Koncert

Az ördög a részletekben lakozik! Gondolom, hozzám hasonlóan sokan elméláznak néha arról, egyik vagy másik kedvencük mitől futott be szép karriert, míg mások mitől maradtak meg mindvégig néhányak kedvencének, annak ellenére, hogy lemezeik minősége alapján bőven megérdemeltek volna némi sikert. Az Artillery ezen az estén kimerítő magyarázatot adott arra, hogy dalaik első osztályú voltának ellenére miért ragadtak meg az underground legmélyebb bugyraiban.

Ha van olyan zenekar, amiben biztos voltam, hogy sosem fogom látni őket színpadon, akkor a kanadai Anvil tuti ebbe a kategóriába tartozik. Hazai népszerűségüket tekintve kizárt volt, hogy elhozzák őket, annyira meg nem nagy favoritok, hogy külföldre utazzam értük. Úgy látszik, csodák márpedig vannak, hisz egy borongós novemberi estén mégis itthon köszönthettük Lipséket. Az Anvil kezdetéig azonban egy sor kötelező programon kellett átesni, tekintve, hogy négy előzenekar volt hivatva befűteni a megjelent harmincfős tömeget.

Jó dolog, ha az ember folyamatosan tágítja a látókörét és új dolgokat tanul, tapasztal. Persze mindenkinél megvannak azok a bizonyos határok, amelyeken túl, úgymond, megszűnhet az élet egy idő után, de ki mondta, hogy ezek nem tolódhatnak ki?! Akinek mindene az extrém, sötét black illetve death metal és hajlandó volt időt, energiát, pénzt áldozni egy ausztriai "zarándokútra", az alighanem az év nagy zúzásának vált részesévé - én pedig most egy ilyen csapattal vágtam neki, mindenekelőtt a főbanda, a Morbid Angel kedvéért. Mondhatom, megérte!!!

A helyszín ismét a színültig telt Arena, az összeállítás ismét kiváló és ennek ismét rengeteg magyar rajongó lehetett szem- és fültanúja. Legnagyobb sajnálatomra a Kreator elmaradt (áthidalhatatlan nézeteltérésük támadt a szervezőkkel), de nélkülük is kellően agyirtóra sikerült a hagyományos bécsi black/death orgia, a sok impozáns név között őszintén szólva nem is tudtam volna igazán kedvező pozíciót elképzelni Millééknek...

Megint nem bírtunk otthon maradni a seggünkön! Ha riffelős, technikás metalról van szó, egy Annihilator buli mindig kapóra jön. Ilyet se sűrűn mondok, de most szerencsére késve érkeztünk, így nem kellett valami újabb helyi büntetőosztaggal szembesülnünk.

Fellendülni látszik a pécsi könnyűzenei élet. Legalábbis erre utalt az, hogy ezen a szombati estén a városban tudomásom szerint 4 koncert is volt. Bár a Quimby szabadtéri alternatívkodása és az új TRB estje talán nem zavarna be egy alapvetően underground metal történésnek, de azért az Ifjúsági Házban zajló Depresszió buli plakátjait meglátva kicsit aggódtam a Bakterhouse rendezvényének látogatottságát illetően. A dolog végül is nem sült el rosszul, bár elfért volna két-háromszor ennyi ember is.

Annyi bizonyos, hogy ez a koncert nem úgy alakult, ahogy kellett volna. Van, kik úgy vélik, a Mood felléptetése is hiba volt, de ezzel én nem értek egyet. Cavanagh-éknak megvannak a Holdampfékkal közös gyökereik, csak az angolok mostanság nem azokból merítenek leginkább.

A korai kezdés miatt a nyitó De Facto-t sikeresen buktam, sebaj, van egy olyan sanda gyanúm, hogy a nyár folyamán még találkozni fogok velük itt-ott. Ha nem is a színpadon, a sörsátrak környékén biztosan, hihi. Utólag egyébként csak pozitív véleményeket hallottam róluk, továbbá azt, hogy ezúttal kihagyták a koncertjeik szerves részét képező Anathema – Deep feldolgozást. Ki érti ezt...

Álmomban sem gondoltam volna, hogy akad olyan fesztiválszervező, aki rétegzenének inkább nevezhető zenekart (zenekarokat) választ meg headlinernek egy több színpados, többnapos buli utolsó napjára, de láss csodát: Székesfehérvárott így történt. Minden egyébben hozták a szokásos fesztiválstandardot: Tankcsapda, Kispál, Depresszió, mutatóban egy Helloween, mint „nagy külföldi név” (ahogy tavaly a Clawfinger és az Ignite is tiszteletét tette a Bregyó közben) – de a fesztivál utolsó napjára két olyan zenekar kapta meg a nagyszínpadot, akiket a legnagyobb jóindulattal sem lehetne nagy tömegeket megmozgató csapatoknak nevezni. Olyan nevekről van szó, amelyeke nem lehet csak úgy „ellenni” egy koncerten hátul, elálldogálva, elsörözgetve, bólogatva, mondván, „ha majd jön valami, amit ismerünk, durván előremegyünk zúzni, Palikám”. Mind a Katatonia, mind az Anathema elmélyedést, odafigyelést igényelő zene, mindketten azzal a bizonyos emocionális plusszal, ami egy underground zenekart képes kiemelni az ismeretlen zenék tömegéből, hogy kultikussá avanzsálja őket. Az ilyenek pedig nem unalmas fesztiválarcok tömegét találják a színpad előtt, akik csak „zúzni akarnak valamire, ami rock” – hanem Rajongókat, még ha nem is hasonló tömegekben. A mennyiség és a minőség, ugyebár…

Mivel imádnivaló szokásom szerint természetesen most is késve érkeztem, a finn Tyrből csupán az utolsó számot sikerült elcsípnem, ami alapján inkább nem mondanék róluk véleményt. Erősen Maiden-ízű, de azért a black metal gyökerekhez is hű zenének tűnt ez az egész. Ahogy hallottam, nem voltak éppen rosszak, igaz, kiugróak sem. Ez majd legközelebb kiderül (de ha nem, végül is az sem akkora nagy baj).

Ha valamire valóban ráillik az a szó, hogy underground, hát akkor az erre az egész turnéra elmondható. Két zenekar, mindössze háromfős segítő személyzettel, két minibuszba bezsúfolva úgy, hogy ők vezetnek, ők pakolják ki a pólóikat, egyáltalán mindent ők maguk csinálnak, és mindezt azért, hogy állomásonként 100-200 embernek játsszanak.

Az idei EFOTT (Egyetemisták és Főiskolások Országos Turisztikai Találkozója) első néhány napjáról eléggé kedvezőtlen hírek jelentek meg az elektronikus és nyomtatott sajtóban, más kellemetlenségek mellett külön kiemelve a wc-hiányt. Ha voltak is hét elején rendezési hiányosságok, szombatra ezekből már nem sok látszódott. Velencén ha nem is kánikula, de kellemes hőmérséklet fogadott minket, és a VOLT-fesztivált a hírek szerint szinte elmosó eső is megkímélte e napon a találkozót.

Azt hiszem, ennél erősebb párosítást álmodni sem lehetett volna Budapestre, nagy szerencsénk van, hogy minket is elért ez a turné Ausztrália fiatal csodafegyverével és Las Vegas a semmiből felbukkant új ígéretével. Nem mertem volna megtippelni, hányan lesznek a koncerten, de végül senki sem élhetett panasszal, saccra olyan hétszáz ember töltötte meg kényelmesen a Dürer nagytermét. Ennyit arról, hogy a mai bandák között nincsenek igazán csalogató nevek...

Álmomban sem gondoltam volna, hogy az Agnostic Front manapság annyi embert képes megmozgatni, mint amennyi az A38-on aznap este összesereglett. Szentül meg voltam győződve ugyanis, hogy itthon tíz emberből kilencnek a hardcore szóról még mindig egy hazánkban igen jól jövedelmező, híres iparág ugrik be elsőre elsőre, ehhez képest az idő múlásával egy tűt nem lehetett leejteni a koncertteremben.

“Ha az asszony csaphat görbe estét, akkor én is” – gondoltam, majd fogtam magam ezen a kánikulai pénteken, meló után kocsiba vágtam magam és irány Fehérvár, hogy cimborám korábbi invitálásának eleget tegyek. A bicepszre gyúrás (gy.k. korsóemelgetés) mellett egy jó kis prog metal koncert is szerepelt a napirenden: Age Of Nemesis-ék amúgy is ritkán játszanak, az előzenekarként beharangozott Saturnine pedig igazi unikumnak ígérkezett, hiszen a régi Unicum (na ugye!) State-es, Nemesis-es harcostárs, Pici mostani bandájáról van szó. Ráadásul a fellépők (nem tudom pontosan, milyen apropóból) meglepetés Dream Theater feldolgozásokkal csábították a nagyérdeműt. Mivel azonban egész Fehérváron egyetlen plakátot láttam, azt is a helyszínen, nem tolongtak a népek, persze ez valahol nem meglepő, ebben a műfajban egyedül a DT vonz nagyobb tömegeket, a nem rossz értelemben vett másodvonal pedig undergound marad, míg világ a világ. Persze ha valami minimális hírverés lett volna, akkor talán azért egy olyan 100 ember csak elzarándokolt volna a kultikus helyen (külváros, lepukkant gyártelep a lá Csepel Művek) lévő Base-be. Nem így történt, így inkább afféle nyilvános próbának lehettünk szemtanúi.

Akármennyire is tele voltam fenntartásokkal a világvégi helyszín kapcsán, ezt a bulit muszáj volt megnézni, elvégre a Nemesis kb. egy éve játszott utoljára Pesten, Dreyelandsék pedig az előzetes beharangozó szerint teljes, tavasszal megjelenő nagylemezük eljátszását tervezték.

A Pécsi Tavaszi Fesztivál keretében, a Metronóm Jazz Klub szervezésében látogatott újra Pécsre az idén 19 éves After Crying, a honi igényes zene zászlóvivője. Szerencsés véletlen folytán bukkantam a program nyomára két nappal az esemény előtt. Azonnal indult is a szervezkedés, így végül hetedmagammal léptem az IH nagytermébe, ahol több mint egy éve már tiszteletét tette a nyolc tagot számláló szimfonikus-progresszív csapat. Minden After Crying koncert egy színházi előadással ér fel.