Summer Hell - Budapest, 2026. július 25-26. (2. rész)

Ha nem is hagyományos értelemben vett, de azért elég erős fesztiválszerűség kerekedett itt július végén ebből a két egymás mellé szervezett monstre koncertből. A Barba Negra mindkét nap csalogató felállással, néhol egymással szoros rokonságban álló, mégis változatos csapatokkal várta a közönséget – a vasárnapi felvonás szintén igen komoly nézőszámot vonzott. Az átszerelési szünetektől mentes, kétszínpados konfigurációnak köszönhetően ráadásul kihagyások nélkül pörgött a program.

A korai kezdés miatt a Los Angeles-i Striking 13 és a hazai veterán AMD műsora még kimaradt, de a Sworn Enemyt már láttam. A Red Stage előtt ekkor még elég szellősen, de máris aránylag szép számban gyűltek össze a nézők, és kapott ünneplést, éljenzést is rendesen a csapat. Sal Lococóék elég korai versenyzők ezen a metálosan hardcore-os vagy hardcore-osan metálos vonalon, szóval rutinos profikként nyomultak és korrektül is dörrentek meg. Annak idején ugye ezeket a csapatokat neveztük eredendően metalcore-nak, csak aztán átragadt a jelző a trillázó gitárokkal operáló, Boston környéki bandákra, ami kissé félrevitte a dolgot – de attól még rájuk jobban illene. Otthon nem nagyon hallgatom a Sworn Enemyt (szerintem húsz-huszonöt éve is akadtak náluk jobb dalokat író, érdekesebb csapatok ezen a mezsgyén), de a ritkás lemezmegjelenésekkel operáló banda ettől függetlenül is meggyőzően, amerikai csapatokhoz méltó módon játszott. Néha olyan érzésem támadt, hogy ebben a létszámban, helyhiány miatt még ezt a nagy színpadot sem tudják annyira belakni, mint szeretnék.

A Las Vegas-i Hemlock elég alaposan megismerkedik Magyarországgal ezekben a napokban a vidéki koncertek révén, őket is szép létszám figyelte a Blue Stage-en. Szintén nem mai versenyzőkről beszélünk, kisebb-nagyobb kihagyásokkal a '90-es évek második fele óta nyomul a Chad Smith énekes/basszer vezette kvartett. Ennek ellenére nekem előzetesen csak a nevük volt meg, ugyanakkor a színpadi produkció maximálisan meggyőzőre sikeredett: röpködtek a raszták, végig mentek a hatalmas ugrások, pörögtek, mozogtak, szóval tényleg eladták a bulit. Csak azért nem vagyok lelkesebb, mert a groove metalos alapokra építkező, de thrashes elemekkel is operáló dalok messze nem tűntek olyan meggyőzőnek, mint a színpadi előadás. Viszont az élő teljesítménybe nem lehet belekötni, némi noszogatás után a közönség is szépen levette őket, megérdemelten.

A Pro-Pain esetében velük szemben aztán szó sincs nótahiányról. Gary Meskiléktől én annak idején elsősorban a Foul Taste Of Freedomot hallgattam sokat, és az előző két-három anyagnál kezdtem el ismét többet pörgetni őket. Ennek köszönhetően így, több évtizednyi távlatból azt kell mondanom: a köztes anyagokon is sokkal-sokkal több bika téma szerepel, mint annak idején feltűnt, akkoriban ezek elmentek mellettem. Nos, itt már helyből a nyitó Stand Tall is akkorát ment, hogy tanítani lehetne, és utána sem volt üresjárat a szettben.

A Pro-Pain mindig is cicomáktól mentesen dolgozott, kíméletlenül csak a lényegre koncentráltak – most sincs ez másképp, de lecsavarják az ember fejét. Gary mindössze pár szót szólt a dalok között, kiállásuk is teljesen hétköznapi, ám a mozgást, az attitűdöt tekintve egyaránt etalon volt, amit hoztak. Az akció elsősorban a hosszas szünet után pár éve visszahozott Eric Klingerre és gitártesójára, Greg Discenzára épült, meg persze az üresjáratoktól mentes, szimpla-de-nagyszerű dalokra. Utóbbiak közül természetesen a műsorzáró Make War Not Love okozta a legnagyobb beindulást azzal a szemérmetlenül elcsent Mustaine-riffentyűvel a refrénben, nálam azonban a Voice Of Rebellion címadója ment a legnagyobbat az estén. Tömény, kompakt koncert volt, ahogy megszoktuk – bárhol, bármikor, tényleg! (Az új lemezt pedig hallgasd meg, mert megint baromi jól sikerült.)

A Don Gattóban sem igazán lehet csalódni. Ahogy a szokás szerint lelőhetetlenül hiperaktív Acélos Balázs is megemlítette az egyik konferanszban, a dalaik kissé hasonlóak egymáshoz, de az élő intenzitás mindent mos náluk. A szigorú muzsika mellé ráadásul kifejezetten szerencsés kombó ez a jó értelemben véve kattant hozzáállás, a zenélést meg a koncerteket nagyon komolyan veszik, magukat azonban abszolút nem – többek között ettől is működik ilyen jól ez az elegy. És ugyan 2026-ban, papírforma szerint már az lenne az ideális, ha nem kellene ilyeneket leírnom, de sajnos le kell, így le is írom: baromira nem magyar alapszint náluk az energiafaktor meg a koncertattitűd sem. Ez a produkció tényleg a világ akármelyik színpadán megállja a helyét ebben a formában.

A Death Angel esetében leginkább azt nem értem, miként sikerült a banda két alapítójának, Mark Oseguedának és Rob Cavestanynak ilyen szinten megőriznie fiatalabb kori energiaszintjét. Oké, a filippínó unokatesókból verbuválódott banda az első érában még nem is annyira fiatal srácokból, hanem konkrétan gyerekekből állt, a 21. század elején bekövetkezett újjáalakulás idején is alig karcolták felülről a harmincat. Azóta azonban eltelt negyed évszázad – ehhez képest még nyomokban sem érzékelem náluk azt az enyhe, de egyértelmű leszállóágat, ami hasonló életkorban például már a korábban kikezdhetetlennek hitt Slayert is elérte.

Magyarul, a Death Angel ismét gyilkos volt, és szerencsére a pengeéles, tiszta hangzás is az oldalukra állt. Noha előzetesen kissé sajnálkoztunk, hogy az őszi, európai Act III emlékturné elkerül bennünket, és hogy egyelőre még nem azzal a műsorral jöttek, de ez igazából úgy két mondatot ért közben magunk között is – már a nyitó The Moth / Father Of Lies kettős is egészen gyilkosan dörrent meg, utána pedig üresjáratoktól mentesen rongyoltak végig a rövid, de velős szetten.

Aki követi a bandát, pontosan tudja, hogy a Kreatorhöz hasonlóan, az Anthraxszel ellentétben náluk sincs szó biztonsági játékról: az első érából mindössze két dalt vettek elő, a többi mind az új korszakot képviselte. És oké, a Seemingly Endless Time nyilván így is az este legjobbjának bizonyult, és attól is borsózott a hátam, ahogy Rob belekezdett az Evil Priestbe – de igazság szerint teljesen helyénvaló ez így, azzal együtt, hogy a Thrown To The Wolves a záródal, nem mondjuk a Mistress Of Pain, a Bored vagy a Stop. A megállás nélkül ugráló, vetődő energiabomba Mark és Rob mellett pedig muszáj megemlíteni Will Carrollt, aki talán az egész este legkiemelkedőbb dobosteljesítményét hozta a gépezet hajtóműveként. Ted Aquilar és Damien Sisson kissé visszafogottabbak, de a zenei oldal náluk is perfekt. Ma is a világ egyik legjobb koncertbandája a Death Angel, ez nem kérdés.

A D.R.I. Oseguedáékkal szemben totálisan a nosztalgiáról szól, de érdekes módon még így sem tűnt avasnak a produkció – Kurt Brechtéket talán könnyűnek tűnhet leírni a koncepció vállalt szimplasága miatt, de ez azért elég rendesen bizonyítja, mennyire örökérvényűek voltak azok a klasszikus lemezek annak idején. A csapat kiállásában ugyanakkor ma is rejlik valami jó értelemben vett amatőrizmus, vagy ha így jobban tetszik, D.I.Y.-iskola. A nyúlfarknyi dalok közben sokszor leálltak, molyolgattak, összedugták a fejüket, különösebben Kurt sem kommunikált, de az ősz szakállú, fazonra is irgalmatlanul old school Spike Cassidy elégedett vigyorai azért mindent elárultak róla, hogy érzik magukat. A fentebb említett punkos szimplaság amúgy a játék minőségére abszolút nem volt irányadó: megalázó feszességgel és dinamikával nyomták ezeket a pengeéles durvulatokat. Nem számoltam, de közel húsz nótát zsúfoltak be a háromnegyed órába, volt Violent Pacification, Argument Then War és minden, mi szem-szájnak ingere. Odalent pedig moshpit, ereszdelahajam, ahogy kell.

A Biohazardék valahogy mindig visszatalálnak egymáshoz, és ez így is van rendjén. A három évvel ezelőtti bulihoz képest immáron van a tarsolyukban egy új album is, de valljuk be, Billyéknél az első három-négy anyag éráját leszámítva a friss lemezek már mindig csak újabb ürügyet szolgáltatnak a további koncertezéshez. Nincs ezzel semmi gond egyébként, a '90-es évek elejének dalaival és lemezeivel egyik későbbi munkájuk sem tudta már állni a versenyt, a korrekt színvonal ellenére sem. Nálam kissé a tavalyi Divided We Fall is ez a kategória, eléggé el is ment mellettem, viszont a négy elővezetett dal kifejezetten ütősnek bizonyult róla, különös tekintettel a Forsakenre. De azért persze ezzel együtt is biztosra mentek az Urban Discipline meg a Shades Of Grey nyitásával, és a '92-es lemezre épült a program gerince azzal az öt plusz egy dallal.

Amit a Death Angelről leírtam, a Biohazardra fokozottan áll: az élete formájában lévő Evan Seinfeld és az évtizedek óta aktívan sportoló Billy Graziadei konkrétan még a régi klipekben látottaknál is energikusabbak, egyszerűen jó rájuk nézni. Feltűnő az is, hogy az annak idején híresen balhés, indulatos Evan mennyire jó helyen van most mentálisan: minden rezdüléséből pozitív energia áradt, remek volt már csak figyelni is. A szülinapos Bobby Hambel tankönyvszerűen hozta a védjegyszerű pörgéseket, Danny Schuler pedig ma is lélegzetelállítóan adagolja a gyilkos groove-okat – vagyis minden fogaskerék a helyén van, és akadásmentesen pörög.

Csúcspontokat nehéz kiemelni egy ilyen egységesen tömény műsorból, de amikor Billy totál '90-es évek stílusban beállt az emberük nyakába, és a közönség sorai között nyomta a Wrong Side Of The Tracks felét, mindenképpen ezek közé tartozott. Ugyanígy a We're Only Gonna Die hatalmas circle pitje is nagyot ütött. Vagyis a Biohazard a szokásos kirobbanó formát hozta, zseni volt az egész buli, egyetlen tényezőt leszámítva: a játékidőt. Oké, hogy fesztiválprogram, de headlinerként 50-55 perc akkor is kevés, akárhogy is vesszük. Nem kérek amúgy sokat: az egy szem Five Blocks To The Subwayt leszámítva abszolút mellőzték most a State Of The World Addresst, ha onnan előkapják azt a három-négy, eleve kihagyhatatlannak hitt alapdalt (Down For Life, What Makes Us Tick, Tales From The Hard Side, How It Is), máris helyben lettünk volna. De összességében így sincs ok panaszra. (Lou Koller kapcsán ugyanakkor számítottam volna némi megemlékezésre, ez egy Down For Lou háttérvásznat leszámítva elmaradt.)

Ilyen intenzív alapozás után a Vio-lence már csak levezetésként szolgálhatott a Blue Stage-en, rendesen meg is fogyatkozott a közönség ekkorra. Sean Killianék ugyanakkor ezzel együtt is perfekt módon hozták a rájuk osztott szerepet a rendelkezésükre álló bő háromnegyed órában. A felállásban ma már persze egyedül a halálból visszatért frontember képviseli a régi leosztásokat, de a gitárosszekcióban a vérbeli zsoldos Ira Blackkel és a Possessedből ismert Claudeous Creamerrel, a dobok mögött Zetro Souza fiával, Nickkel nyomuló csapat így is megbízhatóan hozta a sztenderdeket. A Vio-lence nem éppen a legközönségetetőbb banda a Bay Area thrash vonalon, én is csak ritkán hallgattam/hallgatom őket, riffelésük azonban kifejezetten egyedi és különleges volt a maga idejében – az Eternal Nightmare, a Serial Killer vagy a záró World In A World most is hatalmasat gyalultak. Sean sem dumált amúgy sokat, jobbára a vigyorokat is Irára hagyta, de így volt kerek a dolog.

Kiss kolléga szombat kapcsán már írt-ezt azt az infrastrukturális részről. A magam részéről mindössze annyit tennék hozzá ehhez, hogy a palackozott víz kifogyása az este végére mindenképpen orvosolandó egy hasonló típusú rendezvényen a nyár közepén – szó se róla, szívesen iszom citromos meg gránátalmás radlert is, de a víz egyszerűen nem fogyhat el. Viszont, mint a fentiekből is lejött, gyakorlatilag az összes zenekar jól szólt, némelyik kifejezetten kiemelkedően jól. Remélem, jövőre is lesz Summer Hell.