Koncert

Nem tudom, ki hogy van vele, de pl. nekem a Szilveszter körüli felhajtás nem jelent semmit. Régóta azt tapasztalom, hogy év közben vannak a legjobb bulik, az esztendő utolsó napján tartott mókázás ezekhez mérten legfeljebb amolyan vidám(nak szánt) búcsú az óévtől. Nos, délutántól kora estig elvileg még messze nincs az a totális bulihangulat, ám ez az öt fellépős fémparty, hogy úgy mondjam, eléggé rendben volt.

Húsvét vasárnapján került sor a Fear Factory hozzám legközelebb megrendezett koncertjére Angliában. A Pyramids-ról annyit kell tudni, hogy egy hatalmas uszoda, de természetesen nem egy medencében kellett végigtombolni a bulit, hanem a kb. 600 fő befogadására alkalmas előcsarnokban. Folyamatosan jöttek be az emberek, de teltház nem volt. Eredetileg a Mendeed is fellépett volna a Fear Factory előtt, de utólag hálát adok a magasságosnak, hogy megúsztam két büntetőosztaggal.

Tudom, hogy volt Concerto Utószilveszter is, mégis számomra az első jelentős idei koncertesemény a Falconer fellépése volt. A Wigwam koncertek általában jól szólnak, úgyhogy a világ végi elhelyezkedés ellenére is szívesen járunk oda koncertre. Főleg, ha Kiss Gábor kolléga sofőrködik.

A legendás punk társulat koncertjére mindenkinek idejekorán el kellett kezdeni a spórolást, mert a jegyárat bizony brutkón felnyomták. Az Exploited azonban túl ritkán járhat errefelé ahhoz, hogy nyugodt lélekkel ki lehessen hagyni, mert a csepeli Szabadkikötő mellett álló klub csordultig megtelt!

A tavaszi No Mercy után ez a túra lehetett volna az év második legerősebb thrash összeállítása… Lehetett volna, ugyanis az eredetileg meghirdetett Carnal Forge (szerintem a kortárs thrash legjobbjai), valamint a legendás Agent Steel végül nem szerepelt az összeállításban. Mindegy, az Exodust így is meg kellett nézni, úgyhogy rengeteg szervezési probléma (autó lerobbanás, útitársak visszalépése) után végül csak megérkeztünk Brnoba. Ez a Babylon nevű hely kívülről leginkább valami régi művháznak látszott, s mikor beléptünk ez az érzés csak még inkább fokozódott, ugyanis az előtérben csocsóasztal, székek vártak minket. Maga a terem is inkább színházra emlékezetett kis karzatával, ahol a kevésbé forróvérű rockerek foglalhattak helyet.

Noha a Remorse lassan két évtizedes zenekar, eddig valahogy mindig elkerültem őket élőben, sőt, még az egyébként mindenki által csak dicsért tavalyi lemezüket sem hallottam a koncertig. Ennek fényében aztán rendesen fogtam is a fejemet, ahogy néztem őket, az ekkor még igen szűk létszámú közönség soraiból, és beláttam, hogy ezentúl kénytelen leszek Remorse bulikra járni.

Nem igazán leszek objektív. Már hogy is lennék, mikor már az év legelején sikerült elcsípni 2007 egyik legjobb koncertjét? Mert ugye rajongói elfogultság ide vagy oda, ha egy régi kedvenc még ma is annyira ki tud akasztani lehengerlő élő teljesítményével, hogy a buli kb. háromnegyedét libabőrös állapotban töltöm, akkor nincs miért eljátszani a tárgyilagos okostojást. Kezdeném először is ott, hogy a Europe-hoz való hozzáállásomat alapjaiban változtatta meg a 2004-es turnét dokumentáló Live From The Dark DVD: egyrészt ennek az anyagnak köszönhetően szerettem meg igazán az utolsó két lemezt, másrészt amit és ahogy azon a londoni bulin elővezetnek, az a műfaj magasiskolája.

Érdekes módon a Europe hosszú évekig kimaradt számomra. Annak ellenére, hogy a nyolcvanas évek hard rockját kifejezetten szeretem, Joey Tempesttel és bandájával sokáig elkerültük egymás. Szépen lassan azonban csak utat talált hozzám a zenekar, először a nagy slágerek, illetve klasszikus lemezek (főleg a Wings of Tomorrow és Final Countdown kettős), majd pedig a Secret Society révén. Mikor a megjelenést követően kisebb késéssel beszereztem az újraaktivázóldás utáni második lemezt, rögtön dobtam egy hátast, és lehet, furcsa kissé, de máig ez a kedvenc Europe korongom. Szerencsére a tavaly napvilágot látott Last Look at Eden sem marad el tőle, így természetes volt, hogy az idén minket sajnálatosan elkerülő turné egyik szlovák állomásán ott a helyem.

A harmincasok - és a még idősebbek is - nyilván emlékeznek arra, hogy 1994-95 körül már-már trendinek számított a Dream Theaterre mint etalonra hivatkozni hangszeres játék, megszólalás stb. tekintetében, és persze nem kevés, ma már legendaszámba menő történetet hallottunk azon kevesektől, akik elcsípték az Awake turné valamelyik állomását. Nos, 2010-ben a Dream már kevesebbek számára jelent hasonló etalont (erről nem is annyira ők maguk tehetnek), viszont az vitathatatlan érdemük, hogy a nyilván addig is jelenlevő profizmus még jobban kihangsúlyozódott a rockszínpadokon az elmúlt másfél évtizedben. A rockot/metalt szerető közönség felnőttebb része végre túllépett azon, hogy valami ciki volt-e valaha avagy sem, és az éppen az említett időszakban olyan nagyon (szintén trendi módon) lesajnált hajbandák most már azoktól is megkapják az elismeréseket, akik alapvetően nem szeretik őket, de a zenére van rálátásuk.

Az Atlantico egy hangárszerű csarnok Róma külvárosában, összhatásában kissé olyan, mint a budapesti SYMA, csak kisebb és sokkal jobb az akusztikája, a nézőtér két oldalán húzódó emelt lelátónak köszönhetően pedig jóval modernebbnek is tűnik annál.

Lukács Péter nevét annak idején a “Ki Mit Tud?”-ból ismerhette meg az ország, ahol még a Warning! zenekar tagjaként instrumentális gitárzenével kápráztatta el a nagyérdeműt és Antal Imrét. Megnyerte a verseny hangszeres kategóriáját, beült a mexikói utat nyertek közé a kisvonatba, a szakma nagy jövőt jósolt neki, aztán - ahogy az itthon lenni szokott – sok hír nem jött az ifjú gitár-titánról, hiába kutattam. Bár egyszer hallottam egy koncertről, ahol Szekeres Tamás vendégeként lépett fel, jó is lett volna látni őket, de persze csak pár nappal az esemény után jutott fülembe a hír…

A német Tenside-ból nem sokat láttam, de annak alapján elég sematikus betonozós brutálmetalnak tűnt, amit a feltűnően fiatal négyes nyomott. Ezer és egy egészen hasonló bagázs szaladgál a világ minden táján, arra pedig nem sikerült rájönnöm, miért éppen ők lennének azok, akik majd egyszer kiemelkednek az arctalanság tengeréből. Persze lehet, hogy az idő majd rám cáfol, és öt év múlva a Tenside szállítja le az új Vulgar Display Of Powert, de a látottak alapján maradjunk annyiban, hogy erre látok kevesebb esélyt.

Nem tudom, kinek az agyából pattant ki az ötlet, miszerint az idei EFOTT helyszíne Fonyódon, a Balaton mellett legyen, de kívánom neki, hogy transzcendens hattyúk, sirályok, angolnák, zöldmoszatok dicsőítsék szakadatlan. Ez ugyanis akkora feelinget kölcsönzött a fesztiválnak, hogy bátran kijelenthetem, az év legjobb hangulatú (zenei) rendezvényén sikerült részt vennem.

Amennyire vártam a svéd power csapatot, a Nocturnal Ritest, annyira szerencsétlenül sült el ez a “találkozás”. Egyrészt azért, mert a koncert napjáig nem sikerült hozzájutnom legújabb albumukhoz – másrészt maga az előadás minősége lohasztotta le minden jókedvemet.

Nem vagyok egy megveszekedett punk/HC arc, de valahogy a D.R.I.-t nagyon komálom. Még évekkel ezelőtt a Thrash Zone lemezükkel szerettem meg őket, majd később visszaástam az egész korai dolgaikig is. Arról azonban, hogy épp hol tartanak, mit csinálnak a fiúk, egyáltalán létezik-e még a zenekar, fogalmam sem volt. Nem kis meglepetésként ért tehát, amikor váratlanul felbukkantak kis hazánkban. Ahogy az az ilyen utazó fesztiváloknál lenni szokott (eredetileg hat banda lépett volna fel az este) jócskán volt eltérés a meghirdetett és a tényleges program között. Nem volt az A Traitor Like Judas, sem a Neck Sprain, volt viszont Insane. Na meg Dark Clouds és Penalty Kick is, de őket sikerült lekésni… bocs Viktor!

Egy álom vált valóra, mikor végre tényleg eljutottak hozzánk a progresszív istenek. Bemelegítésként egy dobos zsenit és billentyűs társát hallhattuk, azaz a Rudess-Morgenstein Projectet - mivel látni nem nagyon lehetett őket. Percekig tartott, míg lábujjhegyen állva felfedeztem kettejüket egymással szemben a színpad elején, egy hatalmas dobszerkó mögött eltörpülő embert és egy szintit bűvölő figurát. Egy darabig csodálkozva nézelődtem, hogy ennyi az egész? Ketten alkotják ezt a hihetetlen zeneáradatot? Igen! Tényleg elképesztő volt, amit ők ketten előadtak. Instrumentális, progresszív, improvizatív csoda. Néha olyan érzést keltett bennem, mintha valami filmzene szólna. Kiváló bemelegítés a füleknek a Dream Theater előtt.