Koncert

Úgy néz ki, tényleg öregszem. Alig két héttel a margitszigeti Riders On The Storm fiesztája után ugyanis ismét egy olyan koncertre készülődtem, amin a fellépők életkora vígan túl van a hatvanon. Na jó, persze, ez a Stones, és lehet, hogy tényleg most láthatjuk őket utoljára (ennek ellentmondó hírek aztán rögtön másnap napvilágot is láttak), meg úgyis rég voltam igazi stadionkoncerten. Nem mondhatnám ugyan, hogy rajtuk nőttem volna fel, de a szimpatizáns státusz azért simán kijár, úgyhogy kicsengettem szépen a 14.900-at és vártam a nagy napot.

Robert Plant esetében nehéz nélkülözni a közhelyeket. A Led Zeppelin élén olyat alkotott, ami nem csak, hogy a hard rock és a heavy metal vagy a könnyű műfaj, de úgy általában véve a ZENE és az egyetemes kultúra fejlődésére is óriási hatással volt.

Kétségtelen, hogy a 2004-es év legnagyobb tragédiája, ami Dimebag Darrell-lel történt. Mindazonáltal már sokan írtak memoárt, búcsúbeszédet, megemlékezést, ezért én nem is foglalkoznék ezzel. Koncentráljunk a muzsikára, hisz Dime is azt tette egész életében és a megjelent több mint 1300 rajongó is ezért jött a Wigwamba. Na meg a hazai rockélet színe java... A több mint két órás koncerten tényleg mindenki ott volt, aki számít a honi undergroundban. Megjelent többek között Mentes Norbi, Töfi, Vörös Gábor és Madi is, hogy csak a legnagyobb neveket említsem.

Vannak koncertek, amelyeknél az ember nem igen tudja előre, hogy mire számíthat. Valahol persze minden élő fellépés lutri, az élményt nem lehet előre borítékolni, és talán éppen ez a szép a dologban, mégis, a Riders On The Storm esetében nagyon sok volt a kérdőjel.

Mivel a Devil’s Slingshot előtt lemaradtam a K3-ról, most láttam először őket. Kállai János, Szuna Péter és Nagygyörgy Gábor vitán felül baromi jól nyomják ezt az instrumentális prog metalt, nagyon tudnak bánni a hangszereikkel, feszesen és töményen szólalnak meg, roppant okosan muzsikálnak, ráadásul olyan bivaly hangzást kaptak, hogy nem hittem a fülemnek.

Valahol döbbenetes azért, hogy egy világsztár, aki konkrétan poszterarc volt annak idején (illetve a világ egyes tájain még mindig) egy évben már másodszor jár nálunk – februárban ugye már megfordult a hajón Richie Kotzen, noha akkor éppen Jack Sparrownak álcázta magát (hála az égnek azóta megszabadult a borzalmas szakálltól).

Őszintén beismerem, igencsak felemás érzésekkel vártam a germán indusztriál istenségek harmadik magyarországi eljövetelét. Egyrészt a várakozás adott volt: eddig még nem találkoztunk élőben, a ’98-as Szigetes koncert idején ugye még ki a fene ismerte őket, arra meg már nem is igen emlékszem, hogy öt éve miért hagytam ki a dolgot.

Ráadásul azt azért mindenki tudja, hogy Lindemann és gárdája koncerten az igazi, esetükben a szórakoztatás és show kifejezéseknek tényleg van értelme, így akár azt is mondhatnánk, hogy ők napjaink KISS-e – ha ez a kijelentés nem lenne már alapjaiban megmosolyogtató. Viszont tudtam azt is, mennyire komolyan veszik azt, hogy egy-egy turné alkalmával az épp aktuális lemez dalai kerülnek terítékre, és hát a tavalyi Liebe Ist Für Alle Da enyhén szólva nem lett hatalmas mestermű. A koncertjegy novemberi megvásárlásakor még úgy voltam vele, hogy a hátralévő időben majd megszokom - „jóra hallgatom”, ahogy mondani szoktuk – azonban ez nem igazán következett be.

Nem szívesen járok az E-Klubba koncertre, mert emlékeim vegyesek az ott megrendezett eseményekről: volt ugye a legendás Iron Maiden koncert, sosem szólnak igazán jól a bandák és hát mégiscsak egy “főállású” diszkóról van szó, ahol a rockkoncertek kedvéért nem cserélgetik le egy-egy napra a teljes személyzetet és így a “diszkós” attitűd időnként visszaköszön. A koncertszervezők azonban valamiért nem tudnak leszokni a helyről, aminek az okai nyilván abban keresendők, hogy a Wigwam mellett még nem nagyon létezik Pesten (Pecsánál kisebb méretű) épkézláb helyszín rockkoncertekre. A Wigwam sem mindig fenékig tejfel, de mégiscsak rockklub, és legtöbbször a koncertek hangzása is jó. Na mindegy, ez volt, ezt kellett szeretni, elindultunk, megérkeztünk és türelmesen vártunk a sorunkra. Majd ezt követően tovább vártunk. Valamilyen furcsa perverzió folytán ugyanis mind az E, mind a Wigwam esetében előszeretettel szívatják a fizető nézőket a beengedési folyamat elkezdésének elnyújtásával. Kösz, legalább friss levegőn voltunk addig is!

Mit sem tudtam az előzenekar kanadai The Tea Partyról, de név alapján nem sok jóra számítottam. Ehhez képest kellemesen csalódtam, mert kimondottan érdekes és élvezetes zenét vezetett elő a trió. Elsőre az tűnt fel, hogy a jamaicai beütésű Gary Moore-nak kinéző énekes-gitáros (aki mellesleg számos egzotikus hangszert is használt) hangja a Cultos Astburyéra emlékeztet, de aztán rájöttem, hogy helyesebb a Doors-hoz hasonlítani, mivel az egész Tea Party ahhoz áll közelebb. Voltak egészen modern dolgok a zenéjükben, miként ősrockos részek is, meg sok-sok közel-keleti zenei hatás. Ennyi alapján egy 8-9 pontot megérdemel a csapat, nagyon tetszett a műsoruk.

Ugyan sokan hörögtek azon, hogy mégis milyen dolog volt már a csendrendelet miatt a belső nagyterembe költöztetni a szabadtérire tervezett színpadi showt, a változtatás a koncert napján kétszeresen is igazolást nyert. Egyrészt, kábé a benti nagyteremnek megfelelő (hátul már kissé lazán is álló) embertömeg jött össze az estére - ez egyébként a mai viszonyok között szerintem egyáltalán nem vészes nézőszám, de a kinti 3-4000 fős placcon már furábban nézett volna ki.

Nos. Aki szerint a Queen csak egy apró porszem a már letűnt zenekarok porszívózsákjában, lapozzon is tovább. Ez egy ultra-elfogult közvetítés lesz (ami nem feltétlenül jelent minden esetben pozitív hangvételű áradozást), mivel a Queen életem meghatározó zenekara volt.

Persze, eltelt huszonkét (!!!) év a legendás, Népstadionbeli koncert óta… És igen, Freddie halála is már tizenhét éve történt - ennek fényében még úgy is furcsa egy 2008-as Queen koncert, hogy ez a második ebben a felállásban. Gondolom mindenkinek a könyökén jön ki, hogy állandóan arról beszélek, mennyire gyenge ötlet volt az Európában szinte teljesen ismeretlen, de máshol is eléggé levitézlett hírnevű Paul Rodgers csatlakozása, az meg főleg elbaltázta az „amihez a Queennek köze van, csak minőségi lehet” elméletet, amikor egy öregecskedő, inkább Rodgerses, mint Queenes új lemezt is összehoztak.

Eddig nem volt megszokott koncerthelyszíne a Wigwam a Queen rajongóknak: az Emlékzenekar is a PeCsában játszott az elmúlt években december tájékán, így mindnyájan kicsit félve gyülekeztünk a helyszínen, ahol bitang hideg volt, és a szívbajt hozta ránk, hogy 10 körül még csak a zenészekkel és rokonaikkal csevegtünk egyen-ketten.