jubileumi turnéjával Prágában, hiszen ha a reunion óta egyáltalán az öreg kontinensre eszi őket a fene, akkor elsősorban az erősen katolicizált dél-európai országokban szoktak csak felbukkanni (meg esetleg Angliában).

Most először fordult elő az, hogy kimondottan a Stratovarius és a Hammerfall miatt mentem el saját koncertjükre. Emlékezzünk csak vissza: 2000-ben a Rhapsody játszott Tolkkiék előtt, 2001-ben a Virgin Steele melegített a Hammerfallhoz, 2003-ban pedig a Masterplan miatt mentünk Dronjakék koncertjére, és elsősorban a Symphony X kedvéért Stratóra. Persze ez nem jelenti azt, hogy szándékunkban állt volna hazamenni az előbandák után, vagy hogy végigunatkoztuk volna a főzenekarokat, hiszen mind a Hammerfall, mind a Strato profi gépezetként hengerel élőben.

Igen nagyszabású, mittomén hány fesztivált és számtalan zenekart felvonultató este volt ez, melynek fő attrakciója, a Stromwitch mellett az Akela lemezbemutatója- és dvd felvétele volt. A nagyteremben folyamatosan valami érdekes buli volt, s mivel sajnos szétszakadni én sem tudok, a kisteremben küzdő bandákból semmit sem láttam. Hát akkor menjünk szépen, sorjában.

Nagyon régen jártam a Rocktongban, mert katasztrofális hely volt. Akármilyen erősen próbálom, nem tudok felidézni egyetlen pozitívumot sem. De egy ideje mindenféle jót hallok róla, és egyre több olyan zenekar megy a közelébe, aki eddig nem nagyon tudott koncertezni, mert habár szebb, nagyobb helyet érdemelne, nem engedheti meg magának a Süss Fel Napot, vagy a Kultiplexet. Ellenben itt ez a Rocktogon, ami mellett elsősorban az szól, hogy az előző szervező brigádot – élükön az arcpirítóan inkompetens Tivadarral – messze elrugdalták valami másik, jobb sorsra érdemes klubba. Most aztán ott alázzák tiszta erőből a kezdő zenekarokat, meg húzzák le őket az amúgy is nevetséges gázsikkal, „A rock örök és élni fog” – már a nyolcvanas években is nagyon ciki vezérmondatot fröcsögve. Ebből az egészből csak annyi a lényeg, hogy új szervezőkkel, új technikussal, valamivel használhatóbb felszereléssel, és némileg átépített koncerttérrel, a Rocktogon is tűrhető helyszínné avanzsált, így ha Sunday Fury szintű zenekarok muzsikának ott, mindenképp el kell menni.

A napos áprilisi szombaton történő spontán debreceni kirándulás koncertlátogatásban végződött, és mivel főleg az Isten Háta Mögött miatt indultunk útnak, ejtettem pár kósza könnyet azt hallván, hogy ők sajnos nem tisztelik meg a Hangfogó klubot. De így is három produkciónak lettem szem és fültanúja, a Stereochrist előtt a Monkey Cave és a Mood Reflect adott ízelítőt munkásságából. A városban nem ez volt az egyetlen rockzenei rendezvény, így a látogatottság sajnos elég gyér volt.

Szerencsére szombatra alábbhagyott az őrület a fővárosban, így nyugodt szívvel látogathattam el a Kultiplexbe, ahol a Stereochrist tartotta új, Live Like a Man (Die as a God) című lemezének bemutatóját.

A lasagna-evős névnapozás spontán koncertlátogatássá fajult, és szerintem egyikünk sem várta, hogy a tengerentúl legamerikaiatlanabb sztárcsapatát ilyen korrekt módon idézi majd meg a Steal This System zenekar. Előzenekar nem volt, így kb. 11-ig a kivetítőn futó Metallica koncert kötötte le figyelmünket - már akiét.

Igencsak izmos az idei nyárelő a progresszív muzsikák szerelmeseinek, hiszen hosszú kihagyás után a Dream Theater ismételten útba ejt minket, ráadásul május végén a Marillion is tiszteletét tette a fővárosban, nem is beszélve a Spock’s Beardről, akik brit kollégáikhoz hasonlóan szintén először játszottak nálunk.

Alig 11 évvel ezelőtt járt itt utoljára Max Cavalera, az akkor még szebb napokat élt Sepultura frontembereként, de mégis sok arc - köztük én is - ezen név bűvöletében ment el erre a péntek esti brazil-törzsi-metal próféciára. Se plakát, se túl nagy hírverése nem volt a koncertnek, de a PeCsa kapuit átlépve már lehetett látni, hogy erre nem is volt szükség. A hazai rockszakma apraja-nagyja felvonult, zenészek, újságírók, és a közönség összetétele is vegyes volt, szinte rocktársadalmi eseménynek számított megnézni a Soulfly néven nyomuló nagy Max Cavalerát.