Zan / Cody: „A legjobb zenék mindig rendelkeznek valamilyen megindító erővel”

Beautiful 'n Damned címmel július 24-én jelent meg a Zan/Cody projekt bemutatkozó lemeze. Az ismerősen csengő név pedig valóban a kultikus Shotgun Messiah eredeti felállásának két tagját, Zinny J. Zan énekest és Harry Cody gitárost rejti. Az undergroundban valódi szenzációnak számító visszatérés hátterét a radarképről több mint harminc éve nyomtalanul eltűnt gitáristen, Harry Cody fedte fel számunkra.

Amikor tavasszal megérkezett a bejelentés, hogy a svéd Shotgun Messiah két tagja egy vadiúj stúdióprojekt keretében egyesítette erőit, minden követ megmozgattam annak érdekében, hogy Harry Cody nevét végre kihúzhassam az interjús bakancslistámról. A gitáros levadászása a Frontiers kiadó munkatársainak hála meglepően könnyen ment, a beszélgetés kezdetekor mégis nem várt nehézségek merültek fel: a technika ördöge tett róla, hogy Harry nem tudjon bejelentkezni a Zoom-meetingbe, ami aztán úgy oldódott meg, hogy Zinny J. Zan énekes küldött egy üzenetet a privát Facebook-fiókomba, tudatva, hogy problémával küzdenek. Mindenki megkönnyebbülésére végül sikerült elhárítani az akadályt, és elkezdhettem kérdésekkel bombázni hajdani bálványomat.

Mivel Zinny is ott van melletted, feltételezem, hogy Svédországban vagy...

Így igaz. Tegnap érkeztem Amerikából, és a jetlag miatt nyomorúságosan érzem magam, úgyhogy jobban teszed, ha ébren tartasz! (nevet)

Férfiasan bevallom, sosem gondoltam, hogy valaha interjút készíthetek veled. A Shotgun Messiah 1993-as feloszlása után nyom nélkül eltűntél, és nem átmenetileg, hanem nagyon úgy tűnt, hogy örökre. Mi történt veled?

Tudod, jött egy furcsa időszak az univerzumban, és a gitárhősök hirtelen kevesebbet kezdtek érni, mint az üres sörösdobozok... A Shotgun Messiah után próbáltam új bandákat összehozni, de nem látszott igazi érdeklődés irántuk. Így aztán átálltam a kereskedelmi zenék készítésére. Főleg tévétársaságok és rádióállomások számára írtam reklámzenéket és szignálokat. Több mint egy évtizeden keresztül foglalkoztam ezzel, jól elvoltam.

Ezek szerint a Shotgun-sztori lezárása után ott maradtál Amerikában?

Igen, azóta is Los Angelesben élek és dolgozom.

A 2000-es évek elején aztán egy rövid időre felbukkantál Tom Waits mellett, mint sessionzenész...

Igen, így történt. Felhívtak, hogy menjek be a stúdióba, és vigyem magammal a gitáromat. Természetesen óriási megtiszteltetésként éltem meg, hogy vele dolgozhattam, az együttműködés mindazonáltal érdekes irányba kanyarodott, mert kiderült, hogy gitározás helyett bendzsózni kell a dalokban... Szerencsére kaptam egy tippet Tom állandó turnégitárosától, Smokey Hormeltől, aki elmondta, hogyan hangolja a bendzsót, hogy úgy tudjon rajta játszani, mint a gitár vékonyabb négy húrján. Megfogadtam a tanácsát, és így jóval könnyebb dolgom volt, nem kellett egy új hangszer rejtelmeit elsajátítanom.

Tavaly óta a Rhino Bucket soraiban is gitározol. Hogyan bukkant rád a csapat?

A feleségem a '90-es években a Rhino Bucket sajtósaként dolgozott, így sokszor láttam őket játszani a Sunset Stripen. Már bőven a Shotgun Messiah előtt ott voltak a színtéren, és mindig is az egyik kedvenc bandámnak számítottak a Stripen, mert valami mást csináltak, mint a többiek. Georg Dolivóval hamar összebarátkoztunk, amit elősegített, hogy eredetileg finn, tehát a skandináv kapocs eleve megvolt közöttünk. Mindig jól kijöttünk egymással, a '90-es évek végén írtunk is néhány dalt különböző filmzenealbumokhoz. Nemrég minden előzmény nélkül felhívott, és azt mondta: „A Rhino Bucketnek lesz egy koncertje a Whiskyben, de nincs gitárosom, nem akarnál beugrani?" Erre én: „Persze, simán vállalom!" Szóval tartottunk egy próbát, aztán lenyomtuk a bulit, ami baromi jó móka volt. Anno egyszerű rock and roll-gitárosként kezdtem, mielőtt áttértem volna a keményebb stílusokra, úgyhogy jó érzés volt ismét magamra ölteni ezt a szerepet.

Ekkora kihagyás után milyen volt újra színpadra lépni egy rockbanda tagjaként?

Bevallom, egy kicsit aggódtam emiatt. Nem tudtam, mire számítsak saját magamtól: furcsa érzés lesz? Vajon lámpalázas leszek 13 éves korom óta először? – ilyen gondolatok cikáztak a fejemben. De olyan volt, mintha soha nem hagytam volna abba. Amint felmentem a színpadra, egyből otthon éreztem magam. Hihetetlenül jó érzés a színpadon állni, feltekerni az erősítőt, és érezni, ahogy a levegő mozog mögöttem! Az egész olyan volt, mintha egy partra vetett halat visszaengedtem volna a vízbe.

Térjünk át a Zan/Cody projekt ügyeire! Mire ez az interjú megjelenik, már mögöttetek lesz a fellépés a Sweden Rock fesztiválon, amire most még gőzerővel készültök. Mikor játszottatok utoljára együtt Európában?

Ha jól emlékszem, 1988-ban lehetett, mielőtt felszálltunk a gépre és Los Angelesbe repültünk. Tudod, sokszor szerettem volna Európában játszani, de az amerikai kiadónk, a Relativity lehetőségei korlátozottak voltak, nem engedhették meg maguknak, hogy ide-oda reptessenek minket. Tudom, hogy akkoriban sok rajongónk volt Európában, és remélem, maradt belőlük még néhány. Nekik ez lesz a legelső alkalom, hogy színpadon látnak. Remélem, hogy nem okozok nekik csalódást, és mindenki remekül szórakozik majd. Arra számítok, hogy nagy hangerőn játszhatunk, mert az az igazi. Az Ibanez épp most küldött nekem egy elég menő gitárt, ami gyakorlatilag magától játszik, annyira kényelmes, úgyhogy csak fel fogok menni a színpadra, és élvezni fogom a pillanatot. Zinnyvel tegnap találkoztam először harmincöt év után, szóval még szokjuk egymás társaságát. A Zan/Cody albumon külön dolgoztunk, én Dél-Kaliforniában voltam, ő pedig Svédországban. Küldözgettük egymásnak a fájlokat, így állt össze az anyag.

A Beautiful 'n Damned album gyökerei egyértelműek, ugyanakkor nem lehet azt mondani, hogy egyenes folytatása lenne a Shotgun Messiah-nak. Te magad hogy érzed ezt?

A Shotgun Messiah óta olyan hosszú utat tettünk meg, hogy az azóta felhalmozódott hatások szinte kényszerűen jelennek meg ebben az anyagban. Remélem, hogy a hallgatóknak ismerősen cseng majd, és azt is felismerik, hogy ez valami új dolog, nem a régi dolgok megismétlése.

Egyébként, hogyan kerültél újra kapcsolatba Zinnyvel?

Időnként beszélgettünk. Valójában több mint tíz évvel ezelőtt voltak tárgyalások a Shotgun Messiah eredeti felállásának újjáalakulásáról, de ez végül meghiúsult. Mi ketten ennek ellenére is kapcsolatban maradtunk, de inkább csak a baráti viszonyt élesztettük fel. Aztán Zinny hirtelen megkérdezte, hogy lenne-e kedvem dolgozni néhány dalon. Igent mondtam, így elkezdtünk dalötleteket cserélni. Nagyon lazán kezdtük, akkor még nem gondoltunk semmire ezt illetően. Úgy voltunk vele, hogy nézzük meg, működik-e. Ezt követően készült pár jó dalunk, ami meghozta a kedvünket a továbbiakhoz. Akkor már azon agyaltunk, hogy egy EP-re rendezzük őket, de mire feleszméltünk, már egy teljes albumra való anyagunk volt. Ezt látva úgy döntöttünk, hogy megmutatjuk másoknak is, hátha érdekli valakit.

Könnyű volt felvenni a fonalat a dalszerzést illetően?

Abszolút! Minden simán ment, mert Zinnyvel nagyon jól lehet együtt dolgozni. Mindig is nagyra tartottam, mint énekest, a hangja egyenesen Phil Lynottra emlékeztet. Mindketten nagy Thin Lizzy-rajongók voltunk, és neki megvan az a mélység a hangjában, ami Philnek volt. Emellett a dallamérzéke is elsőrangú: amikor dalokat ír, azok kivétel nélkül nagyon fülbemászóak lesznek. Szóval a lemezkészítés könnyen ment és szórakoztató volt. Nem merültek fel kreatív nézeteltérések, semmi fájdalmasról nem tudok beszámolni!

Hogy osztottátok el a melót egymás között? Te írtad a zenét, ő pedig a szövegeket és az énekdallamokat?

Nem. Nálunk más a módszer. Úgy csináltuk, ahogy régen a Shotgun Messiah-nál is: ha például volt egy dalvázlatom, akkordmenetem vagy szövegötletem, akkor elküldtem neki, aztán együtt megnéztük, hogyan építsük fel. Néhány dal az én ötleteimből indult útnak, amit Zinny fejlesztett tovább, míg más témák Zinny elképzeléseiből nőttek ki, amiket én dolgoztam ki. Nincsenek előzetesen lefektetett játékszabályaink arra vonatkozóan, hogy ki írja a szöveget és ki felel a zenei oldalért, mert mindketten képesek vagyunk e részfeladatok mindegyikét elvégezni. Az volt a lényeg, hogy kitöltsük azokat a helyeket, amiket a másik üresen hagyott. Számomra csak az volt fontos, hogy pörgős anyagot írjunk, és emlékezetes refrénekben tobzódjon, hogy könnyen megérintse az embereket. A legjobb zenék mindig rendelkeznek valamilyen megindító erővel: az egyik dal arra késztet, hogy felemeld az öklöd, és teljes erőbedobással bulizz, a másik viszont könnyeket csal a szemedbe. Azt a fajta zenét akarjuk játszani ebben a projektben is, amit mi magunk szívesen hallgatunk.

Kíváncsi vagyok, hova vezethet titeket ez a korong...

Remélem, hogy képesek leszünk turnézni, utána pedig lesz lehetőségünk nekiállni egy újabb lemeznek. Ez a terv, meglátjuk, meddig vezet ez az út. Már nem vagyunk 20 évesek, amikor nagy terveket szövögettünk arról, mit akarunk csinálni húsz év múlva, meg ilyesmi. Most sokkal jobban élvezzük ezt a folyamatot, mert lazíthatunk, és hagyhatjuk, hogy a dolgok természetesen alakuljanak.

Említetted a Shotgun Messiah kútba esett újjáalakulását. A jövőben látsz esélyt arra, hogy újra megpróbáljátok?

Nos, ha megcsináljuk, akkor csak Tim Skold és én leszünk benne, mert amikor a zenekar feloszlott, addigra már csak mi ketten maradtunk. Valójában már fel is vettük egy új Shotgun Messiah-album nagy részét, csak a megfelelő pillanatra várunk. Egyelőre felfüggesztettük a dolgot, mert Tim nemrég visszatért Marilyn Manson csapatába basszusozni. Amint mindkettőnknek megfelelő lesz az időzítés, kiadjuk, és hidd el, már alig várom ezt, mert egy hatalmas anyaggal fogunk előállni!

Ez aztán a hír! A Violent New Breed stílusát fogjátok követni?

Benne lesznek a Violent New Breed elemei, de nem kell annyira nyíltan ipari hangzású zenére gondolni. Sok idő eltelt azóta. A Second Coming szellemisége is megjelenik benne, ám az is csak jelzésértékkel. Pont úgy csináljuk most, mint a fénykorunkban: felhasználjuk az összes hatást, ami csak ér minket, és megpróbálunk olyasmit létrehozni, amit még soha azelőtt. Amikor meghallgattad az első Shotgun-albumot, fogalmad sem volt, hogy milyen lesz a második, azt pedig egészen biztosan nem sejthetted, hogy mit rejt majd a harmadik. Tartjuk magunkat ehhez a szemlélethez, ahol a minőség továbbra is a legfontosabb. Szeretném betetőzni ezzel a munkásságomat. Úgy vélem, sok különböző dolgot csináltunk a Shotgun Messiah neve alatt, de a fenébe is, mindegyik jó volt!

Épp meg akartam jegyezni, hogy a Shotgun minden lemezével valami frisset, újat hoztatok. Az első anyag őrült gitározásától konkétan kikészültem, amikor először hallottam...

Igen, az tényleg túlzó volt, de szándékosan mentem abba az irányba. Tudod, négy éhes srác voltunk Svédországból, akik mindenáron nyomot akartak hagyni a világon. Eladtam a lelkemet, csak hogy biztosan meghalljanak, de bejött. Ma is nagyon elégedett vagyok az ott nyújtott teljesítményemmel.

A hármas anyag, a Violent New Breed indusztriális jellegével messze megelőzte a korát, még Marilyn Manson is merített belőle...

Ez nagyon is lehetséges. Tudomásom van arról, hogy később sok zenész jelezte Timnek, hogy mit is jelentett nekik a banda és különösen az a lemez, mert friss irányt jelölt ki. Talán Manson is köztük volt, de ebben nem vagyok biztos. Persze mondani sem kellett, mert lehetett hallani a befolyását más elóadók dalaiban, függetlenül attól, hogy bevallották-e vagy sem.

A Shotgun összes lemeze közül melyik állt a legközelebb a szívedhez?

Egyértelműen a Violent New Breed. Még minket is teljesen váratlanul ért az a lemez. Egyébként soha ne hallgasd vezetés közben, mert tutira túlléped a sebességhatárt. Rám legalábbis még mindig ilyen hatással van, padlóig nyomom a gázt, ha hallom.

Ha jól emlékszem, akkoriban kényszerből léptetek az ipari metál irányába...

Valóban, hiszen a banda ritmusszekciója lelépett, szóval túl sok választásunk nem maradt. Nyilván szerződtethettünk volna stúdiózenészeket, és megpróbálhattuk volna a Second Coming második részét összehozni, de ha már így alakult, inkább éltünk a lehetőséggel, és a konvencionális zenekari formátumon kívül bonyolódtunk kísérletekbe. Tim és én is azt mondtuk: miért ne használnánk a stúdiót hangszerként, ahogy a késői Beatles is csinálta? Így aztán belemásztunk mindenféle furcsa hangzású dologba. Persze tudtuk, hogy élőben nehéz lesz reprodukálni mindent, de az elsődleges célunk a stúdióalbum volt: olyan hangélményt akartunk kreálni, ami úgy borul ránk, mint egy tonnányi tégla.

A Relativity kiadó milyen hozzáállást tanúsított a Violent New Breedhez?

Akkoriban már rég vége volt a mézesheteknek. Tudod, nem voltak túl elégedettek velünk, de még így is hagytak minket azt csinálni, amit akartunk. Hazamentünk Svédországba felvenni a Violent New Breed-et, így alig avatkoztak bele a dolgainkba. A cég alelnöke egyszer átrepült hozzánk pár napra, csak hogy megnézze, hogy állunk. A lemeztársaságon belül mindig is ő számított a legfontosabb szövetségesünknek, úgyhogy szerintem megértette, mit próbáltunk csinálni. De nyilván voltak más erők is a cégnél, akik nem így gondolták. Így nem sokkal az album megjelenése után kirúgtak minket. Nem volt esély arra, hogy beinduljon a dolog. Tudod, a második album kitermelt egy kisebb slágert, a Heartbreak Boulevard című dalt, de azt is hónapokig tartott bevezetni a piacra. A Second Coming megjelenése után négy vagy öt hónapba telt, mire elkezdett felkapottá válni a rádiókban. A magam részéről kíváncsi lettem volna, hogy ugyanezt meg lehetett-e volna csinálni a Violent New Breed-del, de ehelyett kirúgtak minket, és átálltak a gengszter-rapre.

Melyik Shotgun-albumból ment el a legtöbb példány anno?

Nehéz megmondani, mert az első album még a SoundScan-korszak előtt jelent meg. Amit a lemezboltok lejelentettek, az nem mindig egyezett meg a valósággal. Lehetséges, hogy az elsőből adtuk el a legtöbbet, de a kiadó mindig azt mondta nekünk, hogy a Second Coming fogyott a legjobban. Engem amúgy soha nem érdekelt a statisztika, mert csak gátolja a kreativitást, ha azzal kell foglalkozni, hogy hány példány ment el az előző lemezből.

Azóta a zeneipar teljesen megváltozott. Milyennek látod most a helyzetet a '90-es évek elejéhez képest?

Nehéznek. Úgy tűnik, a koncertező zenekarok boldogulása meglehetősen kemény dió. Nem tudom, miért van ez. Ráadásul a lemezkiadók is egyre kevésbé hajlandók kockázatot vállalni. Ugyanakkor az internet nagyon kiegyenlítette a versenyfeltételeket, így a független művészeknek nem feltétlenül kell cégekkel szerződniük ahhoz, hogy kiadják a zenéjüket. Emiatt rengeteg zene készül, de kétlem, hogy ezzel pénzt is lehet keresni. Az biztos, hogy mindenképpen nehezebb megélni belőle, mint régen.

Visszatérve a Zan/Cody projektre, koncertezés terén milyen műsorral terveztek színpadra állni?

Főleg az új album dalait szeretnénk játszani, de lesz néhány szám az első Shotgun Messiah-albumról is. Nem akarunk nosztalgiába fulladni, ugyanakkor nem fogunk szemet hunyni afelett, hogy innen indultunk. Ezek klasszikus dalok, amelyeket régen játszottunk, de nagyon büszkék vagyunk rájuk.

Milyen érzés volt leporolni a régi nótákat?

A véremben vannak. Csak felkapom a gitárt, és minden a helyére kerül. Az izommemória érdekesen működik. Sosem hanyagoltam el a Shotgun életművét, folyamatosan játszottam a dalokat az elmúlt harminc évben. Otthon is állandóan gyűrtem a katalógust oda-vissza, csak hogy formában maradjak. Tényleg olyan ez, mint a gyúrás: ha nem edzed az izmokat, akkor idővel eltűnnek, de ha lelkiismeretesen beleteszed a munkát, az hosszú távon kifizetődik. Nagyon mélyen belém ivódtak a régi számok. Ha bekötnék a szememet, akkor is képes lennék az összeset eljátszani.

A '80-as években egyike voltál a számos svéd gitárhősnek, akik kivételes szinten és stílusteremtő módon játszottak. Sokszor úgy éreztem, hogy még az amerikai kollégákat is leköröztétek mind technikailag, mind kreativitást illetően. Mi generálta akkoriban ezt a rendkívül magas szintű zeneiséget nálatok, ami nem csupán a hangszerkezelésben, hanem a zenekari kohézióban is megmutatkozott az ABBA-tól a Europe-on át a Roxette-ig?

Mondhatnám, hogy az ivóvízben volt valami, de nem lenne igaz. Ha engem kérdezel, Svédországban nem volt olyan sok zavaró tényező, ami elvonhatta volna a figyelmet a zenélésről. Emlékszem, amikor felnőttünk és elkezdtünk zenélni, a tévéműsorok száma meglehetősen korlátozott volt. Ez még a kábeltévé és hasonló dolgok megjelenése előtti időszakra tehető, a tévé pedig csak délután ötkor kezdett sugározni, és éjfél előtt le is állt. Szóval rengeteg időnk volt, amit ki kellett valamivel tölteni, és én ezt a gitározásra fordítottam. Éjjel-nappal játszottam. Gyanítom, hogy Yngwie, Norum és Kee Marcello is ugyanezt az utat járta be. A zenekarok minőségével kapcsolatban is egyetértek veled, de nincs rá jobb magyarázatom. Nem létezik olyan titkos recept, amit őrizgetnénk, vagy ilyesmi. Egyszerűen így alakult!

Az interjú szerkesztett változata a HammerWorld magazin 359., 2026. júliusi számában jelent meg.