Egy rendezvény, amiről szinte hinni is alig mertük, hogy tényleg megvalósulhat, egy grandiózus esemény, amely megkerülhetetlen volt minden metálrajongó számára, egy minifesztivál, amihez fogható addig még soha korábban nem jutott el magyar földre. 1991. augusztus 22-én, ma épp harmincöt éve zajlott le a korszak legnagyobb hazai metálkoncertje, a Monsters Of Rock, az AC/DC, a Metallica, a Mötley Crüe és a Queensryche részvételével. Ma már túlzás nélkül mondhatjuk, legendás este volt. De miként állt össze, hogy ebben nekünk, a vasfüggöny mögül épp kiszabadult kis országnak is részünk lehetett? Hogyan történhetett, hogy az eredetileg turnézáró budapesti állomás után váratlanul még egy buli beesett Moszkvába, ráadásul kibővített névsorral? Kevesen tudják, hogy mindebben egy akkor még csak huszonéves magyar srácnak, a hazai zeneiparban azóta szinte páratlan karriert befutott Szűts Lászlónak is oroszlánrésze volt. A jubileum alkalmából az ő segítségével nyitottuk fel a Monsters Of Rock „aktáit″.
Kezdjük azzal talán, hogyan is kerültél a zeneiparba! Ha jól tudom, eredetileg diplomatának készültél, ami azért merőben más irány.
Igen, diplomatának készültem. De a zene volt a mindenem, és egyszer csak úgy döntöttem, hogy a zeneiparban szeretnék dolgozni. Ekkor megkerestem Hegedűs Lászlót, a Multimedia Concerts tulajdonosát és ügyvezetőjét, akiről bármikor elmondom, hogy tulajdonképpen a mentorom volt. Nála tanultam meg sok mindent a szakmáról. Egyszerűen odamentem hozzá, és azt mondtam neki, hogy nálad akarok dolgozni, mert szerintem neked szükséged van rám, és nekem is rád.
Azért nem épp hagyományos út, hogy valakire csak úgy „rárúgod″ az ajtót, így ismeretlenül. Nem hajtott el a francba?
De, először csodálkozott. Közben ugye dolgoztam a Metal Hammernek meg más rockmagazinoknak is, és ezeket elő is vezettem neki, csak hát rögtön mondta, hogy újságírókból Dunát lehetne rekeszteni, azokra semmi szükségünk. Én meg mondtam, hogy egyébként beszélek öt nyelven, és mindent tudok a szakmáról.
Az öt nyelv fogta meg?
Igen, erre azért mondta, hogy így már kezd érdekes lenni. Ez egy sajtófogadáson történt egyébként, miközben a svédasztal körül forgolódtunk, ahová újságíróként mentem el. Ez egy pénteki napon volt, és azt mondta, másnap este menjek be hozzá az irodájába. Mondom, ez tök jó, csak nekem hétkor egy vacsorám van a barátaimmal. „Nem baj, csak gyere be hétkor!″ Bementem szombat este hétkor, ott ült az egész csapata, a teljes stáb, épp megbeszélés volt. Mondta, hogy várjak. Vártam egy órát, vártam másfelet, aztán bementem és mondtam neki, hogy figyelj, László, visszajövök holnap, jó? Jövök vasárnap, most már mennem kell, mert ott ülnek a barátaim az étteremben. Aztán visszamentem másnap, és fel is voltam véve. Egy hét múlva pedig már a Scorpionsszal voltam turnén.
Hogyan tesztelte le, hogy nemcsak mondod, hanem tényleg tudsz mindent a szakmáról, és valójában is alkalmas leszel olyan feladatokra, amire aztán delegált?
Egy hét alatt volt rá idő. Bedobott a mélyvízbe. Az volt a stílusa, hogy bedob a mélyvízbe... Tudta, hogy én ilyen rock'n'roll srác vagyok, emiatt rakott épp a már zajló Scorpions-turnéra.
Azért az tényleg mélyvíz, így hirtelenjében. Mi volt a feladatod, konkrétan mire lettél odadelegálva?
Úgy hívták ezt, hogy promoters rep, ami promoteri, szervezői képviselőt jelent. Koordinációs feladataim voltak, a helyi erőket kellett a turnén dolgozókkal összekoordinálni, hogy tudjanak együtt dolgozni. De ez egy nagyon furcsa szakma, rengeteg különböző feladattal.
És feküdt is neked ez? Elkezdtél benne tobzódni, hogy pont ezt képzeltem el, ez tökre jó?
Abszolút, igen. Huszonvalahány évesen az év turnéján dolgozni, hát persze! Ja, és a Winger volt az előzenekar!
Mennyire lehetett hirtelenjében elválasztani a rajongót a profi szakembertől? Azt, hogy rajongóként odakerülsz és akkor hirtelen ilyen emberekkel dolgozol?
Teljesen. Ez soha nem volt probléma, abszolút háttérbe lehet szorítani. Ott munka van, ott dolgozni kell. Az, hogy közben egyébként megbarátkozunk egymással és megveregetjük egymás hátát, meg mit tudom én, az oké, de ez alapvetően munka.
Ez már egy futó turné volt, sok veterán arccal. Új fiúként könnyű volt beilleszkedni? Azonnal elfogadott az egész gépezet?
Ebben a szakmában mindenki eleve nagyon elfogadó, mindenki szívesen fogad mindenkit, aki belekerül. Ez soha nem volt kérdés. Amikor a turné lement, mentem át más kisebbekre. Azt tudni kell, hogy Hegedűs cége, a Multimedia általában Közép-Kelet-Európát, a Balkánt, ezt a környéket csinálta. Tehát nem a teljes turnét vittük mi, hanem regionálisan néhány állomást, három-négy-öt koncertet általában. A Scorpionsszal csináltuk az akkori Jugoszláviát, egy Athént, meg egy Budapestet. Ez történt egyébként a Monsters Of Rockkal is. Ott is az AC/DC-vel a lengyel állomást vittük mi Katowicében, Budapestet, meg a nagy moszkvai bulit, amiről majd beszélünk. De közben szintén Jugoszláviában jártam a Judas Priesttel is. Óriási élmény, igazi megvalósult álom volt, mert nagyon nagy Judas Priest-rajongó vagyok.
Amikor anno hasonló korban, újságíróként egyre többször kerültem nagy zenekarok úgymond közelébe, leginkább mindig az volt bennem, hogy csak nehogy csalódjak. Benned élt ilyesfajta félelem, hogy munka ide vagy oda, nehogy keserű legyen a rajongói szájíz?
Ez egy nagyon jó kérdés, mert igen, az egész pályafutásom során sokszor felmerült, hogy ne csalódjak. És volt, amikor csalódtam, de legtöbbször azért nem. Vagyis legtöbbször inkább kellemesen csalódtam, mert baromi sok rocksztár egyébként tök jó fej.
Alice Coopert is kísérgetted annak idején promókörúton pár napig, és említetted is valahol, hogy igazi úriember volt, azon túl, hogy kedves és közvetlen.
Őt mondtam volna első körben rögtön erre, hogy Alice Cooperrel gyorsan kialakult a barátság! Mert szuperintelligens, nagyon művelt, nagyon kulturált, lassú, szép beszédű, szuper kultúrember. És ugye sokkrockernek, vagy nem is tudom, mi a csodának szokták nevezni, de abból semmi nem igaz, az csak egy produkció. Szuper fej, tényleg. De nagyon jó barátom Steve Lukather, a Toto gitárosa, énekese, vezetője is most már. Mi effektíve, tényleg barátok vagyunk elég rég, 1994 óta már. Ha el akarok menni egy Toto-koncertre bárhol a világon, csak írok Luke-nak, és vár szeretettel.
Tehát tényleg előfordul, hogy a szakmai kapcsolat egy idő után átlép egy bizonyos szintet...
Igen, igen. Ez átlépte azt a szintet. De Kip Winger is a barátom, akivel pont az említett Scorpions-turnén találkoztunk először 1990-ben. Azóta is tartjuk a kapcsolatot, nemrég volt a születésnapja épp.
Lett volna lehetőség egyébként, hogy lobbizz is akár valami turné miatt, vagy ezt Laci mindig leosztotta?
Nem, de tudta, hogy ezeket nekem kell adni. Ezzel együtt az is igaz, hogy dolgoztam másféle előadókkal is. Paul Simonnal például, ami szintén óriási élmény volt. Mert egyébként nagyon vegyes ízlésű vagyok, tehát ugyan hosszú hajam van, de attól még nem csak metálbolond vagyok, ezer más kedvencem is van. Fantasztikus volt, hogy Paul Simonnal dolgozhattam. Mint az is, hogy egyszer beszélhettem Miles Davisszel. De a lényeg, hogy László ebben nagyon jó volt. Mindig nekem adta az összes testhezálló bulit.
Ha így visszagondolsz, a kölyök Szűts Laci aligha láthatta ezeket előre...
Hát nem... Amikor a Toto első lemeze kijött, léggitároztam rá 14 évesen a szobámban, és nem gondoltam, hogy Luke nekem barátom lesz. De meg kell még egyszer említenem Hegedűs Lászlót, aki nagyon odafigyelt arra, hogy nekem adja azokat a koncerteket, amik nekem jól állnak, ha úgy tetszik, az én világomhoz tartoznak. Mert volt több embere, nem én voltam az egyetlen, elosztogatta közöttünk a feladatokat. És minden ilyen dolgot, ami metálos, rockos cucc volt, én kaptam. Így került hozzám az AC/DC és a Monsters Of Rock is.
Ha visszatekintesz az elejére, hogyan jött az ötlet, hogy egy ilyen horderejű utazó fesztivál összeálljon?
Ez valójában egy AC/DC-turné volt. A Metallicát azért vették be maguk elé, mert jó ötletnek látták. Nem volt szempont, hogy a fekete album épp a turné közben jelent meg. Az AC/DC-nek volt akkor egy nagyon sikeres lemeze, a The Razors Edge, amin ugye a Thunderstruck című sláger is szerepelt. A turnéjuk ment már tavasszal is, és utána ennek a hátán, folytatásként kitalálta a menedzsment, hogy csináljunk egy Monsters Of Rock turnét is, ahol az AC/DC a headliner, az meg majd a következő kérdés, hogy kiket rakunk még melléjük.
Ez aztán szépen fel is hízott, mire Moszkváig eljutott a dolog... Kizárólag az AC/DC-menedzsment döntése volt, hogy ki került végül kalapba?
Alapvetően igen.
A Monsters Of Rock esetében az említett három koncertet rendezték ebben a régióban. Ezeken párhuzamosan kellett dolgozni, vagy ahogy jöttek a dátumok, szép sorban?
Amikor elkezdtünk tárgyalni a menedzsmenttel arról, hogy csináljunk kelet-európai koncerteket, iderepült Budapestre tőlük két ember. Elmentünk Hegedűs akkori kedvenc helyére, a Múzeum Étterembe, ott beszélgettünk a két menedzserrel, megdumáltuk, mit is fogunk csinálni. Utána a következő lépések már üzleti jellegűek: arról van szó, hogy hány százezer dollár satöbbi. Amikor megállapodtunk, pontosabban Hegedűs megállapodott velük, már az következett, hogy akkor valósítsuk meg. De Moszkva ebben akkor még nem volt benne, csak két helyszínről tárgyaltunk, Budapestről és Katowicéről.
Ez mennyivel előzte meg a koncerteket, mennyivel hamarabb indult ez az előkészítés?
Azzal kezdődött, hogy mielőtt aláírjuk az összes papírokat, előtte kimegyünk és megnézzük az AC/DC produkcióját valahol a zenekar önálló turnéján. Tehát kibuszoztunk a The Razors Edge turné müncheni állomására megnézni a produkciót, hogyan is néz ki ez az egész, szakmai szemmel felmérni, körülbelül mivel is állunk szemben. Ez körülbelül áprilisban történt, tehát tavasszal, jó fél évvel Budapest előtt. Aztán kirepültem Londonba, júniusban talán, megnézni, hogy fog felépülni a konkrét produkció. London mellett, kicsit kijjebb vidéken felépítették egy nagy hangárban a komplett színpadot, amit majd a a nyári fesztiválon terveztek használni.
Ők is már, gondolom, tesztüzemre készítették elő a dolgot.
Igen. Felépítették a komplett színpadot, engem meg kihívtak, hogy jöjjek ki két-három napra, és nézzem meg, mivel lesz dolgom, mi fog történni, mit hova kell tolni, mi merre megy, mi mekkora. Óriási élmény volt. Aztán megcsináltuk. Azt hiszem, előbb volt Katowice, ha jól emlékszem, utána Budapest. Így itthon már rutinos voltam. Isteni volt a csapat, mindenki, az egész stáb. A szekus srácok voltak a legjobbak, két régi amerikaifutball-játékos, el tudod képzelni a méretüket!
Ilyen két méter szélte-hossza izom?
Igen, igen, igen. Isteniek voltak. Imádtak engem, én is őket. Végig mindegyik koncertet a színpad előtt fél méterrel állva néztem végig, meg fönn a színpadon, meg bárhol, ahova akartam, oda mentem.
Katowicében volt valami buktató, ami elsőre nehézséget okozott?
Nem, nem nagyon. A katowicei szervező, illetve társszervező Tomi Dziubiński volt, aki közben a lengyel Metal Hammer szerkesztőjeként is dolgozott. Régi barátunk volt, úgyhogy könnyen ment minden, nem merült fel semmi probléma. A budapesti buli meg különleges volt abból a szempontból, hogy mégiscsak hazai pálya. Nagyon nagy dolog volt ez. Amit mindig el szoktam mondani, az a soundcheck. Kijött Angus Young délután, nem tudom, kettőkor, körülbelül, még napsütésben a Népstadion színpadára, már fönn van az összes cucc. Kijön arra a nagy színpadra egyedül, csak ő. Direkt kimentem, kíváncsi voltam, hogy fog szólni, ott álltam kint, a nagy üres réten, a stadion közepén. A nagy cucc nem is volt bekapcsolva, csak az alapok. De mint tudjuk, ahogy Angusnál lenni szokott, volt mögötte vagy harminchat Marshall, egy egész fal. Nagyon sok. Csak azok szóltak, és így is tele volt a hanggal a stadion! Csak az ő egy szem gitárjával és a Marshalljaival! Ez nekem örök élmény volt. A budapesti volt egyébként az utolsó buli a turnén, és ennek kapcsán is van egy külön történet. Amikor vége volt, és mindent lebontottunk, összepakoltunk, és kész voltunk mindennel, kiderült, hogy a kifejezetten a stáb számára készített turnépólókból még maradt, nem tudom, vagy száz darab. Egy kartonnyi, egy nagy doboz. És azt mondta a produkciós menedzser, hogy László, ezt akkor itt hagyom neked. Már nincsenek meg, mert persze szétosztogattam utána, de azért érted...
Azt mondtad, hogy ez a két koncert volt tervben, de aztán egy hónappal később mégis bepottyant Moszkva is, ami már csak emiatt is, érzem, hogy jóval speciálisabb sztori lehetett.
Moszkva nagyon-nagyon speciális volt, tényleg hirtelen találták ki. Lezajlott a turné, távoztak, mindenki hazament, aztán egyszer csak jött a felkérés, hogy gyerekek, legyen egy ilyen. A lényeg, az apropó az volt, hogy akkor történt Gorbacsov ellen egy puccskísérlet, ami szerencsére megbukott, ennek kapcsán pedig az amerikaiak kitalálták, hogy köszönetet kellene mondani az orosz népnek, amiért nem hagyták, hogy visszaforduljon a történelem kereke, és kéne csinálni egy baromi nagy ingyenkoncertet Moszkvában.
Az amerikaiak alatt itt az amerikai politikai kormányzatot érted? Mert ugye valakinek fizetni kellett az ingyenbuli számláját is...
Nem tudom pontosan, de gondolom, lehetett benne politikai szál is. Mindenesetre az AC/DC menedzsmentje kiszagolta a dolgot, és azt mondták: most jöttünk le a Monsters of Rock turnéról, úgyhogy végül is nem túl bonyolult most megcsinálni még egy bulit, benne vagyunk a rutinban, legyen akkor Moszkvában egy ilyen nagyon nagy buli még! Kicsit persze alakítottak rajta, mert más line-upot találtak ki: Angusék meg a Metallica mellé bedobták még a Panterát, a The Black Crowest meg a hazai E.S.T.-t is. Természetszerűleg adta magát, hogy a régió miatt Hegedűst is be kell vonni ebben a dologba, onnan meg már jött magától, hogy akkor ez az én bulim lesz. Még megkaptam magam mellé nagyon nagy szerencsére a Kopecsni Pétert, Hegedűs egy régebbi emberét, egy szuper srácot. Ketten mentünk ki koordinálni az oroszok és az amerikaiak között a működést. Az amerikai felet ugye már ismertem, mindenki a haverom volt.
Igazából a nehézségi faktort inkább az orosz részről látom ebben a sztoriban. A rendszerváltásból épp egy centiméterrel kilépett, tányérsapkás gondolkodással azért lehet, hogy nehezebben, vagy többet kellett küzdeni, mint az amerikaiakkal.
A legjobban nekik kellett egymással küzdeni, valójában. De ehhez kellettem én, mert mint kiderült, ők egymással nem tudták volna megoldani.
Milyen értelemben? Ennyire nem értettek szót?
Nem értették egymás nyelvét, de nem csak szó szerint. Nem csak az, hogy a nyelvet nem beszélték, bár egyébként azt sem. Nem tudták egymással megtalálni a hangot.
És ehhez kellett egy kelet-európai gondolkodásmód, ami esetleg benned így gyökerezett, és hogy tudtál villámhárító lenni? Vagy pontosan mit jelentett ez a koordináció, ami segített az egészet átvinni a tű fokán?
Először is kellett hozzá ez, amit mondasz, ezt elfogadom, oké. De ezen felül kellett hozzá az, hogy... szóval, Hegedűs László nagyon okos ember. Nagyon jól tudta, hogy ezt rám kell bízni, mert én jártam szovjet iskolába és jártam amerikai iskolába is, mind a két nyelvet beszélem. És ez nagyon kellett ott.
És mi volt, amiben nem értettek egyet?
Semmit nem értettek. Egymást nem értették. Az amerikaiak azt gondolták, hogy ez egy turné.
És az oroszok mit gondoltak?
Hogy fogalmuk sincs.
Orosz oldalról voltak ott szakemberek, vagy csak bürokratákkal találkoztál?
Nem láttak még ilyet az oroszok. Volt egy helyi szervező, egy helyi vállalkozó, aki viszont nem feltétlenül a zeneiparban nőtt fel, hanem tényleg valami vállalkozó volt. Úgy gondolta megoldani a nyelvi problémát, meg az egész kommunikációs ügyet, hogy kivezényelt egy csomó angol szakos egyetemista gyereket a Moszkvai Egyetemről, akik azt hitték, hogy már beszélnek angolul és mindent tudnak. De halvány fogalmuk sem volt például, mit jelent az, hogy mobilvécé. Az amerikaiak meg odajöttek és azt mondták, hogy kérünk harminc mobivécét ide, negyvenötöt oda. Az oroszok meg ott álltak, ilyen 18-20 éves gyerekek, hogy az mi?
És gondolom, ez még csak a jéghegy csúcsa volt, mert itt még csak a mobilvécékről beszélsz.
Ez a jéghegy csúcsa, de ezeket mind nekem kellett megoldanom. Tehát nekem kellett elmagyaráznom mindkét oldalnak, hogy ezek nem értik, nem tudják, mi az, de én tudom, mindjárt elmondom nekik, mi az, és akkor majd megpróbáljuk megoldani. Ilyenkor azt történt, például a mobilvécé esetében, hogy az orosz hadseregtől kellett kérni valami ilyen erre kitalált teherautókat, amikben aztán el lehetett intézni a dolgokat.
Engedélyezési szinten ott ez hogyan zajlott egyébként? A régi apparátus még azért a helyén üldögélt, gondolom, a tányérsapkások meg a bürokraták...
Megérkeztünk Moszkvába három-négy nappal az esemény előtt, ketten Kopecsni Petivel, és megérkezett velünk Joe Baptista is (elismert szakember, többek közt a ′70-es években az Aerosmith legendás turnémenedzsere is volt – Sz.G.), aki sajnos már nincs közöttünk. Site menedzserként dolgozott az egész Monsters turnén, tulajdonképpen a helyszíni felmérés és az operatív irányítás volt az ő felelőssége. A helyszínnek a Tusino nevű repülőteret jelölték ki, egy nagy, szabad kiterjedésű katonai repülőteret, aminek nincs kerítése, tehát ilyen végtelen terület. Elmentünk találkozni a repülőtér parancsnokával. Kegyetlen tányérsapka, kitüntetések, meg minden, amit akarsz. Ott volt vele még másik három altábornagy, vagy nem tudom, micsoda, tehát négy ilyen faarcú orosz katonatiszt. Leültünk. Volt ugyan tolmács is, de neki fogalma sem volt semmiről. Semmit nem értett, semelyik nyelven kábé, Joe Baptista próbálta például mondani, hogy kelleni fog még csoportkábel, meg mondta ezeket, amiket a turnékon mondanak, de nekik meg gőzük sem volt, mi micsoda. Semmit nem értettek, nulla, és néztek faarccal. Amikor egy fél óráig látod, hogy sehová nem jutnak, és meg sem mozdulnak, azzal nagyjából azt mondják, hogy nem lesz itt semmi, mert nem látják, hogy itt ebből hogy lehetne bármi is.
Megtehették volna ezek a régisulis katonatisztek, hogy azt mondják: gyerekek, akkor hátraarc, és lefújjuk az egészet?
Igen. Simán.
Ez durva azért.
Igen. És akkor, nem tudom, kábé a harmincötödik percben eljött az a pillanat, amikor azt mondtam, hogy na jó, én beszélek oroszul, és belefolytam: hogy ez az egész azért van, mert és ezt akarjuk, és csináljuk már meg, így és így. És akkor végül, még mindig faarccal, de felállt a tábornok, odament a szekrényhez. Közben meg az egész szobában egy darab negyvenes izzó lógott a plafonról, el tudod képzelni a hangulatát...
Mint egy klasszik kihallgató szoba, olyan lehetett, ahogy így leírod...
Ilyen kegyetlen kommunista hangulat... És amikor megszólaltam oroszul, felállt a tányérsapkás tábornok, odament a falon levő szekrényhez, ami tényleg úgy nézett ki, mint valami nagyon egyszerű fürdőszobai szekrény a panellakásban. Odament, kinyitotta, és akkor tudtam, megoldottam, mert kinyitotta és kivette a vodkát! (nevet)
Ez olyan, mintha A tanú című film egyik bizarr jelenete lenne.
Igen. És ez tényleg így történt, akkor minden megoldódott, megtört a jég. Ha én ott nem szólalok meg oroszul, akkor az a koncert nincs. Hallottam ott közben, hogy egymás között miről beszélnek az oroszok: hogy a picsába, hagyjuk már ezt a hülyeséget... Időközben megismerkedtem a helyi villanyszerelő sráccal, egy copfos, hosszú hajú gyerekkel, Misával is. Ő volt az egész repülőtér villanyszerelője, egy személyben.
Ő is kapott egy szép feladatot, mert gondolom, hogy egy ilyen méretű koncertnek bőven vannak igényei.
Igen! (nevet) Beszéltem vele, hogy figyelj, itt most azért ez egy elég szép feladat lesz, mert itt nem is tudom, hány hangcuccot építünk majd össze. Tehát itt ezt nagyon meg kell oldani. Azt mondta: nem baj, tök jó. És meg is oldotta!
Volt anno egy közkézen terjedő pletyka, miszerint eredetileg ezt a koncertet a Vörös téren akarták megrendezni, csak aztán kiderült, hogy oda nem fog beférni a várható tömeg, és akkor került ki a repülőtérre. Ez igaz, vagy ez csak egy városi legenda volt?
Nem tudom, hogy igaz-e. De Tusinót biztosan azért találták ki, hogy végtelen mennyiségben el lehessen férni. Nem is egyértelműek az információk arról, hogy hány ember volt végül. Az interneten mindenféle marhaságok szerepelnek, olyanokat is írnak, hogy egymillió, meg még több. Nem volt egymillió. Az én becslésem szerint úgy négyszázezer körül lehetett a vége.
Hát az is egy Woodstock Fesztivál azért bőven...
Az is elképesztő persze, de hogy végül pontosan mennyi volt... Négyszázezer vagy hatszázezer, hát ki tudja? Az volt egyébként a koncepció, hogy Guinness-rekord legyen, bizonyítottan, hogy ekkora fesztivált még soha nem rendeztek, ennyi emberrel. Csak végül nem tudták hogyan felmérni, hányan vannak. Készült egyébként egy film is, egy ismert kliprendező, Wayne Isham csinált egy koncertfilmet az egészről. Rajta vagyok a stáblistán is. Úgy tervezték, hogy mozifilm lesz, de aztán végül csak videókiadvány lett belőle.
Itt is voltál fent a színpadon is?
Igen, igen. Nagyon aktívan közreműködtem ebben a sztoriban. Mielőtt elkezdődött a buli, fölmentem körülnézni, hogy ott is minden rendben legyen, aztán kiálltam a színpad elejére, kinéztem a tömegre, és azt láttam, hogy nem látom a végét! A horizonton túl volt a vége a tömegnek. Azért az kurva sok ember.
Ilyenkor lecsapódik az emberben egy még nagyobb felelősségi faktor? Mert persze csináltatok nagy bulikat, mert visznek a turnékon, és mindenhol, mindennek működnie kellett, de ez az esemény azért mindennél grandiózusabbra nőtt végül...
Ez egy óriási érzés. És biztos vagyok benne, hogy egy művésznek, aki kiáll, elképesztő érzés lehet, ha nem látod a végét a tömegnek, hát gondold el! Egyébként én is voltam művész, tehát én is álltam színpadon, de nyilván messze nem ekkorán.
Ezek a sztárzenekarok, világhírű előadók hogyan élték meg az egész hercehurcát? Kérdem azért, mert ahogy a szervezőknek, úgy nekik is nagyon furcsa lehetett ez az egész vadkeleti orosz közeg.
Teljes kulturális sokk volt mindenkinek, de alapvetően kurva jól élték meg. Tudni kell, hogy rettenetesen szar körülmények jellemezték a bulit. Nagyon hideg volt, ahhoz képest, hogy szinte még nyár volt, mégis tök szar idő. Nem volt szórakoztató, és mindenkinek katonai sátrakban volt az öltözője. A vécé is katonai volt, minden katonai volt. Nagyon rossz körülmények között ment le a rendezvény. Egyébként akkoriban a Szovjetunióban még a szállodai körülmények sem voltak olyan fantasztikusan jók, tehát a szállodai szobájuk sem volt valami fantasztikusan zseniális. De hát kint kellett lenni a sátorban sokat, mert voltak ilyen, hogy is mondjam, bejátszások, soundcheckek is egyszer-kétszer, meg ki kellett próbálni, miként hangosítható be ez a hatalmas terület. Tehát azért azzal is kellett foglalkozni.
Ehhez eleve brutál futam lehetett összerakni a technikát...
De nagyon nagy stáb is volt. Az egész mindenséget, az egész produkciót Amerikából repítették be, ezekkel a nagy katonai hordozórepülőgépekkel, mint amilyeneket például a Hair című filmben látsz, amibe bemegy a kamion, meg a tank, minden. A színpad, a hangcucc, minden ezeken a hatalmas, embertelenül óriás gépekkel jött. Meg mindenkinek az összes saját dolga is. Nemcsak az, hogy mindenkinek a harminc gitárja, meg a harminc gitárerősítője, hanem a teljes cateringet is Amerikából hozták. A Metallicának például Amerikából hozták a vodkát Moszkvába!
Csoda, hogy nem sértődtek meg az oroszok.
Épp ez a sztori! (nevet) A Metallica riderjén az Absolut Vodka szerepelt, csak Absolut Vodkát ittak. Eljöttek Moszkvába így, viszont a második napon elfogyott az összes vodkájuk, mert kurva szar volt ott kint lenni a hidegben, a sátorban baszódni, így aztán megitták az összes vodkát. Aztán jött hozzám a turnémenedzserük, akit szerencsére ismertem a néhány hónappal korábbi Judas Priest-turnéról, ahol szintén ő volt a turnémenedzser. Azt mondja: László, dráma van, tudsz-e segíteni, hogyan szerezzünk a srácoknak vodkát? Mondom, most komolyan gondolod, hogy Moszkvában nem tudok vodkát szerezni? (nevet) És akkor a villányszerelő Misához mentem, hogy Misa, szereznél nekem vodkát? De kurvára, mert a Metallica szomjan fog halni! Úgyhogy Misa szerzett vodkát a Metallicának! (nevet)
Egyébként nem háborogtak ezen, hogy katonai sátorban, szitáló esőben, fos körülmények között vannak? Nem voltak allűrök?
Inkább azt mondanám, hogy többségében tök kedves volt mindenki. Például a Black Crowes énekesével, Chris Robinsonnal ott beszélgettem életemben először és utoljára, egy tündér volt, élvezte az egészet. A basszusgitárosuk, Johnny Colt, aki amúgy később a Lynyrd Skynyrdben is játszott, szintén tök jó arc volt. Ott állok a színpadon, éppen megnéztem, hogy hányan vannak, kezdés van, jön a Black Crowes, mutatom neki, hová kell állni, merre kell menni, a kezében egy bontatlan Jack Daniels. Kinyitja, és a kezembe adja, hogy te kezdd el! Mert mi ott tényleg együtt dolgoztunk, és nagyon kemény munka volt. Most így utólag ilyen jópofa, de egyébként ez az egész kurva kemény feladat volt.
Minden zenekarral volt egyébként kontakt, ha már a produkcióban együtt kellett dolgoznotok, vagy csak néha összefutottatok, netán valami operatív egyeztetés?
A Metallicáék nem nagyon voltak kommunikatívak. A Black Crowes-ékkal volt kommunikációm, ahogy mondtam, ők tényleg tök aranyosak voltak. Folyton vigyorogtak, mint a vadalma. Ugyanígy Angus és Brian Johnson is, akik ketten együtt nincsenek három méter kábé! (nevet) Nagyon kicsikék. Velük volt kontakt, meg a panterásokkal is, de ők valahogy nem voltak annyira jó fejek, nem annyira szerettem őket. De nem akarok senkit bántani, fogjuk rá, hogy rossz napjuk volt. Mindenesetre nehéz volt velük beszélgetni, mert nem nagyon volt miről. A Metallicáék meg a saját világukban éltek, ott én inkább csak a turnémenedzserrel voltam kontaktban. Moszkvában ők már nem játszottak, de magán a turnén ott volt még a Queensryche, ők is nagyon aranyosak voltak, pedig náluk is már milliós eladások voltak akkor már.
Budapesten a Mötley Crüe is játszott, velük mi volt a helyzet? Csak azért kérdezem, mert régen legendásan problémás arcok hírében álltak. Igaz, ez már egy csendesedőbb korszakuk volt...
Ők sem nagyon kommunikáltak senkivel. Nem volt velük igazából kontaktusom.
Ha belegondolok, hogy egy hónap alatt ezt így összerakni és levezényelni, ilyen közegben és körülmények között, nem is tudom, hogy tudott egyáltalán megvalósulni a fesztivál...
Én sem tudom. A mai napig nem értem, hogy tudtuk megcsinálni. Abszolút volt bennünk egy csomó félelem, és nagyon-nagyon büszkék és nagyon fáradtak voltunk, amikor végeztünk, amiért sikerült megcsinálni. Nagyon sokszor úgy nézett ki, hogy nem fog sikerülni.
A hadsereggel nem voltak aztán rendtartási problémák? Emlékszem videóra, amin elöl az egyenruhás katonák próbálják rendszabályozni a közönséget... De aztán nem lett belőle forradalmi helyzet.
Igen, eleinte ütötték-verték a gyerekeket a gumibottal. Ezzel nem tudtunk mit kezdeni, de aztán lecsendesedett a dolog. Nem volt annyira durva, de akadtak rossz pillanatok, amikor nem lehetett érteni, hogy ezt most miért kell. De a színpadon is akadtak ijesztő események. Lars Ulrich, Metallica-fellépés: első nóta, első vagy második ütés, a cintányéron elvágta a kezét, és komolyan vérzett az ujja, így játszotta végig aztán az egész bulit. Ott álltam mellette, és nem tudtam, mit kéne csinálni. Lehet ilyenkor tenni bármit? Mert nem állíthatom meg... Utána két nóta között megcsináltuk, betekertük valamivel ideiglenesen, de közben nem állíthattam meg. Ott álltam közvetlenül mellette, tehát úgy fél méterre, és közben folyt a vér.
Azt a képet én is ismerem, amit aztán Ross Halfin csinált a buli után, ahol Lars az összevérzett pergő-bőrrel pózol, amire ráírta, hogy „bleedin' for Moscow.″
Utólag már azért csináltak fotót róla, de akkor fel sem merült, hogy megálljon. Nagyon kemény volt.
Moszkva utána meddig maradtál még ebben a szakmai szegmensben?
Nem nagyon sokáig, mert átmentem utána a hanglemeziparba. 1992-ben kerültem a Sony Musichoz.
Mi volt a váltás oka egyébként? Mert ugye most, amit elmondtál, az jött le nekem, hogy tök jól érezted magad ebben a koncertes szakaszban.
Nagyon jól éreztem magamban, csak nagyon fáradt voltam folyton. A turnézás roppant fárasztó, kemény szakma. És közben levadászott a Sony Music, én meg hagytam magam levadászni, mert mindig is a hangfelvételiparban szerettem volna bent lenni.
Hogy kerültél náluk célkeresztbe?
A Multimedián keresztül. 1990 őszén, mikor oda kerültem a Multimediához, pont csinált Hegedűs egy zeneipari konferenciát, közösen egy angol céggel, közös vállalkozásban, itt Budapesten. Az volt a neve, hogy Looking East And West, mert akkor volt a rendszerváltás, megnyíltak a keleti piacok, és a zeneiparnak is érdemes volt odafigyelnie rá, hogy nincs-e itt valami keresnivaló. Ennek a szervezésébe rakott bele engem az egyik első munkámként, itt ismerkedtünk meg a sonys emberekkel. Azt mondták, bejönnének Magyarországra, és kellenének nekik valakik. Az volt a fő feladatom, hogy azonnal építsek egy magyar repertoárt. Nemcsak rockzenét, hanem mindent és bármit. Annak ellenére, hogy hosszú hajam van, ahogy már mondtam, nem vagyok teljesen csak rocker, mindent szeretek. Tehát nekem ez teljesen testhezálló volt, és egyébként ezen a területen sokkal jobb voltam popzenében, mint rockban. De amúgy rockban is jól voltam, mert mondjuk ott volt nekünk a Black-Out például, ami imádnivaló, és akkoriban jól is futott. De tök jó voltam popban. Szerettem az ilyen napisláger-típusú dolgokat is.
Meddig tartott ez a Sony-kaland?
Majdnem tizenkét évig. Aztán jött egy hanyatló korszak, a CD-másolás, a fájlcserélés, meg csomó ilyen probléma, és végül kitalálták, hogy akkor össze kell olvadni a különféle cégeknek egymással. A Sony meg a BMG egyesülésének estem áldozatául.
Azóta a MAHASZ elnökeként dolgozol. Felmerült egyáltalán, hogy másfelé fordulj, vagy biztos volt, hogy mindenképp a zeneipar marad?
Ez nem volt kérdés. A MAHASZ-nak egyébként már 2001-ben az elnöke voltam, amikor még a Sony igazgatójaként is dolgoztam közben. De hát nemcsak az elnöke vagyok, hanem az igazgatója is, tehát elnök-igazgató, vagy ügyvezető elnök, ahogy akarod. Mindennel foglalkozunk, ami a hangfelvételipar mindennapjait érinti. A fő feladatokból az egyik érdekvédelmi jellegű, tehát azzal foglalkozni, hogyan képviselik a hangfelvételipart a jogi szabályozásban, a szerzői jogban, de ott van ennek a másik oldala: a kormányzati kapcsolatok, az uniós kapcsolatok, a nemzetközi kapcsolatok. És van még egy része, ami meg kifejezetten a pénzről szól, az meg a közös jogkezelés, a hangfelvételiparból származó jogi bevételek beszedése és felosztása.
Hozzászólások