Scimitar: Scimitarium II

A vak véletlennek köszönhetően tudom, mit jelent a scimitar, de e dán zenekar felfedezéséhez közvetetten hozzájárult. Ugyanis a texasi The Sword egyik számának szövegét fordítottam le anno, és akkor tudtam meg, hogy ez a furcsa szó handzsárt jelent. E közel-keleti görbe tőr jól illik eme fiatal koppenhágai bandához is. Ha le kellene írni zeneileg, miről is van szó, akkor viszont gondban vagyok, mivel itt duplázással bőszen tarkított black metal (Mayhem, Emperor) keveredik kaotikus, alulkevert, meglehetősen maszatosan megszólaló gitárszólókkal és poszt-punk énekkel (Shaam Larein). Ráadásul van a zenének egy heavy metalos kisugárzása is, nem olyan extrém az összkép. Aki ennek a keveréknek nevet tud adni, ember a talpán.

Vizuálisan és konceptuálisan is nagyon egységes amit csinálnak, ez a második albumuk, egyszerűen, latinosítottan Scimitarium II-nek nevezve. A borító pedig a debütálás esztétikáját alkalmazza újra, csak más színben, a piros alapú narancssárga most fekete alapra váltott, amelyen sötétlila az írás és a rajzok kontúrja, egyébként a már említett handzsár látható stilizált formában.. Ad egyfajta identitást a csapatnak, ugyanakkor biztosítja azt is, hogy a külsőségek nem játszanak túl nagy szerepet. Öttagú a felállás, ám ezen a kettes lemezen még azt sem mindenhol jelölik, hogy melyik húrosért ki felelt, látható, hogy meglehetősen vonzódnak az ismeretlenségbe burkolózáshoz.

Ahogy a bevezetőben is említettem, zeneileg nemcsak feketefém van itt, hanem garázsos módon kevert, tradicionális heavy beütés is rejlik a dologban jó sok, ilyen a Lunacy Jewels. De a Magnetic Venomban is olyasmi történik, mintha egy heavy metal banda kezdett volna saját világához korai norvég black metalban gyökerező tempókat hozzájammelni, énekileg pedig Siouxsie ugrott be '81-'82-ből.

Sajnos pont az ilyen koszosnak szánt keverés miatt nehezebb kisilabizálni néha, hogy merre hány méter, de azért komoly baj nincs. A hangzás így sem hiba, hanem inkább jellegzetesség, maximum kevésbé fog tetszeni egyeseknek, ebbe saját magam is beleértve. Azért ez a furcsa sound nem árt meg nagyon az olyan epikus kolosszusoknak, mint a záró 13 perces Mobula Mobular. Persze nem szól direkt rosszul az anyag, de szokatlanul igen, mivel egyáltalán nem emeli ki a harmóniákat és a szólókat. A szokatlanság érzetéhez hozzájárul az is, hogy digitálisan, LP-n és kazettán jelent meg eddig, CD-n (még) nem.

Nem ők írták meg az év slágereit, nem is fordítják ki sarkából a világot, de a fentiek közül egyik sem kimondottan a céljuk. Viszont kellően eredeti, és a végletekig underground szellemiségű is, amit csinálnak. Azért elviseltem volna egy-két fogósabb számot, így kicsit monolitikus tömb a lemez, de az ismételt hallgatások során persze meghálálja a bizalmat így is. Azt meg ne zárjuk ki, hogy bennük lehet a közeljövőben egy olyan lemez is, amelybe beleremeg az underground, mivel az elemek megvannak hozzá, és érdekesen közelítenek a dalszerzéshez is.