Klasszikushock

Mára a történelem ködébe vész, de talán a Shock! olvasói közül azért elég sokan emlékeznek még rá, mennyire felpezsdült az underground a '90-es évek második felében. Persze a megelőző időszakban is rengeteg, a súlyosabb műfajok túlélése szempontjából igen fontos és máig ható lemez jelent meg, ekkor azonban a korábbi években szinte eltűnt, teljesen a periférián létező műfajok is új erőre kaptak. Ugyanakkor rejlik abban valami beszédes, hogy miközben számos huszonévesekből álló, fiatal csapat szinte változatlanul hozta vissza a '80-as évek fogásait, egyes nagy öregek – akik persze a szó szoros értelmében véve korántsem számítottak öregnek – azt mutatták meg: igenis lehet korszerű, ezredvégi módon játszani a tradicionális heavy metalt. Aligha létezik jobb példa erre, mint Bruce Dickinson húsz évvel ezelőtt megjelent The Chemical Wedding albuma.

Bizonyos lemezek úgy gyakorolnak felbecsülhetetlen hatást a következő generációkra, hogy eközben megjelenésük idején minden diskurzus róluk szól vagy rájuk fut ki. Ebből a szempontból mindegy, hogy az adott lemez sokmillió példányban fogy, mint az egyes Van Halen, a Pyromania vagy a Nevermind, netán első körben „csak" az undergroundot formálja át, mint a Reign In Blood, a Demanufacture vagy a Slaughter Of The Soul – ezekben a lemezekben minden összesűrűsödik, ami az adott időszakban fontos és előremutató. Aztán léteznek albumok, amelyek szintén rendelkeznek e tulajdonságokkal, csak éppen megjelenésük idején a kutya sem érti őket – felbecsülhetetlen hatásuk a következő években mégis annyira egyértelművé válik, hogy az ember nem is éri fel ép ésszel, miként bukhattak meg. Utóbbi kategória egyik legtökéletesebb tankönyvi példája a svéd Shotgun Messiah huszonöt éve megjelent hármas albuma, a Violent New Breed.

A '90-es évek elejéig csak a legritkább esetben történhetett meg, hogy egy filmzenei albumra felkapta a fejét az egyszeri rockzene-kedvelő egyén. Legrosszabb esetben felsejlett előtte a múlt ködéből John Travolta fiatalkori rémalakja – a You're The One That I Want és a Stayin' Alive dallamaira –, hogy kicsit későbbről a Maniac és a The Time Of My Life negédes hangulatától se nagyon dobbanjon meg a szíve, az akkoriban mindent elöntő I Will Always Love You-áradat hallatán pedig talán már csak blazírt pofával köpött egy hegyeset. Kivételek persze időről-időre akadtak, mint például John Carpenter fagyos hangulatú horror-zenéi, vagy a Last Action Hero meglepően erős gárdát és rengeteg exkluzív témát felvonultató, méregerős adagja '93 nyaráról. De olyan, amitől tényleg seggre ült, aki csak hallotta, nem igazán volt. Egészen 1993. szeptember 14-ig, amikor is megjelent a Judgment Night soundtrackje, és ezzel sok szempontból új időszámítás kezdődött.