Phil Campbell’s Bastard Sons, Asphalt Horsemen - Budapest, 2026. augusztus 1.

A három évvel ezelőtti, frenetikusan elsült balatoni találkozás után abszolút nem gondoltam volna, hogy legközelebb már csak árvaként lesz lehetőség megnézni a walesi motörfattyakat. Pedig sajnos így alakult, és annál sajnálatosabb, hogy Phil Campbell halálát tudomásom szerint (bár nyilván ő sem volt az absztinens vegánok nagykövete) nem életvitele, hanem kórházi kezelés közben fellépett komplikációk okozták. Pedig biztos vagyok benne, hogy az öreg Campbell és Mikkey Dee kooperáltak volna valamit előbb-utóbb akár valamilyen évforduló kapcsán, akár csak némi extra szabadidő esetén... Persze a rock'n'rollnak szólnia kell majd akkor is, ha már a teljes emberiség is kihalt, nem kérdés tehát, hogy a három fiúnak kutyakötelessége volt továbbvinni a bandát, és ezzel a minimálisan megváltozott névvel ez így autentikus.

Lemezen persze kérdés, mennyire tudnak faterjuk zsenije nélkül domborítani, de tekintve, hogy az itteni műsor nem sokban tért el a legutóbbitól, ez egyelőre részletkérdés. Az pedig nyilván nem jelentett számomra dilemmát, hogy (bár nyaralás- és vízpartszezon kellős közepén járunk, ráadásul a hőkupola búrája újra lezáródni készült), mivel éppen Pesten tartózkodtam, részt veszek a bulin.

A(z új) Dürer korábbi alkalmakkor is bebizonyította, hogy hacsak nem full teltházas egy esemény, nyáron is egészen elviselhetőre tudják légkondizni a koncerthelyiségeket, ezzel együtt kissé tartottam tőle (nyilván az éppen friss Nevermore-buli emléke miatt is), hogy az ekkora meleg kihívások elé állítja majd a kisterem rendszerét. Szerencsére azonban olyan nagyon sokan se voltak (száz-szátötven fő lehetett talán jelen), és bírta is a feltehetően tényleg profin beépített cucc. Az Asphalt Horsemenék kezdésekor persze még érkezett meg mindenki, de azért érezhető volt, hogy más bulikhoz hasonlóan itt is jó a párosítás. Ezúttal főleg jól jött ki a lépés, tekintve, hogy ifj. Kocsándi Miklós csatlakozásával (vagy lehet, hogy attól függetlenül is) jócskán besúlyosodott Kariék amúgy sem puhány southern rockja, néha már-már metálos hangokat is megütve. Ezúttal pedig magam is jobban rájuk voltam hangolódva, mint legutóbb, a Jelusick előtt – akkor sem volt gond, de oda sokkal fáradtabban érkeztem. Szóval frankó volt és lesz is szeptemberben headliner buli, remélem, rá fogok érni akkor is.

Mint közismert, a korábbi „&″ szókapcsolat helyett most már sajnos csak Phil Campbell′s Bastard Sons a zenekar neve, amelyet a néhai gitáros három szép (?) szál fiával, Lemmy halála után felocsúdva jó tíz éve elindított. Mivel hármójuk közül egyikük sem ambicionálta az éneklést, frontembert is kerítettek, igaz, idén valamiért már a harmadik csatlakozott hozzájuk, de Julian Jenkins is ugyanazt az iskolát képviseli, mint elődei: szakállas suttyórocker, igazi tiszta-mégis-koszos rock'n'roll hanggal. Phil bátyánkat (egyelőre?) nem pótolták, tehát egy gitárral, négyes felállásban nyomulnak most, és bár nagy árnyékot vet atyjuk hiánya, a körülményekhez képest a produkció ugyanolyan ütős maradt. Köszönhetően a továbbra is meglévő autentikusságnak és persze a baromi jó daloknak, amelyek fele természetesen Motörhead-kötődésű – jó, persze ez így hülyeség, hiszen a sajátok is azok, szóval a program fele konkrétan Motörhead – plusz két feldolgozás (Bowie és természetesen Hawkwind), amit még Lemmyvel csinált meg az eredeti Pernahajder Campbell. Előfordult persze régen, hogy egy-egy fesztiválszervező kérésére (és nagyvonalú ajánlatának hatására) fullos Motörhead-műsort nyomtak, de a Bastards Sons remek nótáit vétek lenne nem műsoron tartani az örökkévalóságig. Sőt, az öreg szólólemezére készült, Dee Sniderrel írt és felvett These Old Boots sem kevésbé frankó a Dark Daysnél vagy a tiszteletbeli 'head himnusz Ringleadernél.

Szóval hiba itt egy szál sem volt, és túlragozni se kell a dolgokat, egy gitárral is megdörrent a cucc (persze nem is csoda, hisz Todd az apja hangszerén játszott), ugyanazokat a gegeket is el-elsütögette a csapat (kollektív bemutatás a basszer Tylának például), és ugye a fesztivállal ellentétben aki ide eljött, az miattuk jött, szóval a házibuli-feeling is megvolt a rendelkezésre álló 70-75 percben.  De mi tagadás, bőven néztük volna még. Én a magam részéről akár másnap is ugyanezt mégegyszer.