Zan / Cody: Beautiful ’n Damned

Persze tudtam én, hogy baromira hiányzik Harry K. Cody, de csak akkor döbbentem rá, mennyire, amikor először meghallgattam a Beautiful 'n Damned első felvezető dalát, a Damnt, és nemhogy az über szóló, hanem már annak nyúlfarknyi kis buherálós felvezetése hallatán libabőrös lett a karom. Bizonyára volt oka, hogy a Shotgun Messiah gitárzsenije a banda feloszlása után visszavonult a zenekarosditól, és inkább sessionmelókban, illetve a film- és reklámszakmában kamatoztatta egyedülálló tehetségét. De abban azért egyetérthetünk: a rockrajongókkal szemben ez kábé ugyanolyan ősbűn volt, mint például Vito Bratta hallgatása. Ilyen tehetséget egyszerűen nem lenne szabad ennyi éven át parlagon hagyni...

Persze az is igaz, hogy jobb később, mint soha. Harry ebben a projektben több mint harmincöt év után egyesítette ismét erőit régi kollégájával, Zinny J. Zan énekessel, akivel legutóbb a Shotgun Messiah 1989-es debütáló albumán játszottak együtt. Mindketten azt mondják, a Beautiful 'n Damneddel bezárult a kör – és olyan nagyon nem is lehet vitába szállni ezzel az állítással, bár olyanokat azért így sem állítanék, hogy ez itt egy kvázi soron kívüli Shotgun Messiah-album, mégpedig két okból. Egyrészt ahhoz mindenképpen hiányzik a fedélzetről Tim Skold, aki most ugye ismét a Marilyn Mansonban domborít, másrészt meg a hírek szerint Harry vele is dolgozik valamin, és ebben az esetben nyilván az lesz Az Igazi Shotgun. Ugyanakkor a Zan / Cody ezt leszámítva olyannyira közel áll az anyabandához, amennyire csak lehet.

Nekem abból a szempontból még egy kisebb meglepetést is jelentett a dolog, hogy mindig hajlamos voltam szinte teljes egészében Skold számlájára írni a Shotgun Messiah korát megelőző zsenialitását. Nem hibáztatom magam emiatt: Codytól azt a bizonyos három lemezt leszámítva sosem kaptunk olyan produkciót, amiből le lehetett volna szűrni, mennyi jött tőle az ikonikus hangzáskép(ek)ből, nyilván a boszorkányos és összekeverhetetlen gitárjátékot leszámítva. Nos, a Beautiful 'n Damned alapján azt kell mondanom, hogy sok. A lemez ugyanis teljesen egyértelmű és autentikus Shotgun-feelinget hoz, ráadásul nem valami fénymásolatként, hanem azonnal hallod, hogy ez itt az egyik forrás. Kábé úgy képzeld ezt el, mint ahogy egy Slash-album hallatán is egyből világos, mit vitt ő anno a Gunsba: nem teljesen és száz százalékban ugyanaz a kettő, de így is minimum kétpetéjű ikrekről beszélünk. Emellett viszont külön rokonszenves, hogy Harry és Zinny nem akarják eljátszani 1989-et, vagyis nem valami rossz értelemben vett, kizárólag a nosztalgiára építő, frontierses konzerv-izével szúrják ki a szemünket.

Ennek megfelelően mindjárt a nyitó, monumentálisan vastag és masszív hangzásképű Severben ott figyel a már Zinny nélkül, a Second Comingon szárba szökkent, majd a Violent New Breeden kiteljesedett fémes-zajozós-indusztriális érzés, és a dal sötét, fátyolos húzása is abszolút korszerű, a virtuóz, tízpontos szólóval együtt. Ez a hi-tech irány az olyan hagyományosabb, imádnivalóan shotgunos lazasággal húzó nótákból sem hiányzik, mint a briliáns I Am The Shit vagy az említett, tökéletes melodikus himnusz Damn, de még a Suffer City balladájában, vagy a csodaszépen építkező riffekre épülő, megadallamos címadóban is benne van. A She Walks With Violence gépies pumpálásában pedig főszerepet is kap, de ugyanígy megemlíthetem a Bad Bad Man sötéten űrkorszaki countryját is, ahol mintha egyszerre jammelne Martin Gore-ral és Kenny Wayne Shepherddel a '93-as Shotgun. De azért persze akadnak tradicionálisabb tételek is, mint a sleaze-es Ride Or Die, a nordikusabb Let's Be Heroes vagy a záró Tear It All Down. Utóbbiaknál – nem meglepő módon – az egyes Shotgun Messiah a fő párhuzam, de ismétlem, a sound, a megközelítés abszolút mai.

A kivétel nélkül jó dalok mellett nálam nyilván Harry játéka adja meg a lemez igazi savát-borsát. Emberünk tényleg ugyanolyan lélegzetelállítóan gitározik, mint annak idején: hipertechnikás, virtuóz, ugyanakkor mindig megjegyezhető és dallamos szólói kivétel nélkül gyilkosak, tényleg bűncselekménnyel ér fel, hogy több mint harminc éve nem hallottuk efféle albumon. Ha nem ismernéd, egy Nuno- vagy Paul Gilbert-szintű fenomént képzelj el teljesen saját stílussal, és nem, ebben SEMMI túlzás nincs. Másik főhősünk, Zinny hangja a korral érettebbé, érzelemgazdagabbá vált, a klasszikus nyafkásan glames stílus helyét mostanra egy néhol határozottan ozzys dallamvilág vette át – rá is csak jókat tudok mondani, de hát nála azért akadtak köztes állomások, és általában azok is mind rendben voltak, szóval kábé erre is számítottam.

Az utóbbi évek egyik kiemelkedő dallamrock-albuma ez, ha jót akarsz magadnak, nem hagyod ki!