Solitude Aeturnus: Alone

Nemrég, teljesen váratlanul távozott a texasi doomster Solitude Aeturnus soraiból Robert Lowe énekes. Az undergroundban ikonikusnak számító, a Candlemass sorait is megjárt frontember híján a zenekar beugrósként Jason McMasterrel (Watchtower, Dangerous Toys) lépett fel májusban a Maryland Deathfesten. Néhány héttel ezelőtt ugyanakkor megtalálták Lowe utódját James-Paul Luna személyében, aki korábban a Holy Grailben, az utóbbi időkben pedig az Intrancedben énekelt. Ennek alkalmából emlékezünk most meg a zenekar húsz évvel ezelőtt megjelent, mindezidáig legutolsó nagylemezéről, az Alone-ról.

Már a banda neve sem lehetne doom metalosabb, az meg külön pikantéria, hogy még a latinsága sem helyes, kétszeresen sem, mivel sem a végződés, sem a szótő nem helyes (aeterna lenne ugye). Láttunk már ilyet, fogunk is még, de olyan magasztosan hangzik, aztán meg maradhat, nem? Az albumcím is a műfaj kedvenc témájával foglalkozik, mint meglehetősen sok egyéb szerzemény is a csapat múltjából. A magány, a bánat, a felejtés és az önmarcangolás zenéje ez, ilyesmihez meg keresve sem lehetne jobb zenei aláfestést találni a Solitude Aeturnusnál, főleg, ha jó zenészeket keresünk, és egy kivételes énekes sem hátrány. A depressziós zenekarnév természetesen a Candlemass legendás debütjéhez köti a texasi ötösfogatot, az alműfaj neve pedig epikus doom metal, amelyet a feltaláló Candlemassen túl a Solitude Aeturnus művel a legjobban. (Nincs múltidő!)

Természetesen nem a Candlemass a Solutide-ék egyetlen hatása, és persze minden doom ősatyja, a Black Sabbath is bennük van. Ezek mellett egy komoly dózis egyéb tradicionális metál is rejlik bennük. Elég csak meghallgatni a tribute lemezeken és bónuszként elcsepegtetett Dio- és Dio-Sabbath- (Heaven And Hell, Shame On The Night), Maiden- (Hallowed Be Thy Name) vagy Ozzy- (No More Tears) alapművekből készített feldolgozásaikat. Mind fajsúlyos, kifejtős számok, jól jellemzik, hogy miben utazik a Solitude Aeturnus legénysége saját jogon is. Robert Lowe (volt) a csapat sztárja, aki bármit el tud énekelni meggyőző teljesítménnyel, a zenészi gárda pedig a tradicionális metálstílusok összes lényeges elemét el tudja és szokta is játszani, saját szerzeményeiben pedig kamatoztatni. Mindezt a rájuk jellemző markáns dallamvilággal ötvözve szenzációs végeredményre lehet jutni.

A saját számokban a ritmusok és a refrének mikéntjére alapvető hatást gyakorolt a Fates Warning is, főleg a korai, John Arch fémjelezte korszak. Az énekdallamokban a hajlítások egyértelmű Arch-hatásokat mutatnak, amely a The Spectre Within és az Awaken The Guardian lemezekre volt nagyon jellemző. A gyors ritmusok használata inkább Candlemass-elem, de a progos megoldások meg ismét a connecticuti progresszív mesterekre utalnak. Ugyanakkor rejlik ebben a zenében valami sajátos melankólia, amely a Candlemassben nincs jelen, vagy nem így. Nem is kimondottan slágeres a muzsika, de minden számhoz kapaszkodót ad a rendkívül magasztos és (ha lehet ilyet mondani) fogós ének. Erről a világbajnok refrének tehetnek: a '90-es évek első felében készült három alapvető klasszikusuk ellenében is kijelentem, hogy ez a kedvenc Solitude Aeturnus-anyagom, bár a Downfall esetleges kivételével mindet veretes klasszikusnak tartom az elindulás évtizedéből. A Massacre kiadónál, majdnem pontosan húsz éve, 2006. november 10-én látott napvilágot az Alone, annak idején egyedül erről írtunk, így többszörös okunk van felidézni a különlegességét, mivel nagy valószínűség szerint ez az utolsó Solitude Aeturnus-stúdiólemez, illetve az utolsó, amelyen Robert Lowe énekelt. Legalábbis minden mostani tudásunk szerint.

A megemlékezés szomorú aktualitását 2026-ban tehát az adja, hogy kenyértörésig fajult a dolog a zenekarvezető John Perez és a különleges énekes között, szinte negyven évvel az elindulásuk után, de harmincöt évet a debütálástól is számíthatunk. A váltás persze valószínűleg régen érett a felszín alatt. 2011 óta tizenkét éves szünetet tartott a zenekar. Persze nem olyan Lowe kiesése, mintha egy intenzívan turnézó gépezet egyik fogaskereke hullana ki, hiszen a banda a 2007-es DVD óta nem csinált semmit a vegetáláson kívül. De ettől még mindig némileg váratlanul jött a váltás.

Ha az Alone-t nézzük, a banda nyolc éve jelentkezett új albummal azon a ponton a '98-as Adagio után (régen se siették el a dolgokat ugye), mivel John Perez mindig arra törekedett, hogy lehetőleg kerülje az önismétlést és a rutinmunkát. A lemezanyag a főnök szerint gyorsan és könnyedén állt össze, a gitárosok írták a zömét, voltak témák, amelyek közvetlenül az Adagio után, már 1999-ben elkészültek, másokat pedig csak a stúdióban fejeztek be. Szövegek és koncepció ide vagy oda, az album címe ugye Egyedül, és egy fáról lógó akasztott ember díszeleg a borítóján, de John Perez gitáros elmondása szerint a bandán belül sok a poén, a csipkelődés, a humor nem hiányzik a doomsterekből sem, elvégre ők is emberek. Travis Smith borítója eredetileg még lehangolóbb volt, szürke volt az alaptónusa, és még Perez is hátrahőkölt az első változattól. A lemez vizuális oldala viszont így is megkapó. Egybéként jó tudni azt is, hogy nincs igazi mély depressziós fazon a csapatban a zene ilyen kisugárzása ellenére sem: „Robert hozta az alapötletet, amit aztán Travis véglegesített. Zseniális művész."

Az Adagio és az Alone közötti szünetet a felállás okozta változások okozták. A lehető legjobb viszonyban váltak el útjaik Edgar Rivera másodgitárostól és a dobos John „Wolf″ Covingtontól, a basszusgitáros Steve Moseley ezért gitárossá avanzsált, de az összes addigi albumot feljátszó ütős helyére is kellett találni valakit, aki illik a képbe. Utóbbi lett Steve Nichols, aki először még 1989-ben jelentkezett a bandába, de akkor Covingtont választották helyette. A ritmusszekció tehát teljesen új volt ezen a ponton. Texas állam doom színtere azért nem olyan hatalmas, hogy ne fusson az ember bele ugyanazokba az emberekbe: a bőgőhöz is régi ismerőst állítottak, James Martin is gyorsan megtalálta a helyét. A szövegeket egy ideje, az Adagio óta már Lowe írta, tehát itt megvolt a biztos pont. A szépen kidolgozott hangzás is profitált abból, hogy ennyi idejük volt minden részletre gondolni. Steve Moseley fejtette ezt ki egy aktuális Hammer-interjúban: „Az Alone sokkal mélyebben szól, több az alja. Több időnk is volt a hangzáson molyolni. Valahogy súlyosabb lett, talán a tisztább gitársound miatt. Jobban el tudtuk különíteni a különböző hangszereket."

Két hangmérnökkel is dolgoztak, J.T. Longoria (King Diamond, Absu) szerepe volt esszenciális a készítés közben, a banda viszont nagyobb szerepelt remélt a Panterával is csodát tevő, és King Diamond mindkét bandájával is dolgozott Sterling Winfieldtől, ám ez nem teljesen jött össze. Viszont a lényeget Moseley foglalta össze: „J.T. Longoria rengeteget segített abban, hogy létrejöjjön a hangzás. Tényleg élvezet volt vele stúdiózni. Sterlinggel viszont nem tudtunk annyit dolgozni, mint terveztük, vele csak a dobokat rögzítettük. De a végeredménnyel maximálisan elégedettek vagyunk." Ezt hallgatóként is így gondolom, rétegzett, telt hangzású album született, kidomborítva a zenészek és az énekes erényeit.

Az viszont látszik, hogy itt a szólógitáros a mindenes. A briliánsan dallamos, míves gitárszólók mellett John Perez akkora főnök, hogy élőben még a konferálásokat is ő csinálta ekkortájt, ahogy például az Hour Of Despair koncertfelvételen is, amely egy lengyelországi fellépés anyaga. Ezt a videóanyagot éppen az Alone után rögzítette a csapat, így sikerült négy tételt élőben is átmenteni erről a fantasztikus lemezről. Becsüljük meg ezt az élő felvételt, mivel a jelenlegi felállást 2023 óta ismét régi hangszeresek alkotjákj, így arra is látok esélyt az eddigiek alapján, hogy teljesen old school szettekkel fognak koncertezni a közeljövőben, az Alone-t pedig teljes egészében jegelik. Pedig nem kellene. Főleg azért, mert minden idők egyik legjobb énekteljesítménye és szólógitározása hallható a korongon, számról-számra.

Találkoztam olyan véleménnyel is, hogy a Scent Of Death a csapat legjobb, legmonumentálisabb száma, amivel épp egyet lehet érteni. Egy biztos: mázsás súlyú eposz, mindjárt a lemez leghosszabbja, épp csak alulról súrolja a tíz percet. Hengerel a keleties fődallama és a málházós főriff is, a „Born from life / The stench of pleasure" refrén meg körülbelül a legtisztább epikusság, amelyet a Blind Guardian óta metállemezre vettek földi halandók. A keleties világot egy indiai hangszer is megjeleníti, ugyanis tánpurá hallható benne, utóbbin Jason Spradlin vendégeskedik (a kapcsolat onnan származik, hogy Robert Lowe vendégeskedett a Last Chapter egyik lemezén a '90-es évek közepén, az összes éneket ő nyomta fel, ez Jason eredeti bandája, ahol mellesleg dobol). Lowe szőrös torka pedig ideális korona e nem mindennapi terhet cipelő kolosszus fejére. A Solitude Aeturnus zenéjének egyik nyitja, hogy nem akar sokat mutatni, de amit hallunk, mindig stílusos.

A második Waiting For The Light a lemez legrövidebb dala, és az egyik legfogósabb is. Egyszerű, de hatásos a bridge („I see the sadness falling from your face / You cry out loud"), viszont a refrén az, ami elsőre beragadt nálam: a „You'll still be waiting for the light" rész – itt is halálos a közel-keleties dallam alatta, nagyon megy ez nekik. Szinte látod a karavánokat menetelni az egyiptomi homokban – de ez csupán személyes asszociáció, a dal nem erről szól. Nem is kúszik lassú középtempó fölé, ám olyan fenségesen hullámoznak a riffek, hogy az megunhatatlan. Megjelenése óta nyüstölöm ezt a lemezt rendszeresen, és még nem találtam hibát rajta. Érdemes megfigyelni a gitárszólót is, Tony Iomminak voltak efféle megmozdulásai a Dio-korszak elején, a Heaven And Hell-, Mob Rules-érában). A harmadikként érkező Blessed Be The Dead egy doom metal standard, de a lehető legjobb értelemben. Amikor az ember azt mondaná, hogy csak jóféle cucc ez, akkor Lowe megereszt egy olyan énekdallamot, hogy „A nagging pain on and on / Back laid, sky above", hogy nincsen annak lelke, aki ebbe nem borzong bele. Ódákat lehet zengeni az énekteljesítményről az egész lemezen. Attól még ez egy jóféle albumos darab innen, és vélhetően kevesek kedvence, de nagyon rendben van.

A Sightless a lemez legdirektebb tétele, és a kedvencem is ez az alig négyperces, húzós darab. A heavy metalosan zakatoló főriff és az enyhén gyorsabb tempó is sokat segít neki, de ismét az ének az, ami felteszi rá a koronát. Idézni tudnám az egészet, de a „With a weary heart / Accepting defeat / Soiled from within / Tainted by existence" négysoros refrén egészen egyszerűen megalázóan tökéletes. A keménykötésű riffek is úgy csavarodnak egymásba, hogy szinte meglepő, miért nem nő ki belőlük az élet fája is mindjárt. Nem is kérdés: John Perez karrierjének egyik mesterműve ez. Innentől csak hosszú, hat-nyolcperces eposzok követik egymást. Az Upon Withint monumentális Hammond orgona vezeti fel,  nagyon markáns dobtémája azonnal eladja számomra, hatalmas ez is. Az elszállós gitárszólónak van egy Psychotic Waltz-hangulata is (Into The Everflow), ez is hatalmas előny nálam. Robert barátunk ismét kiénekli a lelkét is, de ebben sincs semmi új. Az orgona meg a nyitó dobtéma visszatérése a végén akkora monumentális keretet ad neki, hogy meg kell veszni. Ezt sem sikerült soha megunni.

A Burningben is megjelennek halványan a keleties motívumok. A lemezről nem, de amúgy persze kolosszusként emelkedik ki Lowe refrénje, amelyet a heavy metalosan dörgő riff tesz naggyá, a Sightlesshez hasonlóan. Perez szólója tele van érzéssel, ilyen epikus környezetbe illeszkednek igazán ezek a szólisztikus részek. Ha Tony Iommi hallotta ezeket a szólókat, biztosan csettintett, mivel hasonló jellegű szavakkal nehezen leírható monumentális törekvés jellemző az ő Dio- és Martin-korszakát is, amint már említettem korábban is (a Tyr epikussága is többször beugrik). Az Upon Within testvére is lehetne az Is There, amint hasonlóan harapós heavy metalosabb főtémával gördül előre. Robert Lowe hangjában nemcsak misztikum és fájdalom van, hanem erő is, lásd a kitartott hangot: „Where is the truth / Where is the light / Where is the peace / Where is God" – kinek kell hörgős világfájdalom, amikor itt van ez? Perez szólisztikus része a középrész után megint fantasztikus csavaros dallamokat használ – észbontó, hogy micsoda érzéssel és egyéniséggel játszik ez az ember.

Tomorrows Dead – így, aposztróf nélkül hivatalos a címe, nem elírás. Az átlagosnál lassabb tempóval építkezik, nagyon szép, merengős téma. Ha esetleg még nem tudtuk volna, bizony itt is jön egy bivaly refrén, amelyet idézni érdemes („Give me breath / Give me love / Give another day / Don't let me fade"). Egyszerűen hidegrázósak Lowe különleges nyújtásai, ezzel egyszerűen nem lehet betelni, még úgy sem, hogy a refrén túl hosszas ismételgetése éppen felróható apró hibaként. Amitől még Lowe ennyire istenien működik nálam, ideális hangszínéhez is köthető. A legdallamosabb, már-már balladába illő harmóniával kezdődő Essence Of Black a lemez záróakkordja. Az ultrasúlyos tételt nem dobják fel középtempós váltásokkal, vagy villantós szólóval, de természetesen a refrén megint erős pont. Mire a végére érünk, pont meghaladjuk az egyórányi játékidőt, ennyi elég is lesz, de fenséges utazás volt.

Még nem tudjuk, mit hoz a jövő a Solitude Aeturnus számára, a zenekar továbbra sem lesz túl nagy megélhetési meló: ez a banda sohasem csinált sok pénzt a zenéjéből, ha egyáltalán valamennyit. Ilyen doomot olyan fajta figurák írnak, akik húsz órát vezetnek a Milwaukee-ig, hogy háromszámos szettet játsszanak az elhivatottaknak. Szintén olyan arcok, akik az első nyolc év alatt jelentkeznek öt lemezzel, majd utána összesen eggyel, ha ennyire van kapacitás, ihlet, vagy ilyen a logisztika. A csigatempót értékelni is lehet, amikor szinte minden kiadványuk olyan különleges, mint ez. Érdemes feleveníteni, hogy a 2000-es évek derekán egy német bulin Robert Lowe útlevélproblémák miatt nem érkezett meg időben, és a zenekar három beugró vendéggel és John Perez éneklésével hidalta át a dolgot: „John úgy döntött, hogy amit tud, elénekli ő, és az utolsó pillanatban megkérdeztük Ericót a Dantescóból, Timmyt a Doomshine-ból és Gerritet a Dawn Of Winterből, hogy tudnának-e segíteni (a 2021-ben elhunyt Erico „La Bestia" Morales, illetve Timmy Holz és Gerrit P. Mutz – K.Z.), és a közönség is teljesen mellénk állt. Sokan odajöttek a koncert után, hogy megköszönjék, hogy nem mondtuk le a bulit, és hogy ez valami különleges és megismételhetetlen élmény volt. Azért az is nagy érzés, hogy ilyen megértő rajongóink vannak! A három vendégénekesről nem is beszélve! Megmutatkozott, milyen az, ha vannak barátaid." 

Fércműveknek itt nincs helye koncert- vagy lemezfronton sem, a legőszintébb meg mindig az, amikor minőséget szállítasz akkor is, ha tudod, hogy nem sok elismerés jár majd érte. Kereskedelmi siker meg főleg nem. De megéri csinálni, mert aki érti, az mindig érteni fogja.