Koncert

Ronnie James Dio halálával sajnos végérvényesen beköszöntött az a korszak, mikor meg kell barátkoznunk a gondolattal, hogy a nagy öregek, szép lassan visszavonulnak, ne adj isten távoznak az élők sorából. Emiatt aztán az ember nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy ha egy nagy kedvence a közelben koncertezik, kihagyja a bulit. Ki tudja, lesz-e alkalom az esetleges mulasztás pótlására.

Akár az utóbbi évek egyik legjobb magyar lemezét leszállító Dreyelands pályafutásának eddigi csúcspontja is lehetett volna ez a fellépés, de van egy olyan érzésem, hogy néhány év múlva nem így tekintenek majd vissza rá. Mindennek roppant egyszerű oka van: a legjobban az Enchant, Shadow Gallery, Dream Theater nevekkel körbelőhető progmetalban utazó ötösfogat koncertje kongó csarnokban futott le.

Öregszik, hóbortos, zseniális! Mark Knopfler harmadik alkalommal lépett fel szólóturnéi keretében a BS-ben. Az elmúlt öt évben előttünk öregedett meg. Mind a színpadi megjelenésben, mind repertoárban már az idősödő Knopfler ült előttünk közel két órán át vasárnap este.

Valamiért azt hittem, hogy az a-ha egy ilyen csajos zenekar. Nyilván, a nyolcvanas években voltam tizenéves, az idő tájt mindenkinek ezzel a három norvég sráccal volt kidekorálva a szobája – nekem is, elfértek Bruce Springsteen mellett. Az más kérdés, hogy néhány röpke év múlva éles váltással cseréltem ki a falamon lévő posztereket.

A korán kezdődő monstre bulik hátulütője, hogy az ember még akkor sem feltétlenül ér oda a műsor elejére, ha történetesen éppen hétvége van. Így aztán a Nadirtól, a zseniális nevű Room Of The Mad Robotstól és a Stardrive-tól elnézést kérek, de nem láttam őket, ez van. Majd legközelebb…

Sokan csalódtak, amikor a 3 Inches Of Bloodról kiderült, hogy nem poénzenekar, hanem teljesen komolyan gondolják ezt a retro-heavy metalt, de nekem épp azóta tetszenek. A kanadai csapat a Szigeten is meggyőző volt két évvel ezelőtt, és most is gyalultak, főleg, hogy a cucc szinte CD minőségben dörgött. Előzenekarok ritkán kapnak ilyen tökéletes hangzást, alaposan meg is lepődtem rajta...

Ez volt az a fesztivál, amit egyszerűen nem lehetett kihagyni, és nemcsak azért, mert az ember tartozik annyival a 14-15 éves önmagának, hogy elmegy rá… Habár a nagy négyes mögötti agytrösztök állítólag már egy 2011-ben esedékes komplett világ körüli turné előkészítésén dolgoznak, jelenleg még képlékeny a jövő, így nem csoda, hogy a Sonisphere fesztiválok ’80-as évek négy legfontosabb amerikai metal bandáját felvonultató hat kelet- és dél-európai állomására a világ minden tájáról érkeztek rajongók, Brazíliából és az Egyesült Államokból éppúgy, mint Magyarországról is szép számmal.

Ezt a fesztivált is csak akkor mertem elhinni, mikor már vége volt. Ekkora nagyságok egy nap! Álom...

Az idei május igencsak elkényeztetett minket minőségi koncertekkel, legyen szó klubkoncertről vagy jóval nagyobb léptékű helyekről és zenekarokról. Elképzelni nem tudtam, a lengyel Riverside vajon hány embert mozgat meg itthon, annak ellenére, hogy kétségtelenül a mai legizgalmasabb progresszív zenekarok között lehet emlegetni őket.

Elöljáróban le kívánom szögezni, hogy nagyon örültem, mikor megtudtam, oly sok évnyi kihagyás után 2010-ben ismét lesz egy fesztivál hazánkban, mely alapvetően külföldi bandákra épül. Nyilván nem lehet elsőre a legnagyobb nevekkel előrukkolni, de azt hiszem, hogy a nemzetközi felhozatalra egyáltalán nem lehetett panasz. Mindez ráadásul igen baráti jegyárakkal párosult, úgyhogy tényleg nagyon remélem, hogy lesz folytatás! Mindezt azért kívántam tisztázni, mivel sajnos nem mehetünk el amellett szó nélkül, hogy rengeteg negatívum jött elő a fesztivállal kapcsolatban, és még véletlenül sem akarom, hogy az legyen bárki érzése, csakis a fikázás a célom. De! Mert sajnos ott az a bizonyos de.