Koncert

Nem valami szerencsésen indult ez az őszi túra, ugyanis Pesttől pár km-re, Üllőn sikerült rögtön lerobbannunk. A frankó kis Barkasunknak először elszakadt a kuplungbovdenje, majd szétment a váltója. Feszültté vált egy kicsit a hangulat, mivel ezzel a géppel kellene végigjárni az országot, s már az első buli előtt problémák adódnak.

Aznap este a fellépők között szerepelt a Burn neve is, ám ők kénytelenek voltak lemondani a bulit, ráadásul nem is a hirtelen lezúdult tonnányi hó, hanem a bőgősük kényszerű távolléte miatt, akit az utolsó pillanatban mégsem engedtek el a honvédségtől. Kár, mert erősen furdalt már a kíváncsiság, hogy milyenek a friss nótáik. Utoljára '96-ban jelentkeztek demóval, ami ugye nem tegnap volt.

Érdekesen indult az aznapi estém, ugyanis eredetileg a Grand Canyonba indultam Cadaveresre. A helyszínen síri csönd és sötétség fogadott, így nem volt nehéz kitalálni, hogy a C.D.T. buli elmarad. Mitévő legyen ember fia/lánya így péntek este; irány a város másik fele, a Wigwam, ahol az Intense tartotta lemezbemutató koncertjét. 1/2 11-re sikerült átérni, tartottam tőle, hogy lekésem, ám szerencsére időben érkeztem, a srácok csak cirka egy órával később kezdték a műsort.

Megérkeztünk hat órára, parázva, hogy nem lesz helyünk, aztán láttam, hogy itt bizony nagyon kevesen vannak. Gondoltam jó kis negyedház lesz, aztán “ezeknek” sem lesz kedve többet "kis hazánkba" jönni... de a látszat néha csal.  Kényelmesen benyomultunk az első sorba bal szélen, kulturáltan ácsorogtunk a korlátnál.

Hogy miért is írok erről a két tucat embert behozó buliról, ami az igen jó nézőszámot felmutató Black-Out buli másnapján volt a pécsi vasútállomás tőszomszédságában, és a fellépő zenekar nevét a környék underground szakértőin kívül igen kevesen hallották csak? Pont azért, hogy ezek a tényezők – ha csak kis mértékben is – de változzanak.

Ahogy Téglás Zoli is mondta, nem a budapesti volt az aktuális Ignite Euro-turné legnagyobb koncertje, de számára mindenképpen ez a legfontosabb – nos, ez a „nem a legnagyobb” is totális teltházat jelentett az A38-on, ezúttal a szó szoros, vagyis „sold out” értelmében.

Saját hülyeségemnek köszönhetően a Brainstorm első másfél nótájáról lemaradtam, pedig a német power metalosok irgalmatlan nagy bulit nyomtak. Azért a lényeget így is elcsíptem, szerencsére. A Vicious Rumors-, Metal Church-, brit metal-gyökerekkel rendelkező brigádról ki nem találtam volna, hogy németek, sem a zene, sem a fazon alapján.

Iced Earth és Annihilator! Nem egy rossz párosítás, főként ha figyelembe vesszük, hogy Jon Schaffer és brigádja eléggé eltűnt az utóbbi években. Mindehhez csak bónusz, hogy idei lemezével végre egy olyan anyagot tett le az asztalra a Waters-művek is, melyért évek óta az először tudok igazán lelkesedni.

Két magyar csapat és a norvég Khold nyitotta volna ezt a mini X-Mass fesztiválnak is beillő koncertet, ám előbbiek elmaradtak, utóbbi pedig átadta helyét a szintén norvég Keep Of Kalessinnek.

Szerencsére igazán nem kellett sokat várnunk az év első óriási koncertjére! Némi bosszúság a nagy örömködés közepette, hogy a Mood utód Wall Of Sleep műsorát lekéstük, pedig az izgalmas útviszonyok közepette is siettünk, ahogy csak tudtunk. A magyar doomsterek fellépése után tartott "közvélemény-kutatás" mindenesetre azt hozta ki, hogy rendben volt a buli és lényegében az elődzenekar útját folytatja a társaság, Holdampf Gabi éneke is a Mood-időket idézte. Sajnos azonban ezt már csak máskor tapasztalhatom meg személyesen, ráadásul a Wall Of Sleep várhatóan nem lesz az intenzív koncertezés híve...

Már több ízben írtam a Helloweenhez kötődő, nem mindennapi kapcsolatomról, de ha valaki esetleg nem olvasta volna korábbi Pulitzer-várományos munkáimat, most is ejtek egy-két szót erről a viszonyról, főleg, hogy, Helloween cikkről lévén szó, a téma itt és most a legaktuálisabb. Szóval, valószínűleg a csapat valószínűleg törzsrajongóinak szöges ellentétét üdvözölheti bennem: a világból kifutok a Walls of Jericho hallatán; szeretem a Keeper lemezeket, de nem vágna földhöz a hiányuk (talán még hosszútávon sem). A Chameleon óriási kedvenc, és az Andi Deris énekessel készül albumok tartós mellőzése esetén is minden bizonnyal elvonási tünetek jelentkeznének rajtam. Legalábbis a Dark Ride-dal bezárólag, mert ez a 2003-as Rabbit lemez legalábbis középszerűre sikeredett… Nem baj, mindenképpen meg kellett nézni a bandát több okból is (emlékszünk még a “10 alapos ok…” mozgalomra a Metal Hammerből?), főleg hogy a tavaly a Primal Fear előtt zseniálisat alakított Rage is velük tartott a turnéra.

Azért egy Helloween / Gamma Ray turné nem kismiska! Köztudott, mennyire rossz volt a viszony Kai Hansen és régi bandája, elsősorban pedig a cseppet sem könnyű ember hírében álló Weiki között, így annak ellenére örömteli és meglepő is egyben egy ilyen összeállítás, hogy volt szerencsém látni tavaly a Helloweent a Masters of Rockon, ahol Kaiékkal kiegészülve adtak egy negyedórás blokkot klasszikus Helloween dalokkal. Csakúgy, mint ezen az estén is, na de ne szaladjuk ennyire előre! A frissiben egymásra talált két csapat turnéjának első állomása éppen hozzánk esett, ám az eredeti elképzelésekkel ellentétben a szintén germán Axxis a Pecsában végül nem lépett fel. Személy szerint mondjuk nem bántam túlzottan, mivel eddig kétszer is láttam őket, másrészt meg így is elmúlt éjfél, mire véget ért a buli.

A Hegyalja Fesztivál kikapcsolódás szempontjából talán az ország legkellemesebb rendezvénye, ugyanis Tokaj kétség kívül csudaszép hely, arról nem is beszélve, hogy a szórakozni vágyó fiatalság errefelé valóban minőségi segédanyagokkal hangolódhat a bulizásra. Még mielőtt bármiféle félreértés adódna előző mondatomból, gyorsan elmondom, hogy természetesen a szőlőtermesztés édes gyümölcsére gondoltam (hogy az a másik, csúnya zöld növény hogy él meg errefelé, arról fogalmam nincs). Csupán egyetlen dolog miatt tudnék fanyalogni, mégpedig, hogy Pesttől egy egész örökkévalóságnak tűnik az utazás. Mindenesetre áldassék a Watch My Dying zenekar szent neve, amiért mikrobuszukban nekem is szorítottak helyet, megkímélve ezáltal a vonatozás nyújtotta tortúrától. (Szeretlek Benneteket, majd olvassátok csak, hogy lent mennyire szépeket, jókat írtam Rólatok!)

„Reggel tíz, ébredek, kinézek az ablakon, végre péntek!” – ahogy a poéta mondja. Már csak azért is stílszerű ezen idézettel nyitni a beszámolót, mert a mai napon (július 14-én) az említett költő példaképe, bizonyos Lemmy Kilmister és annak népi zenekara adja elő borgőzös hangulatú sanzonjait az idei Hegyalja fesztivál nagyszínpadán.

Franciaország sosem volt egy kimondott metal nagyhatalom – már csak a nagy számok törvénye miatt sem értem egyébként, miért van olyan kevés igazán jó gall banda – , és aligha a Lyzanxia teszi majd azzá, de bevezetésnek elment ez a már négy lemezzel rendelkező anjou-i zenekar. Az alap nyilvánvalóan thrashben gyökeredzett, de voltak benne modernebb, tekertebb ritmusok, sőt, néhol szolidan északias harmóniatémák is. Sajnos elég rosszul szóltak, ráadásul zenéjük a megjegyezhető dallamoknak is híján van, így pár dal után kissé egybefolyt a produkció. Tipikus örök másod/harmad-nyitózenekar, de meg lehet nézni őket.

Na, ez volt a pőre, nyers, riffelős, direkt metalcore zúzás (Jakab Zoli kedvelt kifejezésével élve "suttyó HC") nagy napja! A hazai Penalty Kick amolyan HC supergroupnak is becézhető, hiszen többek között egykori Dawncore és Newborn (plusz Sedative Bang, Burning Inside, Reaction For All, a teljesség kedvéért...) zenészek formációjáról van szó.

Az első nyitózenekar Emberst sajnos lekéstem, pedig állítólag jók voltak, úgyhogy sajnálom. Ami az As I Lay Dyingot illeti, a San Diego-i srácok eléggé rajta vannak a metalcore hullámon, Amerikában simán hozzák a 100 ezres példányszámot albumonként, pusztán a nívót tekintve nehezen is lehetne belekötni a lemezeikbe, de igazából sosem gyakoroltak rám különösebb hatást.