Koncert

Iszonyú tömeg gyűlt össze a Wigwamban a két banda fellépésére. Hallottam korábban, hogy nagyon fogytak a jegyek, de arra, hogy egy gombostűt sem lehet majd leejteni, nemigen számítottam.

A korai kezdési időpont miatt, még teljes munkahelyi harci díszben (értsd: öltöny, nyakkendő) éppen hogy csak beestem a nyitó Ride the Skyra. Az ex-Helloween / Masterplan ütős Uli Kusch, valamint a norvég Tears of Anger testvérpárja által életre hívott zenekar debütalbuma elvárásaimtól messze elmaradva, sajnos meglehetősen átlagosra sikeredett. Az egyfajta Masterplan-light muzsikát rejtő lemezről pont a lényeg hiányzott, a fogós, megjegyezhető dallamok, kevés volt kiugró momentum.

Az utolsó Sonata Arctica lemez, az Unia kapcsán felmerült bennem a kérdés, vajon mennyire lesz vevő a finnek közönsége az elég jelentősen módosított irányvonalra. Annak ellenére, hogy mind színvonal, mind változatosság terén messze ver minden korábbi Sonata Arctica produktumot Tony Kakkóék utolsó anyaga, azt meg kell hagyni, hogy nagyon más, így sokaknak megfekheti a gyomrát. Talán ez is közrejátszhatott abban – meg nyilván az is, hogy ez már a második kör volt nálunk – hogy a legutóbbi, kissé zsúfoltra sikeredett buli után ezúttal egy erős félház fogadta a bandát.

Mit ne mondjak, minimum egy hónappal a koncert előtt már olyan szinten be voltam sózva (mert végre láthatom egyik legnagyobb kedvenceimet), hogy szinte nem is tudtam mást hallgatni előtte, mint Slayert. Az új album isteni dalait is betéve tudtam, mire elérkezett a NAGY NAP.

Szeretek ilyen estéken már jóval korábban a helyszínen ténferegni, segíteni összegányolni a cuccot, esetleg a legelső sört - ekkor még van hideg - kérni a pultnál és várni az érkező ismerősökre, barátokra, beszélgetni kivel - mi van … Rákészülni. Szóval már javában a nyárban rohangásztunk a sík ideg Bakóval (nem tud ez az ember lazítani …), ámbátor eredményesen, mert szerintem mind hangban, mind hangulatban, mind nézőszámban sikerült felülmúlni az első, még télen megrendezett fesztivált, ráadásul erről még vágott videoanyag is készült. Jó, jó, a lényegre térek.

Ez a júliusi nap szakítópróbája volt a magyar undergroundnak, főleg a black metal vonulatnak. Ezen az estén tért vissza ugyanis a magyar black metal legenda, a Tor-Men-Tor. Előre kell bocsátanom, hogy még soha nem hallottam Tor-Men-Tort, úgyhogy kíváncsian álltam az est előtt. A közönség nem csak magyarokból állt, hanem még Norvégiából is idelátogattak a legendás összeállás hírére. Sok ember volt jelen, több mint a Sear Bliss 5 éves jubileumi koncertjén. A várakozás után este kilenc órakor kezdődött a "show".

Jó pár millió éves fejlődés áll meg az emberiség előtt, míg fajunk egyes példányainak agykapacitása talán elégséges lesz annak a számnak a befogadására, mellyel a leírható, hányszor énekelte mar meg a rocksajtó a magyarországi koncertszervezők kezdési időpontokat illető nagyvonalúságát. A Voodoo esetében ennek a jelenségnek (úgynevezett "csúszás") egy valószínűleg minőségi evolúciós ugráson átment válfaját tanulmányozhatta az a kisszámú érdeklődő, aki lemerészkedett dél-Budapest e titokzatos, számtalan legendának otthont adó szegletébe, egy amúgy lenyűgöző céltudatossággal eltitkolt koncert kedvéért.

Örök igazság hazánkban az, hogy ha egy előadó első hazai buliján sokan vannak, korántsem jelenti azt, hogy legközelebb is borítékolható a magas nézőszám. Láttuk ezt már Jeff Scott Soto vagy épp Jorn esetében is, hogy csak néhány nevet említsek, és sajnos az idei második Ripper szólóbulival is ez volt a helyzet.

Az Idoru egyfajta születésnapot ünnepelt ezen a szombaton a Dürer Kertben: egy éve vannak együtt az új énekessel, Szolga Józsival, aki – le is szögezném rögtön – kiváló választás volt erre a szerepre. Az Idoru az elmúlt 6 évben lerakott az asztalra két kiválóan (Brand New Way, Brand New Situation, 2005 és Monologue 2007), valamint egy jól sikerült lemezt (Face the Light 2009), amelyek szerintem nemcsak hazai szinten jelentenek etalont a melodikus (poszt)-HC/punkban, hanem simán odahelyezhetők a legjobb A. F. I. vagy Alexisonfire lemezek mellé.

Miután tavaly csúfosan bebuktuk a pozsonyi King Diamond koncertet (King állítólag behisztizett a koncerthelyszín láttán, hát nem tudom, a prágai Retro Music Hallhoz és zsebkendőnyi színpadához mit fog szólni ősszel), érthető okokból nem nagyon kerestem a lehetőséget, hogy a festői szlovák fővárosba utazzam, azonban a Scorpions koncert kapcsán nem volt mit mérlegelni. Mivel anyagi és egyéb okokból fel sem merült, hogy a milánói Gods Of Metalra eljussak a hónap elején, más lehetőség nem adódott, hogy nagy kedvencemet első ízben láthassam. Az efféle arénakoncertek a legritkább esetben szoktak elmaradni, ráadásul ez mégiscsak egy önálló buli volt és nem fesztiválfellépés. Persze volt némi fesztiváljellege a dolognak, hiszen egy, a Kisstadionnál valamivel nagyobb szabadtéri sportpályán rendezték a koncertet; beszervezték az Edguyt előzenekarnak és a rendkívül vegyes közönség-összetétel láttán időnként úgy éreztem, mintha valami helyi Kapcsolat-koncertre tévedtem volna. Szerencsére a helyszín csak lájtosan telt meg és lehetett mozogni, ráadásul a füvet is leterítették valami ponyvaszerűséggel, elkerülendő a sárképződést eső esetén. Csapadékról hálistennek szó sem volt, egész nap tombolt a kánikula, csak késő este esett pár csepp, amúgy jelképesen.

Ha rögtön a koncert után megírom, ez a beszámoló elvileg úgy kezdődött volna, hogy “bár családunkban az egy főre eső Saxon lemezek száma nem túl magas…” Oka van azonban annak, hogy ezt a rendkívül szellemes frázist le kell hagynom a cikk elejéről: azóta a szituáció gyökeresen megváltozott! Igen, megint csak egy olyan koncertet láttam, amelyet követően revideálnom kellett addigi álláspontomat.

Alig nyolc hónappal ezelőtt sikerült megcsípnem mind a Saxont, mind pedig az újra Matt Barlow-val dolgozó Iced Earth-éket Balingenben. Természetesen mindkét banda király volt aznap, ráadásul régi favoritjaimról van szó, így egyértelmű, hogy a PeCsában volt a helyem február közepén.

A hazai Without Face kapta a nem mindennapi lehetőséget, hogy vendégként végigkísérje az Európa-turnén a Samaelt és a Cathedralt. Ez nem akármi. Mindenképpen örvendetes tendencia, hogy van már néhány zenekarunk, amelyik helyt tud állni idegenben is. A magyar csapat korrektül lejátszotta a programját, én nem vettem észre, hogy különösebben sokat változtak volna, ugyanúgy történt minden a színpadon, ahogy azt megszokhatta a nagyérdemű, amikor Without Face koncertet lát; a hangszeresek merev visszafogottsága még mindig biztos pont - koncertrutin ide vagy oda. Ugyanakkor szépen, arányosan szóltak, minden a helyén volt, az énekkel sem volt gond, meg hát azért az új album dalai is elég erősek így élőben is. Helytálltak.

Mióta kézhez kaptam a Salvus bemutatkozó lemezét, elég sokszor megfordult a lejátszóban a „Minden Kezdet” c. korong, és szerintem cseppnyi elfogultság nélkül kijelenthető, hogy egy újabb egyéni hangvételű csapat tette le névjegyét az itthoni rockzenei underground sajnos túlontúl apróka (értve ezalatt a lehetőségeket…) asztalára. A srácokat az Imago EP óta ismerem, már többször elcsíptem őket élőben, és a Depresszió turnén való szereplésük pécsi dátumát is már jó előre bevéstem a noteszbe, és Pötörke Zoltán bőgős-frontembör személyes meghívása (újfent köszi!) után már egyértelmű volt, hogy nem lehet ellébecolni a bulit.