Idén is megjártuk a kelet-európai régió egyik legnagyobb metáleseményévé fejlődött Rockstadt Extreme Festet. A fesztiválnak az előző tizenegy évben Barcarozsnyó adott otthont, amely ideális helyszínnek bizonyult, idén azonban már Vidombák várta a néhány tízezer érdeklődőt. Fesztiválbeszámolónk második része Helloweennel, Accepttel, The Prodigyvel, Amorphisszal, Arch Enemyvel, Soulfly-jal, Candlemass-szel, Coronerrel, The Gatheringgel és még sok minden más egyébbel.
Beszámolónk első részét itt olvashatod.
A szerda nálam az Immolation kíméletlen death metal gyilkolásával kezdődött, ami a hét közepi gyógysörökkel ki is húzgálta az energiaszintünket pozitívba, ezzel együtt ők inkább amolyan hangulatfokozó háttér voltak csak az aznapi szocializálódásunkhoz, az első valóban „látott" csapat így aznap a Municipal Waste lett. Az ő bulijuk a Rockstadt előtt közvetlen lefutott, a Barba Negrában tartott Summer Hell minifeszten is gyilkos volt, így itt az átfedések terhe alatt is feléjük súlyoztam – van, amiből a több tényleg jobb. Ahogy Gábor is írta itt a pesti buli kapcsán: igaz, hogy csak követők, és nem stílusalapítók, ugyanakkor a fiatalok vehemenciája még bőven dolgozik bennük, amit ez a fajta energikus crossover thrash igényel is. A Tony Foresta védjegyének számító kaotikus báj pedig mindig mosolyra fakaszt, bírom ezt a fajta hisztérikus előadásmódot, ami a frontember egyfajta védjegye. Rutinosan bánik a nagyérdeművel is, komoly moshpitek mentek végig, könnyű volt felvenni a ritmust. A program hajazott a hazaira, azaz szélesebb spektrumon válogatott, a nagyérdemű is ugyanúgy levette, pedig itt még csak napos délután volt. A miattuk kihagyott Novembers Doom picit fáj azért, de összességében jó döntés volt rájuk ragadni.
(Sz.G.)
A szerdai napot az In Extremóval kezdtem késő délután. A német középkori metál (ugye ez a jellegzetesen német dolog, még az eredeti neve is német: Mittelalter-Metal) lovagjai a vártnál sokkal rockosabb, laza programmal készültek. Ez pedig élőben is életképesnek bizonyult. Das letzte Einhorn énekes angol kommunikációja néha kicsit esetlen volt, látszott, hogy német nyelvterülethez vannak szokva, de zeneileg nagyon ízléses és színes szettet toltak. Arányosan is szóltak, ami főleg ennyi hangszernél nagy szó. Gyakran két skótdudás is a színpadon volt, különféle egyéb fúvós hangszerek társaságában, így a síppal-dobbal-nádihegedűvel támadó, népies zene teljes pompájában került színpadra. Olyan húzós slágerekkel, mint a Spielmannsfluch, a Weckt die Toten vagy a Liam, nagyot tévedni nem is lehet. Ugyanakkor nem tudtam mire vélni, hogy nincs Vollmond és Herr Mannelig, ez utóbbi svéd népdalt különösen szeretik, több változatát is elkészítették. Páratlan nyelvérzékük viszont ismét győzött: egészen korrekt román mondatok is elhangzottak, a nagyérdemű teljes megelégedésére. Ez nem túl meglepő, mivel izlandi, középkori német, svéd, francia, spanyol és sok más jelenik meg a német és az angol mellett. A koncert jó volt, de azért maradéktalanul nem győztek meg egyelőre.
Viszont az Accept annál inkább meggyőző volt. Alapjáraton is hatalmas kedvencek, a Tornillo-évek óta rendszeresen látom őket, rangsorolni nem is érdemes (ha igen, akkor a szett hossza alapján), így a mostani egy óra azért némileg kevés. De ezt a profizmust, jó hangzást és nem utolsósorban nagyon old-school szettet muszáj volt értékelni, amely szinte kizárólag a '80-as évekre szorítkozott. Az egyetlen kései túlélő, az első Tornillo-lemezes Teutonic Terror mellett majdnem az összes lényeges Udo-lemezt megidézték. A Metal Heart ellenállhatatlan húzása, majd Für Elise-betétes szólója, a Fast As A Shark thrashes, power metalos tempója mind-mind csúcspont. De a Restless And Wildról is előhúzták a fél lemezt, így vagy úgy, én különösen egy négyes összefűzésének (Demon's Night / Starlight / Losers And Winners / Flash Rockin' Man medley) örültem a legjobban. Ezt lehet, hogy exkluzívan csak mi kaptuk meg, a már látott belga, Russian Roulette-korszakos medley helyett. A Princess Of The Dawn óriási hergelős közönségetetése bejött most is, hatalmas hangulata van. A végén a Balls To The Wall tömeget énekeltetős óóóó-zása ismét elmaradhatatlan kellék, amire mindig mindenki vevő, majd az I'm A Rebellel zártak, mint a Graspopon. Elég rövid volt a műsor, de annál jobb. Kétórás headliner bulit akarok, mint 2010-ben Bukarestben, a Tornillo-évek hajnalán!
Az Arch Enemyre az új énekesnővel kíváncsi voltam, de tűkön azért nem ültem. Láttam már őket, és náluk a „mindig ugyanaz" nem annyira profizmus, mint inkább rutin kérdése. Az új énekesnő szimpatikus, Lauren Hart sokkal kedvesebb, nőiesebb jelenség konferáláskor, de persze a hürgős részeket ugyanúgy beleteszi, mint elődei. Imitt-Amott azért feltűnnek briliáns megoldások, ami a szólógitárt illeti, de végérvényesen rájöttem, hogy ezek az újkori Arch Enemy-számok miért nem működnek nálam annyira. Végig ugyanaz a tempó: se nem kimondottan gyors, se nem kimondottan középtempós vagy húzós egyik sem. Egyszerűen inkább tűnik minden kevésbé optimális kompromisszumnak, mint egyéninek, mondhatni gyári meló ez, rutinnak hat az egész. Persze végletekig profi, de ebből én rég kiszerettem, az első három lemez már a múlté. Hiába na, régen minden jobb volt, az Arch Enemy biztosan.
A Slaughter To Prevail nagyon nem az én zeném, próbáltam koncentrálni rá, de Alex jópofa oroszos akcentusán kívül nem maradt meg semmi a nagy masszából, így jobbnak láttam készülni a Candlemassre. Leif Edlingék klasszikus korszakos műsort ígértek, ezt be is tartották, ideális választás ez Johan Längquisthez, mivel ő a korai évek, konkrétan a debütlemez szimbóluma. A koncert szerencsére közel ideálisan szólalt meg, interferenciát nem is hallottam a szomszéd színpadról, ami nagyon üdvös. Feltűnt, hogy bizonyos szavakat Johan másképp ejt, mint Marcolin tette (The Bells of Acheron), de azért néha megküzdött ezekkel az operatikus énektémákkal. Ugyanakkor semmi bántó vagy idegesítő nem volt benne egyébként, csak a szárnyalást hiányoltam, amire 63 évesen már nem képes. Egyúttal a Candlemassben szolgált énekesek közül őt tartom a legkevésbé jónak, de ez nem von le semmit az érdemeiből. Az Epicusra és a Nightfallra kihegyezett múltidézés minden fannak ínyére lehetett, ezek közé csak a már említett Bells Of Acheron, a Mirror Mirror és a Dark Reflections ékelődött be a '80-as évek további albumairól.
Muszáj megemlíteni, micsoda magasztosság árad az ilyen tételekből, mint a zárásként előhúzott örök klasszikus Solitude, de ez epikus The Well Of Souls is hipnotikus a csavaros, hullámzó énektémával. Óriási refrénekkel tarol le mindent az At The Gallows End is, meg hát „Gaze into my crystal" (Crystal Ball) – a korai Candlemass-szel nem lehet tévedni. Az átlagosnál ünnepibb volt a hangulat, mivel a csapat klasszikus ütőse, Jan Lindh is a születésnapját ünnepelte, jól kifogom mostanában az ilyesmit, lásd még SOAD Varsóban. Ennek fényében reméltem, hogy lesz egy dobbemutatót alkalmazó szám is Demons Gate módra, de ez végül elmaradt. Plusz végre láttam Leif mestert is élőben! Legutóbb, több mint tíz éve ugye nem sikerült, mivel beugró basszerrel állt ki akkor a legendás csapat. Ilyen menüt még szívesen rendelnék magamnak, kifejtősebb szettel főleg.
Kicsit belenéztem a Lamb Of Godba is, kifejezetten sajnáltam, hogy a Candlemasst rászervezték, így Randy Blythe-ékat kihagytam szinte egészben fedés miatt. A Candlemass után volt egy kis időm megsasolni őket: jól, energikusan szólt az egész (Omerta, Memento Mori). Hamarosan biztosan sort kerítek az élő ismerkedésre is, a lemezeiket szeretem mindet. Sietni kellett viszont, mert kezdett „hátul", a hármas színpadon a Deicide, Glen Bentonékra meg kíváncsi voltam, mivel még sosem láttam őket. Erőteljesen játszottak, a durva és tiszta hangzás is segítette őket, etalon teljesítményt tettek a deszkákra. Benton ritmusgitárszerűen játszott a basszusgitáron, ritkán látni ilyen vehemens és intenzív teljesítményt. Ráadásul énekileg is hozza azt a többféle hangon megszólalni képes démoni énjét (van neki más énje is egyáltalán?), a magas ordítások és a mély bömbölés is maximálisan meggyőző élőben (is).
A precíz halálgyárban jól elkülöníthetők a gitárosok, gyakran adogattak egymásnak váltott szólókat, Steve Asheim dobolása pedig tiszta pusztítás, ideális tempókkal. Azt meg csak mellékszálként jegyzem meg, hogy ezt a tizenöt-tizenhat számos túrást mindig a megfelelő pillanatban állítják meg, jól megírták és hibátlanul összepróbálták ezeket a háromperces bombákat. Nem meglepő, hogy sokat merítettek a korai évekből, az első három lemezről mindjárt kilencet (Dead By Dawn, Satan Spawn The Caco Daemon, Once Upon The Cross). A végére maradt egy reszelős Scars Of The Crucifix, majd zárásként a néhai Ralph Santolla hosszú, Judas Priest-ízű, egyperces gitárszólójával megkoronázott Homage For Satan zárta a bulit – fényesen bizonyítva, hogyan kell megszólalnia a csonttörő death metalnak (illetve így kellett volna a Cryptopsy/Grave párosnak is). Éjjel 2-kor már indulás haza, de ezt végig kellett nézni, öröm nézni ezt a gyalulást ilyen színvonalon.
(K.Z.)
A Monolord nem volt korábban nálam képben, de ugye illendő belehallgatni mindenbe, ami időben esélyes lehet, plusz egyik erdélyi barátom is kapacitált, hogy számomra is arra érdemesek lehetnek, és valóban azok is voltak. Ez a svéd csapat igazi stoner/sludge/doom-keverék, amihez a kinézet is autentikus volt: baseballsapka vagy nagy hajak, tépett pólók, tetoválások tömkelege. De a lényeg a zene, az pedig még így lényegében ismeretlenül is el tudott vinni gond nélkül a buli végéig. A hangzás végig kiváló volt, ami extrán rájuk is dobott. Hatalmas, szőrös riffek, nem egyszer komorabb hangvétellel, a vegyjeleik közt váratlan stílusváltások, oldalágról néha felbukkanó death metalos hörgés, még a délutáni melegben is tuti buli volt. Kíváncsi vagyok, lemezen mennyire üt majd át, van nekik már hat is (idei a legfrissebb), lesz mivel ismerkedni.
(Sz.G.)
A csütörtöki nap a Helloweenről szólt, ennek sajnos az amúgy nagyszerű súllyal operáló Monolord látta kárát, amelyet előzőleg úgy terveztem, hogy megnézek, de csak a végét sikerült elcsípni későn érkezés miatt. A fedésben játszó román Troopernek is ugyanígy az utolsó negyedét sikerült elkapni. Ilyen névvel nem is lehet mást játszani, mint tradicionális heavy metalt, de azért népzenei elemek és hard rock is befigyel Alin „Coiot" Dinca énekes pedig az ország egyik legjobb sikoltozómestere (Tari ca munţii). Ha nagyon akarok magyar párhuzamokat, egy Dalriada és Kalapács közötti átmenet ez, jó dalokkal, jó kiállással, értő gitározással (Aurelian „Balaurul" Dinca).
Az Airbourne műsorához sem kell szakavatott ismerőnek lenni, ugyanis itt az AC/DC harminc évvel fiatalabb kiadásával van dolgunk, és nagy elánnal nyomják az O'Keeffe tesók és társaik. Itthon ritkán hallgatok ilyesmit (AC/DC-ből is csak a kötelező körök vannak meg alaposan), de az ilyen őskori rock mindig feltölt energiával, jól is szól, még a ritmusgitár keverése is AC/DC-örökség. A tömegek is kajálják – teljesen egyértelmű, hogy miért. A készülődő új lemez is terítékre került, a legnagyobb ovációt pedig az váltotta ki, amikor Joel lejött a tömegbe gitározni, az ilyesmi mindig hisztérikus élményt jelent azoknak, akiknek közelében történik. De ha hiányzik az AC/DC, nem nagyon tehetsz jobbat, mint hogy megismerkedsz az Airbourne munkásságával. Példás lendület árad belőlük.
Előzőleg kicsit tartottam a hétemberes Helloween tényétől. Nem tudtam elhinni, hogy ennyi egó egy helyen működik-e, aztán meg attól, miként lehet ezt zeneileg jól megoldani. De ha már kétórás headliner státusszal hirdetik a dolgot a Rockstadton, akkor muszáj volt megnézni őket, sőt, a fő vonzerőt is ez a buli jelentette. Gyerekkorom legfontosabb zenekara ma is nagyszerűen teljesít lemezen is (a két új albumot másodvirágzásnak tartom ugyanis), ráadásul a negyvenéves jubileumi turné extra látványelemeket is ígért.
Egyik néhai barátom azt mondta, hogy a Helloweennél pozitívabb kisugárzású metálbandát keresni sem lehet, és igaza volt a mostani koncert alapján is. Az egész show-t (mert ez tényleg show, nemcsak grandiózus koncert) úgy építették fel, hogy egy nagyon részletgazdag vetítéssel támogatott utazásra invitált minket a narrátor, a Keeper Of The Seven Keys lemezek arctalan, csuklyás figurája. Eleve gyanítani lehetett, hogy Kai Hansen és Michael Kiske visszatértével egy sor '80-as évekbeli klasszikus lesz műsoron (madridi tripla CD-s koncertlemez), és milyen tanítanivalóan csinálták most is! Nagyszerű húzás, hogy a két eltérő karakterű énekes gyakran egymás számaiból is kapott részleteket, rengeteg lehetőséget teremt a bővített felállás így. Sőt, olyan is van, hogy az In The Middle Of A Heartbeatet Kiske kíséri akusztikus gitáron, az A Tale That Wasn't Rightot pedig szintén akusztikusan Deris. A három szólógitáros közül mindenki kapott rivaldafényt, Kai Hansen még énekesként is, a Ride The Skyt és a Heavy Metal (Is The Law)-t is okosan szórták széjjel, ezek során csak a régi gárda volt a deszkákon (Hansen mellett még Grosskopf, Weikath és természetesen Dani Löble dobos).
De ami igazán különleges élmény, hogy ezek a power metal klasszikusok milyen jól néznek ki a vizuális körítéssel, amikor a show szinte immerzív élményt nyújt. Nehezen leírható szavakkal, amint együtt haladunk a programmal, be a hangok (és képek) mélyébe. Az új számokhoz impozáns látvány illett – a Universe (Gravity For Hearts) csodás volt –, a régiekhez, például a Dr. Steinhez poénosabb, és még azt a bravúrt is megcsinálták, hogy a negyedórás perces eposzok közül a Halloweent egészben, a Keeper Of The Seven Keyst pedig részleteiben játsszák el. A '90-es évek Deris-művei is szép metszetet kaptak, adott volt a széles jókedv minden fronton – ha mindenki jól (és főként fontosnak) érzi magát, akkor ilyen euforikus buli kerekedik a dologból. A tömeget is bevonták, szóval igazi német power metal esszencia volt ez, amit kaptunk, speedes, epikus, rockos, slágeres, akusztikus, balladisztikus fajtából is legalább két-két példával. Ki merem jelenteni, hogy akinek ez nem tetszett, annak bizony a saját készülékében van a hiba. Olyan volt az egész, mint egy film, amelyet elsőre látva is leesik, hogy mekkora vállalás, de épp ezért többször kell megnézni, hogy minden apró részlet megkapja a megfelelő figyelmet hosszútávon. Gergő már nyolcszor látta ezt a rock'n'roll cirkuszt, én most még csak egynél tartok. Azt viszont biztosan tudom, hogy ennek a számnak növekednie kell!
(K.Z.)
A program ezen a ponton tűpontosan a kezünk alá dolgozott: ahogy vége lett a Helloweennek, a másik nagyszínpadon indult is az Amorphis, de azt sem kellett csorbítani, a Coroner ugyanis pont úgy startolt utánuk a kisszínpadon, hogy pakkra át lehetett még érni oda is. Így kell ezt, kérem! (A piros pont egyébként mindig jár ott, ahol igyekeznek a stílusban, érdeklődési kört tekintve egymást leginkább fedő csapatokat nem egymásra tolni.) Az Amorphis pedig mostanában újra szárnyal, ráadásul a napnál nyilvánvalóbb, hogy teljes mértékben a Tomi Joutsen-féle korszakba mentették már át magukat, a régről szinte mindig egyedüliként (cserébe viszont unalomig) játszott Black Winter Day, meg Castaway mára szinte csak kötelesség már talán. Semmi bajom a régi albumokkal, sőt, de őszintén tudnék örülni, ha néha valami ritkábban hallhatót is előkapnának onnan, ha már úgyis minimálra szorítják a prehistorikus dolgaikat. A friss Borderland viszont még ahhoz képest is slágergyűjtemény, hogy közvetlen elődei is erősek voltak. Az újlemezes fókuszon túl persze MKII koros best of-ot kaptunk, de így is jellemző, hogy számomra az igéző vizuállal megtámogatott Light And Shadows vitte el a buli legmágikusabb pillanatát, a sötét éjszakában, a sápadtabb, hideg tónusú kékes-lilás színkavalkádban fürösztve ott, egy pillanatra tényleg minden erényük egyszerre ért össze. A zenekar persze továbbra sem az a szípadfelszántó típus, a bulit e tekintetben Joutsen úr viszi a hátán (karizma rulez), és mivel kábé végig CD-minőségben szóltak, tényleg nem akadt mit hiányolni. Hacsak nem a szűk órás játékidőt, de azt majd a budapesti önálló buli helyreteszi télen.
(Sz.G.)
A Helloween utáni eufóriában az előzetesen szintén nagyon várt Amorphist inkább átpihentem, bár jól szólt, jól játszottak, nem mondhatom, hogy részt vettem rajta. A lazsálás befejeztével irány a hátsó színpad, ahol nagy svájci kedvencemet láttam másodszor. A felfokozott elvárás sem véletlen, a Coroner új albuma minden reményre feljogosított. A Dissonance Theory előtt leborult mindenki, aki csak hallotta, és ezt természetesen az alkotói is érzik. Épp ezért a szett szinte felét erre építették, közte a nyitányt (Consequence, Sacrificial Lamb) és a zárást is (Renewal). Bátor húzás azért ez egy több mint negyven éve elindult, legendás csapattól! A koncert úgy is szólt, mint az álom. Persze a hőskorszak thrash-éveiből is adagoltak, egy svájci atomóra pontosságával működő gépezettől minden szempontból a maximumot vártam és kaptam is (Divine Step, Metamorphosis) – most is borsódzik a hátam, amint ezeket írom. Azt pedig ez a koncert is fényesen bizonyította, hogy a Grin teljes jogú Coroner-klasszikus: a groove-osabb, húzósabb riffelés élő fellépésekre született. Sőt, ha nagyon akarom, ez a Coroner fekete lemeze, és mint ilyen, igazi telitalat koncerten a címadó („Until I lose / Until I lose myself"), ahogy a tekervényes, kígyózó, találó című Serpent Moves is. Ron Broder hangja is jó formában volt, Tommy Vetterli a thrash műfaj egyik legjobb és legalulértékeltebb gitárosa, az „új fiú", Diego Rapachietti pedig betonbiztos alapokat nyújtott. Három ember is lehet tökéletes zenekar, láttunk már példát erre.
A Satyricon volt a nagy vesztese ennek a történelmi Coronernek, ez volt a másik kellemetlen átfedés az egész feszten számomra, a Candlemass / Lamb Of God mellett. A nap záróakkordját a Belgium után ismét letaglózó erejű Wolves In The Throne Room szolgáltatta, sok újat a Graspop után sem tudok elmondani. Azt viszont igen, hogy a szabadtéren is van létjogosultsága az ilyen elvont zenének, nemcsak a klubszerű GMM-sátorban működik. A farkasok zenéje atmoszférikus black metalból és poszt-metálból épül fel, ez a cascadian black metal egész másképp építkezik, mint a műfaj közismertebb norvég vagy svéd változata. Papíron lehet riasztó is a képlet, de az örvénylő témák és a méltóságteljes kiállás meg persze a megfelelő hangzás rengeteget segít nekik. Tipikusan késő éjjeli 1-2 órához illő zene ez, jó döntés volt akkorra tenni.
A pénteki napra is maradt pár hatalmas előadó. Eredetileg úgy terveztem, hogy a Voivodot nézem meg újraa hátsó színpadon, viszont mivel mostanában láttam őket, és amúgy is sokszor volt már szerencsém Awayékhez, megálltam a főszínpadok előtt a Feuerschwanzra. A német poéncsapat meglepően jó román kiejtéssel eljátszotta az ezredforduló egyik eurodance slágerét (Dragostea din tei), amelyet a moldáv O-zone nevű csapat követett el (tudtam, hogy szerves része a műsornak). Ezt a közízlés elleni páros lábbal támadást azért nem figyeltem sokáig... Addig viszont pont igen, hogy megállapítsam: a saját számaik sem jobbak. Ez a banda egyszerűen ízlésficam, és/vagy a talpalávaló metál egyszerűen nem nekem való. Elnézést a rajongóktól! A rendes bandák közül egy nem túl lelkesen játszó Evergreyjel voltam el egy ideig a hátszó színpadon. A katasztrófát épp csak felülről súroló hangzás teljesen eltemette a gitárokat, a dob csattogott, a masszaszerű sound semmi élményt nem nyújtott, még fél másodperces kihagyások is szabotálták a hangzásképet. Akadtak jó számok (Falling From The Sun), de sokra nem mentem velük. A szettet érintve pedig egészen egyszerűen tragikus, hogy nem játanak semmit a 2010-es évek előtti korból. Ha szigorú akarok lenni: az egyetlen jó periódusukat hanyagolják. Ha viszont megengedőbb: nem játszanak semmit a klasszikus korból, mielőtt jóféle tömegtermelésre álltak át, és elhagyták a power metalos tempókat meg a valóban progos váltásokat. Kérdés, hogy mire számítottam? Valójában pont erre, így nem ért nagy meglepetés.
A Carcassben még sosem csalódtam, ahogy most sem. Ha jól számolom, ötödször láttam őket most, és Jeff Walkerék megint az ujjuk köré csavartak, bár a hangzás nem volt annyira tökéletes, mint szokott. A halálos szólógitározást emelném ki, mint tanítanivaló elemet: Bill Steer még mindig isten, de Nippy Blackford is szépen segíti ki a mestert. Persze semmibe nem lehetett belekötni valójában. A szettbe a legkevésbé, ugyanis prímán ki is használták a 65 percet. Lement a fél Heartwork (vigyorgok, mint a tejbetök: Buried Dreams, Carnal Forge), a Necroticism két überslágere (hajaj), de a legutóbbi lemez laza dobgroove-ra épülő Dance Of Ixtabja is. Csápolok, tapsolok végig, mindig ilyen hibátlan a Carcass. Vizuálisan is hozták a formájukat a Tools Of The Trade és Surgical Steel lemezekről ismert szikés képpel, egyéb forgó sebészeszközöket, meg betegségekből, sebekből és egyéb szépségekből összeálló montázsokat vetítettek – ez a zene erről szól. No meg persze arról, hogy a fölényes zenei tudással a Death Certificate-et úgy játsszák, hogy Tomorrow Belongs To Nobody legyen az intrója. Még a debütlemez darálásait is jól vettem, ezek is sokkal zeneibbnek hatnak ma, mint 1988-ban. Minden alkalommal tökéletes teljesítményt nyújtottak, amikor láttam őket, önálló turnén és többféle fesztiválon egyaránt – ez már rég nem véletlen meg szerencse kérdése, hanem színtiszta profizmus. Ja, és a nagypapás kinézetű Jeff Walkert bár megszoktam, azért megértem, ha egyeseknek fura látvány. A szettet egy bizarr, technósított Pink Floyd-átirat zárta levezetésként, ez is illik a fura brit humorukhoz.
Rohanni kellett, mert ötperces átfedést mutatott a hivatalos menetrend a Left To Die-jal. Impozáns ez nagy kék logó, a Death T betűjének kaszájából a Left L betűje lett, de ott figyel a leprás fej is a kettes Deathről – ennél szebb tisztelettételt nem is lehetne kitalálni a régi Deathnek! A Chuck Schuldiner korai örökségét továbbvivő zenekar autentikusságához kétség sem férhet: a Gruesome alapembereit (Gus Rios és Matt Harvey) a korai Death két markáns figurája egészíti ki. Rick Rozz és Terry Butler miatt adja magát, hogy a Scream Bloody Gore és a Leprosy albumok alkossák a szett gerincét. Butler a tengerentúlon koncertezik most az Obituaryvel, így helyette Jörgen Sandström játszott. De mivel új lemez is van (Initium Mortis), amelyen régi Death-demók kaptak helyet, erről is szemezgettek (a dallamos Archangelt például). A lényeg azonban a Scream Bloody Gore és a Leprosy megidézése volt. Aki pedig nem indul be az Open Casketre, a Scream címadójára, az Evil Deadre, vagy a teljes nézőtér által harsogott Pull The Plugra, az mehet is haza, haha!
De még messze a vége, ugyanis Annekével az új erőre kapott The Gathering műsora sok szépet ígért, ebbe a vetítést, a fronthölgyet és a játszott zenét is beleértem. A szinte hazai pályás (Graspop) totális győzelem után szabadtéren, a síkság főszínpadán kevésbé érvényesült ez az érzékeny zene, de a kezdeti kisebb szépséghibák ellenére (halk szinti, nem elég arányos keverés) elég szép munkát sikerült végezni a hangmérnöki csapatnak, és jól szólt az egész. A legviccesebb jelenet az volt, amikor az Eléanor, Fear The Sea, In Motion #1 trió után azt mondja, hogy ma Mandylion-alapú szett lesz, aztán meg pont belecsaptak az On Most Surfacesbe, az est egyetlen Nighttime Birds-tételébe. Anneke még mindig megalázóan jól énekel, nagyon meghatódott a színpad felé áramló szeretettől is, a többiek pedig eljátszottak az atmoszférikus, gótikus, doomos, érzelmes metál legnagyobbjaiból egy csokorra valót. Az exkluzív tartalmat a Probably Built In The Fifties jelentette, no meg az epikus Sand And Mercury (a Tolkien hangmintával együtt), no meg a zárásként elővezetett Saturnine. Nekem megint a Strange Machines hozta a katartikus örömöket, példaértékű ez időutazós sláger. Úgy néz ki, egyre jobban összerázódnak, erről a sokféle szett is tud regélni. Nagyon szép reunion kerekedett ebből, most már két koncerttel a hátam mögött én magam is tapasztalhattam.
Gyökeresen más élményt jelentett az arcbamászó The Prodigy a másik főszínpadon. Az elektronikus zene képviselőit sok kritika érte előzőleg, hogy minek ez ide. De hát közismert slágerek ezek, rockos, metálos húzással, sok torz énekkel – a teljesen normális, hogy a metálosok is rákaptak. A főszervező is mesélte, hogy a Prodigy direkt szándékosan jár metál fesztiválokra, mert ez a közönség veszi a lapot, és szeretnek is nekik játszani. A szettet nem nagyon érdekes darabokra bontani, eljátszották a '90-es évek legnagyobb rave-himnuszait (Poison, Voodoo People, Firestarter, Smack My Bitch Up, Breathe, No Good, ilyenek) meg egy pár olyat is, amit nem ismertem. De a dolog előnye, hogy a lendület húz magával, sodor a tempó, visz az ár. Jól el lehet veszni benne, még olyan ellentétes lelkiállapotban is, ami az embert a Gathering után éri. Maxim mondott azért egy-két cifrát, előbb fura kiejtéssel Rockstadtot, az erre érzékeny közönség egy része ezt Russiának hallotta, szerencsére félreértés volt – de lett belőle instant atyaúristenezés. Aztán tényleg beütött a krach, amint sikerült Romániához Bukarestet hozzáasszociálni. Legendás gikszer ez a Kárpátokon innen, de a lokálpátrióta vidékeken is bárhol (kábé, mint Blaze Bayley Bukarestben '95-ben a „Hello, Budapest!"-tel). Aztán kiegyeztünk egy Brassóban, ez már rendben volt.
A szarrá torzított és effektezett zene élő jellegéből pont az effektezés vett el, kicsit úgy éreztem magam, mint valami ereszd-el-a-hajam rave-partin. Ez meg nincs annyira ínyemre, de azért végig lehetett élvezni a bulit. Aki viszont megkérdőjelezi, hogy a The Prodigyék mit keresnek egy metál fesztiválon, nézze meg ezt az intenzitást, majd fülelje meg a Come Play My Game (Breathe [With Me]) énektémáit, aztán kíváncsian várom a felismerést, hogy ez pont olyan, mintha a Ministry követte volna el mondjuk a Psalm 69-on. A Prodigynek bizony itt van a helye, de azért nem örülnék, ha a jövőben egy gigaheadliner újra erről a vonalról kerülne ki... Legyen csak kivétel az idei, de ne az új módi!
A tüzijáték után le is járt a műsor, az Insomnium pedig még tartott a hátsó színpadon. Nagyon szimpatikusak voltak a finn melodeath arcok – kevés lemezüket hallgattam, azt se sokat, így szakavatott ismerő nem vagyok, de ízlésesen szólt a cucc, a vokálozás enyhén halkabb volt a számomra ideálistól, de ez a koncepció náluk. A csodás háttérkép a forgó holdszerűséggel vizuálisan nagyon megkapó volt.
(K.Z.)
A fesztivált záró attrakció számomra végül a Soulfly jelenése volt. Ötödik nap végén, hajnal egytől-kettőig játszani nem éppen hálás idősáv, de egyrészt kihagyni sehogy nem szerettem volna, másrészt annyi pozitív élmény töltött vissza energiát folyamatosan, hogy még a fáradtság is valahogy kivárta a másnap reggelt. A Cavalera-gépezet mostanra kábé csúcsra pörgött, a Sepulturán kívül nagyjából mindenféle formában „megvásárolható" produkció. Meg-megmozdul a Nailbomb is az utóbbi években, tesójával jó tíz éve tolják Cavalera néven a múltidéző Sepu-programokat, és persze rendületlen megy a félig-meddig „family biz" jelleget öltött Soulfly is. Ezzel együtt nálam nem tud túladagolódni, sem elaprózódni a dolog.
Bő héttel korábban a tesók a Chaos A.D.-programmal harapták le a fejünket a cseh Masters Of Rockon, itt meg egy extra intenzív Soulfly-t kaptunk, ami lényegében megkoronázta az egész Rockstadt-élményt. Öt-hat éve még nem gondoltam volna, hogy valaha még ilyet írhatok, de Max példásan összeszedte magát: sokat fogyott, ami az energiaszintjének is jót tett, kifejezetten jó formában is van, ennek megfelelően haraptak, ahogy kell. Ami pedig még többet hozzátett az egészhez, hogy a közönség is kitartott, pedig ötnapnyi fesztiválkiképzés tényleg igényel állóképességet. A program látatlanban is kiszámíható volt: pár új dal, és egy alapos best of, tribal vs. militáris színpadképpel, de arra, hogy az egész rendezvény végén hajnal háromnegyed kettőkor a nagyszínpad komplett nézőterét is képesek lesznek leguggoltatni, majd össznépi ugrálásra bírni (Jumpdafuckup!), arra tényleg nem fogadtam volna tétben. Perfekt lezárása volt ennek az öt napnak.
(Sz.G.)
Jövőre a kisszínpadot más szögbe és távolabb kell állítani, minden más maradhat a régiben. Elvégre hely van bőven mindenkinek, kapacitást is lehet növelni, ha az illetékesek úgy ítélik. Így vagy úgy, ez az öt nap bőven megérte a gyűrődést, óriási élményekkel gazdagodtunk általa.
(K.Z.)
Fotó: Rockstadt Extreme Fest
Szóljon hozzá!