Koncert

Másodjára került megrendezésre a progresszív metal zenét egyre többen, és jobb minőségben előadó hazai csapatok fesztiválja. Tavaly Pécsett gyűlhettek össze a komplex zene hívei, egy egész estés meditációra, hangorgiára, amit ebben az évben még magasabb színvonalon, és több fellépővel próbáltak a szervezők megrendezni. Fejemre legyen írva, a pécsi fesztiválon nem vettem részt, ezért nem tudok szálat húzni a két rendezvény közé, de próbálok szubjektivitástól mentesen, csak a jelen eseményre koncentrálni.

Nem is tudom, mi a titka annak, hogy a honi ún. progresszív zenekarok találkozói mindig olyan nagyszerűen sikerülnek, holott az egy stílusra kihegyezett fesztiválok könnyen átmehetnek ám egysíkúba! Noha állandóan vannak átfedések a fellépőgárdában, a visszajáró csapatok is rendre tudnak újat mutatni és a friss felfedezettek is szolgálnak meglepetésekkel. És mennyi jó fazon, mennyi közvetlen, barátságos arc akad a pécsi és környékbeli rajongók között, nem beszélve a progfesztek törzslátogatóiról!

Mondjuk ki kerek perec: elcseszett ötlet volt ezt a monstre koncertet vasárnap estére tenni. Mert igaz ugyan, hogy október 23-a ünnepnap volt, de 24-e már nem, éppen ezért a nézőszám is igencsak elmaradt attól, amire számítani lehetett volna akkor, ha hétvégére esik a dolog.

Jó régen volt már az előző pécsi ProgFeszt, épp ideje volt, hogy végre történjék valami ezen a vonalon. Persze tudom, a körülmények nehezek, meg hát ez nem is valami nagy tömegeket vonzó műfaj – de hát azért egy évben egyszer mindenképpen jó szerintem, ha a stílus legjelesebb hazai képviselői meg a fanatikusok összegyűlhetnek egy kis közös örömködésre. Sajnos az Ifiház már régről ismerős nagyterme most sem bizonyult ideális helyszínnek, az akusztikája bizony meglehetősen rossz, a hangulata meg erőteljesen szocreál. De hát ez van, még mindig jobb, ha itt van a buli, mintha sehol. No, de menjünk szépen sorjában.

Erőltetett, de bevezetésként megfelelő hasonlat: úgy vártam már ezt a koncertet, mint Izrael fiai a pusztában a mennyei mannát. Kezdetben el sem hittem a hírt, aztán féltem, hogy elmarad, előző éjjel lekéstem róla álmomban… De végül a buli napján 19.15 körül, másodmagammal átlépve a Wigwam küszöbét már éreztem, hogy semmi sem akadályozhatja meg, hogy korunk két kirívóan eredeti metal bandája (és persze előzenekaraik) alaposan lezúzzák a fejünket. Hacsak nem egy kiadós árvíz – azaz héberül mabool.

Ha arra gondol az ember, mekkora sikert arattak Peavyék az elmúlt évi Szigeten, és milyen komoly eladásokat produkál a "német Judas Priest" metal viszonylatban, akkor az elsődleges félelem a mostani bulival kapcsolatban az lehetett, vajon elfér-e minden érdeklődő a Wigwamban... Ehhez képest fölöttébb lehangoló, már-már dühítő látványt nyújtott a koncert kezdésére összegyűlt alig több mint háromszáz (!) fő. Ki érti ezt?! Csak dicsérni lehet mindenesetre a zenekarokat ízig-vérig profi hozzáállásuk miatt, hiszen mindkét társaság úgy játszotta végig a rá eső másfél órát, mintha ezrek tombolnának a színpad előtt.

A Nagykörút közelében található Kultiplexet (a Tilos Rádió “főhadiszállása” is egyben) tavaly sikerült feltérképeznem mint koncerthelyet és hogy az akkori jó tapasztalatokat nem a véletlen produkálta, arra ez a koncert volt a fényes bizonyíték.

Végre, végre, végre. Már azt hittem, hogy ez a zenekar menekül előlem! Szigeten utólag tudtam meg. Aztán elmaradt. Aztán én maradtam el. De most nem volt menekvés, így megsasolhattam Pollyékat élőben. És nagyon frankó volt. Mocskos, zajos, energikus, ahogy kell, de ahogy kevesen tudják.

Bármennyire is propagálják Lóriék ezt a Kőbánya-Zugló-Rákosliget metszéspontján lévő, annyira amúgy nem is vészesen kieső helyen lévő rockkocsmát, meg kell, mondjam, nem zártam szívembe a helyet. A kevés jelenlévő ellenére (vajon az aznap a Wigwamban játszó Lord csaklizott el némi közönségmagot?) is brutális mennyiségű cigifüst, valamint az érthetetlenül lassú és „noch dazu” kelletlen kiszolgálás egyaránt rossz pontot jelentettek – még szerencse, hogy a szünetben legalább az ajtót kinyitották, ha már kimenni nem lehetett. A közönség egy (szerencsére nem jelentős) részével szintén nem tudtunk azonosulni, de ez már legyen egyéni szocprobléma – a lényeg úgyis a zene volt, ezzel pedig a most már nem is annyira friss felállású Mobil nem fukarkodott: csaknem két és fél órán át nyomták a rockot!

Igen erős összeállítású dallamos mezőny látogatott el hozzánk március végén. Azt hiszem a dallamos metal híveinek sem a PC69-t, sem az Axxis-t nem kell különösebben bemutatni, mindkét csapat hosszú évek óta űzi az ipart, ráadásul egy jó kis vendégbandát is hoztak magukkal, a svájci Crystal Ballék személyében. Nem kis várakozásokkal néztem tehát az este elébe és nem is kellett csalatkoznom. Menjünk azonban szép sorjában.

Phil Collins érző lélek: budapesti koncertjét egy bő tízperces (és hatkezes) dobszólóval vezette fel, így a munkásembereknek is volt elég idő beszereznie napi söradagjukat. Sokat persze akkor sem vesztettek volna ha még elidőznek kicsit a büfében: a végére jóval két óra fölé jutó műsoridő tetemes része semmilyen izgalmat nem kínált.

Igazság szerint, ahogy visszagondolok az elmúlt tíz év zenekari feloszlásaira itthon és külföldön, azt látom, hogy egyiknek sem volt igazából semmi értelme. Amennyiben ugyanis nem gyűlölik egymást a tagok, általában egy idő után úgysem tudnak meglenni egymás és a közös zene nélkül – ha pedig mégis herótjuk van egymástól, az is elmúlik, néhány évvel idősebben mindent meg lehet beszélni.

Az idei Sportszigeten meglátszott, hogy nem ingyenes volt a belépés. Persze nem számítottam arra, hogy majd idén is tízezren lesznek kint, mint tavaly a Slipknoton, de még ezt beleszámítva is kevesebben jelentek meg, mint előzetesen gondoltam volna. Tömegbecslésben nem vagyok túl jó, de a vasárnap este főattrakcióit, a Paradise Lost/Tankcsapda duót is legfeljebb úgy 3 ezren figyelhették, ha egyáltalán. Ellenben a tavalyi legfőbb negatívumot, jelesül az ingyenes belépést kihasználó seggrészeg, agresszív csőcselék felbukkanását sikerült kiküszöbölni azzal, hogy a bejáratnál kétezer forintot kellett leszurkolni a karszalagért.

Ezt a bulit a teljes magyar rocksajtó agyonhallgatta (tehát mi sem vagyunk vétlenek!), pedig hat évvel a legutóbbi magyarországi Europe koncert után biztosan több szimpatizánst érdekelt volna, mint ahányan végül elmentek Szegedre. Pláne, hogy útiköltséggel együtt is jobban ki lehetett jönni, mintha Pesten lett volna önálló fellépés, és így még a nézőszám sem volt kínos, hiszen a „sima" fesztiválozók eleve jó sokan voltak.

Szomorú, hogy a megmaradt P. Box tagság végülis úgy döntött, nem folytatja a zenekart. Hiszen alig egy éve mindössze egy névmódosítást jelentettek be (ami tulajdonképpen nem is volt névmódosítás), majd a P. Mobillal vállvetve „hivatalosan” is elbúcsúztak ők és a közönség Cserháti Pityitől (nemrég sajnos az emlékbulin a klasszikus Mobil tagjaként is aktívan résztvevő, időközben súlyosan megbetegedett Zeffer András megsegítésére is segélykoncertet kellett szervezni). Lehetett hallani új tervekről és ha csak elvétve is, de lehetett számítani koncertekre is – aztán hirtelen, mint derült égből a villámcsapás: vége! A banda belefáradt abba, hogy az árral szemben ússzon, mi pedig, szimpatizánsok, régi és új rajongók, nem tehetünk mást, mint tudomásul vesszük és – ha meg nem is értjük, de – elfogadjuk a döntést.