Koncert

Rajtam kívülálló okok miatt sajnos csak háromnegyed kilenc körül keveredtem a helyszínre. Épp átszerelés folyt, a technikusok a Pain hangszereivel molyoltak a deszkákon, én pedig türelmesen vártam a bulit, s közben a tévelygő embereket számlálgattam. Szerencsére az első hangok megdörrenésekor úgy-ahogy megtelt a terem.

Zuhogó esőben indultunk vasárnap délután Nyitrára, de első nekifutásra csak Budaörsig jutottunk, itt ugyanis eszembe jutott, hogy az útlevelemre is szükségem lesz, ha este látni akarom a Thresholdot. Azonban még e kis kerülő ellenére is viszonylag korán, valamivel öt után Nyitrán voltunk, a Stará Pekáren klubban. Itt kiderült, hogy a koncert szervezője majd csak hat körül várható, de felajánlották, hogy várjuk meg a helyszínen. Mivel a színpadon sikeresen beazonosítottuk a soundcheckhez készülődő Johanne Jamest, a Threshold dobosát, természetesen úgy döntöttünk, hogy a városnézés még várhat egy picit.

Jó munkásemberként késve érkeztem a helyszínre, így a norvég Trail of Tears műsorából mindössze az utolsó két számot láttam. Más kérdés, hogy különösebben nem vagyok szomorú emiatt, mivel ez is épp elég volt, a látottak nem igazán vettek le a lábamról. Melodikus black/gót muzsikát nyomtak, két vokalistával, de elég jellegtelenül.

Utólag el kell ismernem: piszok mázlim volt ezen a vasárnap estén. Mit tagadjam, a banda, amelyre a legjobban fentem az agyaramat, az aznap elsőként fellépő Sabaton volt. S hogy miért tartom szerencsésnek magam? Tüstént elárulom. A svéd srácok háromnegyed hétkor, alig valamivel kapunyitás után masíroztak a színpadra teljes menetfelszerelésben, terepszínű bozótruhában. Tényleg csak egy-két gránátvető hiányzott a vállukról. Megjelenésükön legfeljebb azok álmélkodtak, akik nem ismerik a zenekar érdeklődési körét, pontosabban dalaik témaválasztását. Mert a Sabaton szövegei bizony háborúkat, nagy történelmi csatákat elevenítgetnek fel legszívesebben.

A Therapy? ugyan manapság olyan aprócska klubokban is fellép, mint amilyen a háromszáz fős Sanctuary, ám ez hál'istennek nem zavarja sem őket, sem a mellettük hűségesen kitartó rajongókat, akik közül ugyan valószínűleg nem sokan kerültek extázisba az utolsó két - valóban elég haloványra sikerült -lemez hallatán, ám tudják jól, hogy élőben a Therapy? még mindig gyilkos és szórakoztató.

A Nightwish egy igazi sikertörténet, hisz a finnek olyan karriert futottak be, kezdve mondjuk az Oceanbornnal, amely csak kevés zenekarnak adatott meg Európában. A zenekar pályája töretlenül ívelt fölfelé, mígnem 2005-ben derült égből villámcsapásként érte a rajongókat a hír: Tarját bizony kirakták. Ráadásul elég csúnyán is zajlott a szakítás, mindkét félnek sikerült alaposan megtépáznia saját jó hírét, ám szerencsére a kedélyek végül csak lecsillapodtak.

Lehet, hogy rosszul emlékszem, de szerintem nem nagyon volt még olyan, hogy a Tabánban a hazai rockzene legsikeresebb csapatai közül lehetett néhányat, jelen esetben kettőt, megtekinteni. Mindezt ráadásul ingyen… Mikor elindultam otthonról még nagyon szép, napsütéses idő volt, kellemes szellő fújdogált, minden adott volt tehát egy jó kis szabadtéri koncerthez. Kb. a Sub Bass Monster utolsó két számára értem a helyszínre. Amíg a többiek nyomták, hogy “Szív, sűrít” stb., gyorsan vettem magamnak egy-két sört, hogy meglegyen a kifogástalan hangulat a bulizáshoz.

Habár a menetrendszerű fesztiválokon évről évre össze szoktunk futni pár alkalommal, igazából csak a Városliget felé közeledve tudatosult bennem, hogy hosszú évek óta nem láttam önálló koncerten a Tankcsapdát: nemcsak a szokásos évi két pesti önálló pecsás buli maradt ki az elmúlt 8-9 évben, hanem az olyan kiemelt jelentőségű megmozdulások is, mint a két évvel ezelőtti monstre Kisstadion fellépés vagy a főnixes koncertek.

Első nap - augusztus 1.

Az idei Sziget a "leggrandiózusabb nyári fesztivál" megtisztelő titulusa mellett a "legocsmányabb karszalagszínek" kevésbé hízelgő díját is elnyerte, legalábbis nálam. Az úgymond "hivatalos" látogatók toalettkacsa-zöld csuklóékessége még hagyján, de a rendes heti szalag értelmezhetetlen kékes-türkiz-lilás színe bőven felér egy vizuális terrorral. A karszalagmizéria másik része pedig az, hogy a hét ágra sütő napocskától felettébb kába állapotban leledző jegyellenőr-hölgyemény kifejezett kérésem ellenére a lehető legszorosabbra húzta csuklómon ezt az érszorítóként is zseniálisan funkcionáló találmányt, úgyhogy mindenképpen szerencsésnek mondhatom magam, ha az egy hét együttlét végére nem kell a kezem csuklóból amputálni.

Hát igen eljött a nagy hét. A hét, amit már 8 éve a legjobban várok minden évben. A Sziget hete. Olyannyira remegett a gyomrom már a nagy ekszpektésöntől, hogy egy nappal korábban muszáj volt lemenni a hatalmas eseményre, amely az első részvételem óta (3. Sziget) Európa egyik legnagyobb és mindenképpen legszínesebb zenei, ill. kulturális fesztiváljává nőtte ki magát. Pedig aztán az a tróger 3. , annak milyen zamata volt emlékszem… ááá de hagyjuk a nosztalgiát.

2004. augusztus 3. kedd - 0. nap

Kiadós kavarás után odaértem a hídhoz, ahol nem volt senki belépni vágyó rajtam kívül, ilyen még sosem történt, de azért bementem. Na, bent aztán már alig találtam üres helyet a mozinál, ahova már csak hagyománytiszteletből is tesszük magunkat, mióta Sziget a Sziget. Körbe mindenki németül beszél, annyi baj legyen. Nulladik nap lévén semmi említésre méltó nem történhet és nem is várom el tőle.

2005. augusztus 10., szerda - 1. nap

Nem tudom, kiből milyen reakciókat váltott ki az idei Sziget külföldi fellépőinek listája, nekem speciel nem támadt kedvem petárdákkal és kereplővel felfegyverkezve az utcára rohanni, hogy kirobbanó életörömömről értesítsem a helyi lakosságot. Ez persze ízlés dolga, egyesek szerint az idei volt minden idők legjobb fesztiválja a Hajógyárin. (Ezen emberekkel mellesleg bármikor kész vagyok verbális atomháborút vívni.)