Koncert

Na ha eddig még mindig nem gyanúsítgatták a Shock!-ot részrehajlással, házizenekar menősítéssel meg öntömjénezéssel, akkor ezután biztos fogják, ugyanis egy olyan koncertről kell írnom pár sort, ahol az én zenekarom is játszott, ami elég hálátlan feladat. Mit koncert, fesztivál ez, mivel 6 fellépő volt most ezen a jeles és egyre jelesebbé váló eseményen. A “haragnap” elnevezés több módon is illik rá, de amúgy az egész apropója mindig az utolsó nyári szüneti szombat szóval haragosak lehettek az iskolások rendesen. Elég sokan össze is gyűltek, s bár teltház nem volt, egyik-másik zenekar alatt igen csak jó kis hangulat alakult ki a fél-, háromnegyed háznyi nézősereggel.

Az idei év egyik legnagyobb felfedezése volt számomra a Haggard sokféle elemből építkező, de épp ezért néha nehezen érthető zenéje, de azt már korábban is tudtam a zenekarról, hogy nagy súlyt helyeznek a teljesen élő hangzásra. Ezért is örültem, mikor a Masters Of Rockon is felléptek, ott azonban a tenor és fuvola nélküli rövid „hakni”, amelyet ráadásul egy rakás bunkóval körülvéve kellett végignéznem, nem volt annyira meggyőző, mint azt szerettem volna. Ezek után csak az új lemezhez kötődő őszi turnéban bíztam.

A Pesti Est Café jó helynek tűnik. Fent hangulatos kávézó, az alagsorban pedig ideális klubhelység kisebb bandák koncertjei számára. (Azt, hogy a Haelo mennyire nem a "kisebb banda" jelzőt érdemli, majd később részletezem.) A személyzet kedves, az árak tűrhetőek, már kezdés előtt szép számú, kulturált a közönség, nemek aránya is rendben. Tehát minden adott volt egy maradandó koncertélményhez, mivel jelentős elvárással érkeztem ám!

Közhelyszámba menő megállapítás, hogy a zseniket és az őrülteket csak egy vékony határvonal választja el egymástól. Arról persze mindenkinek megvan a saját különbejáratú véleménye, hogy William Bailey, ismertebb nevén W. Axl Rose melyik kategóriába tartozik, abban viszont megegyezhetünk, hogy a Guns N’ Roses 2006-os budapesti fellépésének körítése egyszerűen minden rosszat igazolt, amit a világ egykori legveszélyesebb rockzenekarának énekeséről hallhattunk.

Sajnos a Snakebite-os Lőrincz Karit és nála is veteránabb arcokat soraiban tudó, fantáziadús, ámde az irányvonalat illetően igen sok kétséget hagyó Whitesnake Tribute Band Wigwamos bemutatkozásáról nem emlékezett meg magazinunk, de ez egy hardrokkert se tartson vissza attól, hogy megtekintse a csapatot, ha lakóhelye környékén felbukkannak az arcok.

Glenn Hughes koncertről nem tudok elfogulatlanul írni, ezért aki nem szereti az ömlengős beszámolókat, nyomja meg szépen a balra mutató hosszú nyilat az Enter fölött. Hughes maga a Hard Rock Hangja, a Legfeketébb Hangú Fehér Énekes, a hangszálakrobata, a gumihangú...

Glenn papa kezd hazajárni hozzánk, ráadásul igen megszerette az Artemovszk jégtörőt, így újra bemászott a bendőjébe, hogy szerezzen népének felejthetetlen másfél-két órát. Persze a múltkori koncert óta némelyest átalakult a mestert körülvévő zenészegylet, meg maga a sikolyok nagy öregje is. Zenészileg eltűnt JJ Marsh, aki jó ideig pengetett Hughes mellett / mögött / alatt, és persze továbbra sem a turnécsapat része Chad Smith, aki csilipaprikával fűszerezett dobjátékával csupán a stúdióban segítette ki Glenn bácsit.

Tulajdonképpen ez az iromány nem csupán egy sima koncertbeszámoló, hiszen nem egyszeri eseményről emlékezik meg, sokkal inkább egy ezentúl remélhetőleg rendszeresen megrendezésre kerülő klubestre kívánja felhívni a figyelmet. Szekeres Tamás koncepciója egy olyan, havi rendszerességgel megtartandó szeánsz, ahol nemcsak saját koncertet ad, hanem tehetséges ifjú zenészeknek (saját tanítványainak) is bemutatkozási lehetőséget biztosít minden hónap utolsó vasárnapján a Wigwamban, amolyan “babazsúr”-jelleggel, ami ugye korai kezdést és relatív korai befejezést jelent, tekintettel a másnapi munkahét-kezdésre.

Az atmoszférikus black metal kedvelőinek szóló E-klubos este után a PeCsában a hagyományos európai nehézfém népes hazai rajongótábora is megkapta, ami neki jár. A Cross Borns ebből a táborból szemmel láthatóan már kiépítette a saját bázisát. Egy nyitózenekarnál ez nem kis előnyt jelent ám! A selyemingeket már egy ideje a szekrényben hagyták, az egyszerű farmer-póló összetétel dívik most a tatabányai gárdánál. Zeneileg viszont az eddigi utat járják továbbra is, azaz a Blind Guardian komplexitását keverik a Therion bombasztjával és fantasy szövegeket társítanak mindehhez. Gyors egymásutánban érkező lemezeik sora épp most folytatódik a Gyűrűk Uráról szóló anyaggal, nosza!..

Amint az a fentiekből is kitűnik, az Erőfarkas (aki sütni tud?), sajnos elmaradt. Kár, mert baromi kíváncsi lettem volna a bandára, ugyanis a német headbangerek és a román operaénekes srác könnyfakasztóan megható egymásra találásának története felkeltette az érdeklődésemet a Powerwolf iránt. És bár lehet, hogy az egész sztori csak ügyes marketingfogás, a lemezük tényleg jó. Operás éneknek ugyan nyomát sem hallani rajta, de nekem abszolút bejött a Mercyful Fate-King Diamond hatású, Hammond orgonával megtámogatott misztikus kult-horror-metal, úgyhogy kimondottan sajnáltam a fellépés elmaradását. Sebaj, majd legközelebb. Feltéve, ha a vámpírnak maszkírozott frontember nem veszi túl komolyan a szerepét és nem szívja ki a többiek vérét.

A G3 projektet Joe Satriani hozta létre 1996-ban Steve Vai és Eric Johnson gitárosokkal karöltve. A felállás az évek során többször is változott, játszott velük többek között Michael Schenker, Uli Jon Roth és Yngwie Malmsteen is, jelenleg pedig a Satriani/Petrucci/Gilbert felállásban turnéznak Észak-Amerikában.

Kiss Gábor kollégával abban állapodtunk meg, hogy ő lesz a nyugatimádó tudósító, és a monstre rendezvény külföldi fellépőit veszi számba, nekem pedig a temérdek hazai csapatról kell megemlékeznem. Nem lesz könnyű, mert ugye tizenkét órán keresztül két színpadon folytak az események, éppen ezért már a koncert előtt bejelölgettem magamnak, hogy kire vagyok kíváncsi.

Nem nagyon szoktunk (én legalábbis személy szerint sosem) rocktogonos koncertekről írogatni, hiszen ahányszor csak ott jártam, mindig afféle gimis rocker-törzshelynek tűnt, ahol egymást nézegetik meg a zenekarok és azok haverjai, és a lényeg elsősorban a bulizás, nem pedig a zene.

Alig két órával a Metalmania fesztiválról való hazaérkezésem után ismét útnak indultam, hogy két nap alatt másodszor csekkoljam a Flotsam & Jetsam legénységét, ám ezúttal jóval közelebb, a pesti Avalonban. Ismerve a hazai koncertlátogatási hajlandóságot, gondoltam, hogy nem leszünk sokan, de hogy egymagam megtestesítettem a közönség 2,5-3%-át, az azért tényleg elszomorító. Könyörgöm, hol vannak ilyenkor a magukat Metallica fannak valló tömegek?! Eltekintve a Flotsam hihetetlenül alulértékelt munkásságától, nekik már csak Jason Newsted miatt is kötelező lett volna ez a koncert! Ráadásul a jegyek ára is nevetségesen alacsony volt… érthetetlen! Mikor egy jó óra késéssel megérkeztem, a holland Non-Divine épp a záró Machine Head feldolgozást zúzta, a Flotsam énekes Erik meg az első sorban headbangelt rá veszettül!

A Nyugati oldalába nyíló kis ajtón belépve, majd a csigalépcsőn lehaladva meglepően tágas terembe érkeztünk, ahol a Flop tagjai már a színpadon mesterkedtek. Ők kezdték a Guns n’ Roses tribute buliként meghirdetett estét, a főbanda a Dust n’ Bones volt. De igazán csak a Flop miatt mentünk, akik pár perc múlva bele is kezdtek kb. egy órás műsorukba, ami főleg immár célegyenesben levő első lemezük anyagát hivatott bemutatni.

Kicsit késve érkeztem, épp a harmadikként felcsendült, bluesosan hiperdepressziós Hell of Silence elején, ami különben pont a kedvenc dalom a srácoktól. Így valószínűleg lemaradtam két szerzeményről a még meg nem jelent, de már felvett és éppen kiadót kereső első Flop lemezről. Mint kiderült, a szerencsés korán érkezők még ajándék cd-t is kaptak pár készre kevert dallal, úgymond ízelítőként. Szóval a tanulság: ha a plakáton 22.30 szerepel, érdemes komolyan venni…