Ismét Bang Your Head fesztivál és ismét velünk! Ebből most már biztos, hogy komoly hagyomány lesz: a BYH legnagyobb előnye ugyanis, hogy egyesíti a kultfesztiválok és az igazán nagy népünnepélyek legjobb tulajdonságait, mindezt pedig elérhető közelségben.
Immár hagyományosnak mondható, hogy a Shock! stábja tiszteletét teszi a legtutibb nyári fesztiválon. Igen, a legtutibb, de ezt már sokszor elmondtam. Azt is, hogy miért gondolom így. Ez pedig megint csak beigazolódott: a kezdetben cseppet harmatosnak tűnő felhozatal ugyan mást sugallt, de az igazság az, hogy megint olyan élményekkel lettünk gazdagabbak, amelyhez hasonlóak talán soha többet nem adatnak meg.
Budapesten és környékén is jó ideje elkeseredett harcot vív az underground a túlélésért a klubokban, így minden megmozdulásnak nagy jelentősége van, legyen szó fesztiválról vagy mondjuk három fellépős buliról. A hazai csapatok előtt ily módon adott az állandó fellépési lehetőség, jelen esetben Gödöllőn, ráadásul az aktívan koncertre járók folyamatosan tájékozódhatnak arról, mi újság a nemzetközi porondon a felszín alatt. Most sem volt ez másként.
Azért van abban valami ironikus, hogy pont a Backyard Babiest teszik meg egy állami finanszírozású zenei rendezvény főattrakciójává, de a lényeg, hogy Dregenék végre eljutottak Budapestre. A nézőszámon persze meglátszott, hogy Total 13 ide, Stockholm Syndrome oda, a svéd rock'n'rollerek csak kultbandának számítanak Magyarországon, de hát errefelé soha az életben nem volt igazán komoly tábora az ilyen típusú zenének. 400-nál többen biztosan nem jöttünk össze, aki viszont megjelent, az nagy részben borítékolhatóan fanatikus Backyard hívő volt.
A The Joystix fellépésével egy probléma volt, a túl korai kezdés, ami miatt sokan lemaradtak róluk, de ezt leszámítva korrekt módon nyomultak. Nem láttam még korábban őket élőben, így aztán kíváncsi voltam, mit produkálnak, az összkép pedig határozottan megnyerő volt, pláne annak fényében, hogy ezt a vonalat a magyar bandák valamiért sosem tudták igazán átérezni. A Joystix ezzel szemben görcsmentesen, természetesen, a megkívánt punk’n’rollos lazasággal adja elő magát a deszkákon, nem csoda, hogy a nyugat-európai klubokban is képesek sikert aratni. Talán az énekdallamokon lehetne valamit színesíteni, de ez már csak kötözködés a részemről, mert abszolút egyben volt a produkció.
Kellemes programnak ígérkezett a pécsi Billentyű Klub keddi rock estje a Marsall és a Steve Vai-mániákus Balatinácz "Kissztívváj" Péter köré szerveződött AZ zenekarok társaságában.
Bizony bizony, ezt is megértük. Egyre több olyan előadó látogat el hozzánk, akiket még pár éve is enyhén szólva rizikós lett volna elhozni. Persze most sem voltak egetrengetően sokan, de aki tiszteletét tette az Asia koncertjén, egy csodálatos és profi “hangversenyt” láthatott és hallhatott.
Az ördög a részletekben lakozik! Gondolom, hozzám hasonlóan sokan elméláznak néha arról, egyik vagy másik kedvencük mitől futott be szép karriert, míg mások mitől maradtak meg mindvégig néhányak kedvencének, annak ellenére, hogy lemezeik minősége alapján bőven megérdemeltek volna némi sikert. Az Artillery ezen az estén kimerítő magyarázatot adott arra, hogy dalaik első osztályú voltának ellenére miért ragadtak meg az underground legmélyebb bugyraiban.
Másodszor látogatott kicsiny országunkba a brit Arena, és mivel az előző koncertjüket kénytelen voltam anno kihagyni, kíváncsi voltam, mit művel a színpadon a Clive Nolan multimegabillentyűs vezette csapat.
Hiába ajánlgatták már nekem többen is a Mercenaryt, hogy így jók meg úgy jók, továbbra sem tudott lenyűgözni a dán csapat. Feszesen, profi módon zenélnek, energikusan nyomulnak a deszkákon, de most is ugyanolyan kiszámítottnak éreztem az egész műsort, mint annak idején a Nevermore és tavaly a Death Angel előtt.
Úgy látszik, novemberben több olyan zenekarral hozott össze a sors élőben, akiket ugyan hosszú évek óta nagyon kedvelek, különböző okok miatt valahogy mégsem sikerült megnéznem őket. Az előző napi Deep Purple egyfajta hiánypótlás volt számomra, mint ahogy az Apocalyptica is. Viszonylag korán értem a helyszínre, még bőven volt időm keresztül-kasul cirkálni ismerősök után kutatva a PeCsában, míg megkezdődött az előzenekar koncertje.
Ha van olyan zenekar, amiben biztos voltam, hogy sosem fogom látni őket színpadon, akkor a kanadai Anvil tuti ebbe a kategóriába tartozik. Hazai népszerűségüket tekintve kizárt volt, hogy elhozzák őket, annyira meg nem nagy favoritok, hogy külföldre utazzam értük. Úgy látszik, csodák márpedig vannak, hisz egy borongós novemberi estén mégis itthon köszönthettük Lipséket. Az Anvil kezdetéig azonban egy sor kötelező programon kellett átesni, tekintve, hogy négy előzenekar volt hivatva befűteni a megjelent harmincfős tömeget.
Jó dolog, ha az ember folyamatosan tágítja a látókörét és új dolgokat tanul, tapasztal. Persze mindenkinél megvannak azok a bizonyos határok, amelyeken túl, úgymond, megszűnhet az élet egy idő után, de ki mondta, hogy ezek nem tolódhatnak ki?! Akinek mindene az extrém, sötét black illetve death metal és hajlandó volt időt, energiát, pénzt áldozni egy ausztriai "zarándokútra", az alighanem az év nagy zúzásának vált részesévé - én pedig most egy ilyen csapattal vágtam neki, mindenekelőtt a főbanda, a Morbid Angel kedvéért. Mondhatom, megérte!!!
A helyszín ismét a színültig telt Arena, az összeállítás ismét kiváló és ennek ismét rengeteg magyar rajongó lehetett szem- és fültanúja. Legnagyobb sajnálatomra a Kreator elmaradt (áthidalhatatlan nézeteltérésük támadt a szervezőkkel), de nélkülük is kellően agyirtóra sikerült a hagyományos bécsi black/death orgia, a sok impozáns név között őszintén szólva nem is tudtam volna igazán kedvező pozíciót elképzelni Millééknek...
Egy réges-régi, azelőtt soha nem látott klasszikus majdnem eredeti felállásában és az abszolút mai kedvenc, akikről minden szépet és jót elmondtak már, de mégsem tudjuk eleget dicsérni - szóval két olyan zenekar, akiket kész lennék bárhol, bármikor megnézni. Mégis mit írjak egy ilyen összeállításról azon kívül, hogy a 2001. év bulija, életem egyik leghatalmasabb élménye, amelyet talán csak a Psychotic Waltz, a Savatage vagy az utóbbi időkből a Skyclad koncertek varázsához merek hasonlítani?! Azért elvakultság ide vagy oda, nem szabad megfeledkezni a két előbandáról sem.
Megint nem bírtunk otthon maradni a seggünkön! Ha riffelős, technikás metalról van szó, egy Annihilator buli mindig kapóra jön. Ilyet se sűrűn mondok, de most szerencsére késve érkeztünk, így nem kellett valami újabb helyi büntetőosztaggal szembesülnünk.
Fellendülni látszik a pécsi könnyűzenei élet. Legalábbis erre utalt az, hogy ezen a szombati estén a városban tudomásom szerint 4 koncert is volt. Bár a Quimby szabadtéri alternatívkodása és az új TRB estje talán nem zavarna be egy alapvetően underground metal történésnek, de azért az Ifjúsági Házban zajló Depresszió buli plakátjait meglátva kicsit aggódtam a Bakterhouse rendezvényének látogatottságát illetően. A dolog végül is nem sült el rosszul, bár elfért volna két-háromszor ennyi ember is.
Annyi bizonyos, hogy ez a koncert nem úgy alakult, ahogy kellett volna. Van, kik úgy vélik, a Mood felléptetése is hiba volt, de ezzel én nem értek egyet. Cavanagh-éknak megvannak a Holdampfékkal közös gyökereik, csak az angolok mostanság nem azokból merítenek leginkább.
A korai kezdés miatt a nyitó De Facto-t sikeresen buktam, sebaj, van egy olyan sanda gyanúm, hogy a nyár folyamán még találkozni fogok velük itt-ott. Ha nem is a színpadon, a sörsátrak környékén biztosan, hihi. Utólag egyébként csak pozitív véleményeket hallottam róluk, továbbá azt, hogy ezúttal kihagyták a koncertjeik szerves részét képező Anathema – Deep feldolgozást. Ki érti ezt...
Álmomban sem gondoltam volna, hogy akad olyan fesztiválszervező, aki rétegzenének inkább nevezhető zenekart (zenekarokat) választ meg headlinernek egy több színpados, többnapos buli utolsó napjára, de láss csodát: Székesfehérvárott így történt. Minden egyébben hozták a szokásos fesztiválstandardot: Tankcsapda, Kispál, Depresszió, mutatóban egy Helloween, mint „nagy külföldi név” (ahogy tavaly a Clawfinger és az Ignite is tiszteletét tette a Bregyó közben) – de a fesztivál utolsó napjára két olyan zenekar kapta meg a nagyszínpadot, akiket a legnagyobb jóindulattal sem lehetne nagy tömegeket megmozgató csapatoknak nevezni. Olyan nevekről van szó, amelyeke nem lehet csak úgy „ellenni” egy koncerten hátul, elálldogálva, elsörözgetve, bólogatva, mondván, „ha majd jön valami, amit ismerünk, durván előremegyünk zúzni, Palikám”. Mind a Katatonia, mind az Anathema elmélyedést, odafigyelést igényelő zene, mindketten azzal a bizonyos emocionális plusszal, ami egy underground zenekart képes kiemelni az ismeretlen zenék tömegéből, hogy kultikussá avanzsálja őket. Az ilyenek pedig nem unalmas fesztiválarcok tömegét találják a színpad előtt, akik csak „zúzni akarnak valamire, ami rock” – hanem Rajongókat, még ha nem is hasonló tömegekben. A mennyiség és a minőség, ugyebár…
Nem sokkal a nyári fesztiválok kezdete előtt, egy önálló bulival lepett meg minket a finn Amorphis. Mivel csak emiatt a koncert miatt ruccantak át a környékre nem volt előzenekar, de még merchandise pult sem, volt viszont fél kilences kezdés, meg old-school Amorphis program, uszkve másfél órában.
Bő két évvel az A38-as koncertjük után és egy újabb kiváló lemezzel a hátuk mögött újra nálunk járt az Amorphis, minden finn zenék egyik legmeghatározóbbja a fájdalmasan-szép-depressziós - még azért nagyon metal vonalról -, csak most a hajó helyett a Dieselben léptek fel. A szoros turnémenetrend miatt totálisan matiné-időpontban kezdett az első zenekar a háromból, amit kicsit sem bántam.
Mivel imádnivaló szokásom szerint természetesen most is késve érkeztem, a finn Tyrből csupán az utolsó számot sikerült elcsípnem, ami alapján inkább nem mondanék róluk véleményt. Erősen Maiden-ízű, de azért a black metal gyökerekhez is hű zenének tűnt ez az egész. Ahogy hallottam, nem voltak éppen rosszak, igaz, kiugróak sem. Ez majd legközelebb kiderül (de ha nem, végül is az sem akkora nagy baj).
Amennyiben hinni lehet a híreknek, 2006 nyarán elővételben alig több mint 50 jegy fogyott el a Petőfi Csarnokba meghirdetett Alice In Chains koncertre, ami aztán ennek köszönhetően jól el is maradt. Az évszázad egyik legnagyobb rejtélye marad, hol volt három és fél évvel ezelőtt az a bő kétezer ember, akik most dugig megtöltötték a helyet, de a lényeg az, hogy ezúttal amolyan osztálytalálkozó-jelleggel tényleg eljött szinte mindenki, aki látni akarta a ’90-es évek egyik legfontosabb és legjobb amerikai rockzenekarát. Sokan még a kínai piacos kockás flanelingeket is előkukázták valamelyik szekrény legmélyéről, hogy teljes legyen a nosztalgia.
Ha valamire valóban ráillik az a szó, hogy underground, hát akkor az erre az egész turnéra elmondható. Két zenekar, mindössze háromfős segítő személyzettel, két minibuszba bezsúfolva úgy, hogy ők vezetnek, ők pakolják ki a pólóikat, egyáltalán mindent ők maguk csinálnak, és mindezt azért, hogy állomásonként 100-200 embernek játsszanak.
Az idei EFOTT (Egyetemisták és Főiskolások Országos Turisztikai Találkozója) első néhány napjáról eléggé kedvezőtlen hírek jelentek meg az elektronikus és nyomtatott sajtóban, más kellemetlenségek mellett külön kiemelve a wc-hiányt. Ha voltak is hét elején rendezési hiányosságok, szombatra ezekből már nem sok látszódott. Velencén ha nem is kánikula, de kellemes hőmérséklet fogadott minket, és a VOLT-fesztivált a hírek szerint szinte elmosó eső is megkímélte e napon a találkozót.
Azt hiszem, ennél erősebb párosítást álmodni sem lehetett volna Budapestre, nagy szerencsénk van, hogy minket is elért ez a turné Ausztrália fiatal csodafegyverével és Las Vegas a semmiből felbukkant új ígéretével. Nem mertem volna megtippelni, hányan lesznek a koncerten, de végül senki sem élhetett panasszal, saccra olyan hétszáz ember töltötte meg kényelmesen a Dürer nagytermét. Ennyit arról, hogy a mai bandák között nincsenek igazán csalogató nevek...
59. oldal / 60
