Primus - Budapest, 2026. augusztus 4.

Biztos sokan ismerik a YouTube-videók alatt időnként fellelhető mémesedett kérdést: „How much bass you need?", amire a frappáns online válasz „yes" szokott lenni. A kaliforniai Primus is jó példa erre. Les Claypool gyomrozó basszusozása többszörös szerepet játszik a trió zenéjében: gyakran gitárral vetekedő szólóhangszer, de harmóniákat, dallamokat is hoz, és természetesen a zene ritmikus, groove-alapú természetének alapját is képezi. Ő a zenekar alapítója, és negyvenkét évnyi létezésük dacára a tagság nagyon egységes gárdát mutat, kevés tagcserével. Larry LaLonde gitáros a másik biztos pont a csapatban, ők ketten minden kiadványon együtt is játszottak, nem mellesleg ősrégi barátok is.

Az autentikusság ugye előbb-utóbb célravezető, ha az ember jól csinálja, és e fura szerzetekre a hőség ellenére bő háromezer főre rúgó a közönség volt kíváncsi Budapesten. Vagyis simán megtelt a Barba Negra nagyobbik sátra, és kint is álldogált a nép szép számmal, sőt, az euforikus hangulatra jellemző, hogy a kétórás, masszív buli végére is maradt lendület ugráláshoz, örömködéshez. Nem annyira meglepő az ilyesmi, mert a Primus másfél évtizeddel ezelőtti, egyetlen magyarországi jelenése sem önálló, hanem csak fesztiválos fellépés VOLT. Így, turnén most adódott az első alkalom, hogy lássuk ezeket a formabontó legendákat Budapesten. A speciális alkalmat az sem tette kevésbé érdekessé, hogy az agyahagyott trió klasszikus felállásának csak kétharmadát láthattuk a Barba Negrában, hiszen Tim Alexander dobos visszavonulása (általunk is többször tárgyalt egészségügyi okokból) óta ugye nincs már együtt a klasszikus hármas. Ám ez nem történelemlecke lesz, hanem koncertbeszámoló. Maradjunk annyiban, hogy a helyén tavaly óta játszó John Hoffman briliáns pótlás.

A Primus a tradicionális(abb) metálhoz áttételesen kötődik a tagok múltja miatt, az extrém vonulathoz meg mindenképp, ugyanakkor meg a modernebb, alternatívabb színtérnek is fontos hangja, így hidat képez a rockzenei közösség több szegmense között is. Ezt a közönség összetétele és létszáma is fényesen bizonyította. A már említett trió felállás miatt a Primus hangzásában már csak azért is több teret kap a basszusgitár, mert nincs annyi gitár a zenében, hogy háttérbe szorítsa. Ha meg tudjuk, ki az a Les Claypool, mindjárt egyértelmű, hogy miért van ez. Bűn lenne ugyanis kihasználatlanul hagyni a főnök kivételes tudását, ezt a Metallica is idejekorán felismerte, és végül nem is akartak egy ekkora öntörvényű zsenit elpazarolni. A metálos múlt is ott van bennük: LaLonde a Primus előtt szerepelt a '80-as években a thrash metalt death metalba átvezető Possessed korszakalkotó albumain (erre frontemberünk is utalt a koncert során), a húros duó pedig a Blind Illusion nevű technikás thrash csapatból is ismert, még lemezt is készítettek együtt (The Sane Asylum). Szóval tényleg nem akármilyen arcok ezek. A Primusban felvállalt poénszerű zenéhez rajzfilmszerűen furcsa, narrációra is hasonlító sajátos éneket produkál Claypool, amely nem rondít bele a funkos, virtuóz játékba sem.

Sőt, egy ilyen agyahagyott zenéhez még illik is ez, amúgy sem az ének a lényeg, hanem a jammelős szellemiség és a trió kifogástalan összjátéka, természetesen Claypoollal a fókuszban. Larry LaLonde persze nemcsak a fentiekért érdekes. Hanem azért is, mert aki Frank Zappa-rajongó, az nálam már indulásból előnyből indul több okból is. Mesteréhez hasonlóan a zenei tudáshoz és a virtuozitáshoz közelítése is szimpatikus, meg persze különleges is, valamint – ez ugyanolyan fontos – a különleges humorérzékhez való vonzalmat is eltanulhatta a mestertől. Ráadásul Satriani-tanítvány, így volt kitől ellesnie egy-két nagy trükköt. Oké, humorérzéket nem lehet tanulni, de a zenei kiaknázását igen, és ez a Primuson vastagon meg is látszik. Attól még természetesen a fő mókamester Claypool marad, aki az egész buli során kétszer is szólt az egybegyűltekhez, mindkétszer stand-upos felhanggal. A játékosság nevében azt is illik megjegyezni, hogy Primusék rajongása az animációk iránt közismert, ugye ők írták a South Park főcímdalát is. Azt meg már csak mellékszálként említem, hogy van olyan daluk is, hogy Jerry Was A Race Car Driver, ezt játszották is – kár, hogy párja, a Tommy The Cat elmaradt. A címválasztás nem véletlen, elvére rajzfilmrajongókról beszélünk! Ez még akkor is igaz, ha az adott számok egyike sem szól direktben rajzfilmfigurákról.

Sok mindenből látható, hogy ezek a hatvanas arcok nem is veszik magukat túl komolyan: már a színpadkép is ilyen volt. A színpadi plafonon virító majomfejek a régi nevükre, a főemlősre (Primate) utalnak, a még egyértelműbb bohócsipkás keretbe foglalt P betűt meg nem kell magyarázni. A fények is szépek voltak, a színpad gyakran piros/kék/lilában pompázott váltakozva, időnként még a plafonra és a falakra is jutott egy kis fényfestés – vizuálisan is megadták a módját. Hangzásügyileg pedig újabb pipa: ahol én álltam, kiválóan szólt a cucc, sőt, utólagosan úgy értettem, hogy ez mindenhol hasonló volt. Szerencsére az ilyen minimálfelállású csapatokat szépen ki lehet hangosítani a sátorban, nincs mivel túlterhelni a hangzásképet, ez nem torzított metál. Sőt, nem is metál, hanem inkább modern, alternatív, '90-es évek felfogásában játszott (ős)rock inkább, metálos, ilyen-olyan elhajlásokkal, sok-sok funkkal, ami a zene alapja gyakorlatilag.

A banda fél 8-kor lépett színpadra, és a két szettben szünettel együtt összesruen két és fél órát, nettóban mérve meg legalább két órát játszott, ráadásul előzenekar nélkül. Mindkét egyórás felvonás inkább a klasszikus lemezek felidézésével telt. Mivel a turné eddigi összes állomásán különböző szettet játszottak, mi sem tudhattuk előre, hogy Budapestnek mi jut majd. Ha játékidőben nem is, de a dalok darabszámában mérve rövidebb volt a mi szettünk. Ez azt jelentette, hogy többször is hosszabb jammeléssel dobták fel a műsort, itt-ott egészen különleges részletekkel ráadásul. Ilyen volt például a Jilly's On Smack közepén Claypool vonóval megszólaltatott basszusgitárja, de amikor nem vonóval játszott rajta, akkor a faburkolattal kopogtatta a húrokat, pattogós, dobszerű hangokat előállítva. Amikor meg Les nem a basszusgitárján játszotta az örvénylő, kavargó hangokat, akkor kiderült, hogy showmankedésben sem utolsó. Az est fényét növelte az elején a Borlai Gergőnek szánt köszöntés is. A legendás magyar ütős említésére tapsviharral reagált a nép. Ő ugye végül alig maradt le a Primus-tagságról, becsülendő, hogy Leséknek is ilyen fontos volt ez a részlet.

Már említettem ugye LaLonde szerepvállalását a Possessedben, adott ponton azt mondja a jó öreg Les, hogy „Larry sold his soul to the cousin of the devil", majd ezek után a death metal egyik atyja olyan szólót fog bemutatni, amelyben minden hang a rossz helyén van. Nem gondoltam volna, hogy ennyira igaza lesz. A fülsértő, kakofón zajtenger ugyanis leginkább free jazzre hasonlított, ha valamilyen strukturált(nak nevezhető) zenei referencia kellene, a harmóniák elleni frontális támadás nevében. De azért a harmóniákkal is megbirkóztak, ezekből kiemelkedett a szünet utáni szettet nyitó Too Many Puppies a háborúellenes, metaforikus üzenetével („Too many puppies with guns in their hands / Too many puppies in foreign lands"), ebben Hoffman cinjátéka vitte el a pálmát nálam. De a Pork Sodáról előrántott zümmögő-dongó-bongó Welcome To This World a maga hatásos és fura, már-már idegesítő (ének)dallamával vagy a bevezetésben említett módon, basszussal túlterhelt My Name Is Mud is a csúcspontok közé tartozott. Ráadásul ezeket nem is játszották minden este, szóval szerencsésnek mondhatjuk magunkat.

A szett gerincét természetesen az első három lemez tette ki, és nemcsak nálunk, hanem mindenhol. Csepelen a tizenöt számból kilencet az első három albumról válogattak egyenletesen elosztva, bár természetesen a későbbiekről is szemelgettek ezt-azt hírmondónak. Rögtön például az egyik legaktuálisabbat az idei EP-ről vették elő, ez a The Ol' Grizz volt. Minden számból süt, mennyire lelazult brigád ez, a variált dupla szettekkel pedig egyrészt kerülik a kiszámíthatóságot, másrészt a kétórás múltidézés során egy csomó olyan oldalukat villantják fel, amelyekért rajongani lehet. Akármilyen programmal jól jártunk volna.

Nem slágeres vagy túl fogós zene a Primus, de messze nem is megbonthatatlan tömb. Cserébe, aki ráérez, annak sokat tud adni, főleg ilyen poénokkal, gegekkel tűzdelt élő előadásban. Aki vonzalmat érez a rafinált, avantgárddal flörtölő, funkos, fémes, rockos zajok iránt, sajnálhatja, ha kihagyta a kedd estét. Fanoknak, szimpatizánsoknak és ellenzőknek is legyen ez a jelmondata, Les Claypoolék után szabadon: „Primus sucks!"

(K.Z.)

Ha valaki képes arra, hogy egy 50 Celsius-fok középhőmérsékletű sátor-hodályban (és annak előterében) rábírjon közel három és félezer embert arra, hogy az agyahagyott szövegeire-muzsikájára önfeledten ugráljon, énekeljen és táncoljon...

..., ha valaki képes arra, hogy alapvetően is nehezen emészthető, élőben azonban színtiszta hangfolyammá, véget nem érő jammeléssé változtatott zenéje két és fél órán keresztül (oké, a szünetet is beleszámoltam) maradéktalanul lekössön és magával ragadjon...

..., ha valaki képes arra, hogy egy ennyire a szakadék szélén táncoló és önmagát mindig is halálosan komolyan vevő világban megmutassa, hogy mennyire fontos a humor, a lazaság és az, hogy merjünk röhögni magunkon...

..., akkor az tényleg primusz. Akkor az tényleg a Primus.

PRIMUS SUCKS!

(N.A.)