Klasszikushock

A Queen és Freddie Mercury kapcsán elmondhatjuk, hogy a Shock! stábja már alaposan kiírta magát, elvégre az énekes halálának húszéves évfordulója kapcsán megemlékezés és sokkezes klasszikok születtek, később pedig megválasztottuk minden idők legnagyobb frontemberének, amellett persze, hogy a zenekar mai verzióját is többször megnéztük élőben. Az új film, a magyar mozikba a mai napon kerülő Bohém rapszódia viszont újra apropót ad egy kis visszatekintésre, és persze Queenből enélkül sem elég sosem. Az 1978 novemberében megjelent Jazz című lemezük viszont nemcsak a rajta szereplő slágerek miatt örökké aktuális, hanem mert mint utólag kiderült, jópár dologban megelőzte korát, így nem csak időtálló zenéje miatt szól többszörösen a mának is.

Mi, a Shock! szerkesztői időről-időre számot vetünk azon klasszikus vagy kultikus lemezekről, amelyek épp valamilyen kerek jubileumhoz értek. Pár nappal ezelőtt is ezt tettük, és amikor feldobtam, hogy a Talisman 1993-as Genesis albuma is huszonöt éves lett, Ádám gyorsan felvilágosított a döbbenetes tényről: Jeff Scott Soto eddig még soha, egyetlen munkájával sem szerepelt a Klasszikushock! rovatban. Igen, valóban tűrhetetlen hanyagság ez részünkről, hiszen a korai Malmsteen-, Eyes- és Takara-korongoktól a Talisman-életmű nagy részéig bármelyik korong megérdemelte volna, hogy megemlékezzünk róla, alkalom bőven lett volna rá, de jobb később, mint soha, úgyhogy most pótolom a hiányosságot.

Huszonöt évvel ezelőtt jelent meg a seattle-i Pearl Jam második albuma. A Vs. a maga idejében több szempontból is teljesen mást hozott, mint amit sokan vártak volna tőle: a zenekar egyrészt nem is próbálta vele megismételni az orbitális sikerű Ten debütöt, emellett pedig elutasították a zeneipar játékszabályait, és visszafogták a promóciós tevékenységet is. Ennek legfeltűnőbb megnyilvánulása természetesen az volt, hogy – a korszakban teljesen példátlan módon – nem forgattak klipet az anyaghoz. Az album ugyanakkor még ezzel együtt is a grunge-éra egyik legnagyobb példányszámban elkelt lemeze lett: a Pearl Jam ekkoriban egyszerűen nem veszíthetett, akármit is csináltak.

Negyven évvel ezelőtt, 1978. október 15-én jelent meg a Toto első nagylemeze. Az album a mai napig az AOR és a progresszív rockvonal egyik alaplemezének számít, amelyről legalább a Hold The Line dalt alighanem mindenki ismeri – még akkor is, ha esetleg nem tud róla, hiszen a szám simán a legtöbbet játszott rádiós rockörökzöldek közé tartozik, és még a magyar kereskedelmi rádiókban is rendszeresen szól. A lemez fő érdeme mégis az, hogy minden tekintetben sikeresen alapozta meg a zenészek zenekarának immáron négy évtizede tartó, hullámvölgyekben és hatalmas sikerekben egyaránt gazdag pályafutását. Újabb régi adósságunkat törlesztjük a Klasszikushockban a jubileum alkalmából.

Mára a történelem ködébe vész, de talán a Shock! olvasói közül azért elég sokan emlékeznek még rá, mennyire felpezsdült az underground a '90-es évek második felében. Persze a megelőző időszakban is rengeteg, a súlyosabb műfajok túlélése szempontjából igen fontos és máig ható lemez jelent meg, ekkor azonban a korábbi években szinte eltűnt, teljesen a periférián létező műfajok is új erőre kaptak. Ugyanakkor rejlik abban valami beszédes, hogy miközben számos huszonévesekből álló, fiatal csapat szinte változatlanul hozta vissza a '80-as évek fogásait, egyes nagy öregek – akik persze a szó szoros értelmében véve korántsem számítottak öregnek – azt mutatták meg: igenis lehet korszerű, ezredvégi módon játszani a tradicionális heavy metalt. Aligha létezik jobb példa erre, mint Bruce Dickinson húsz évvel ezelőtt megjelent The Chemical Wedding albuma.

Bizonyos lemezek úgy gyakorolnak felbecsülhetetlen hatást a következő generációkra, hogy eközben megjelenésük idején minden diskurzus róluk szól vagy rájuk fut ki. Ebből a szempontból mindegy, hogy az adott lemez sokmillió példányban fogy, mint az egyes Van Halen, a Pyromania vagy a Nevermind, netán első körben „csak" az undergroundot formálja át, mint a Reign In Blood, a Demanufacture vagy a Slaughter Of The Soul – ezekben a lemezekben minden összesűrűsödik, ami az adott időszakban fontos és előremutató. Aztán léteznek albumok, amelyek szintén rendelkeznek e tulajdonságokkal, csak éppen megjelenésük idején a kutya sem érti őket – felbecsülhetetlen hatásuk a következő években mégis annyira egyértelművé válik, hogy az ember nem is éri fel ép ésszel, miként bukhattak meg. Utóbbi kategória egyik legtökéletesebb tankönyvi példája a svéd Shotgun Messiah huszonöt éve megjelent hármas albuma, a Violent New Breed.

A '90-es évek elejéig csak a legritkább esetben történhetett meg, hogy egy filmzenei albumra felkapta a fejét az egyszeri rockzene-kedvelő egyén. Legrosszabb esetben felsejlett előtte a múlt ködéből John Travolta fiatalkori rémalakja – a You're The One That I Want és a Stayin' Alive dallamaira –, hogy kicsit későbbről a Maniac és a The Time Of My Life negédes hangulatától se nagyon dobbanjon meg a szíve, az akkoriban mindent elöntő I Will Always Love You-áradat hallatán pedig talán már csak blazírt pofával köpött egy hegyeset. Kivételek persze időről-időre akadtak, mint például John Carpenter fagyos hangulatú horror-zenéi, vagy a Last Action Hero meglepően erős gárdát és rengeteg exkluzív témát felvonultató, méregerős adagja '93 nyaráról. De olyan, amitől tényleg seggre ült, aki csak hallotta, nem igazán volt. Egészen 1993. szeptember 14-ig, amikor is megjelent a Judgment Night soundtrackje, és ezzel sok szempontból új időszámítás kezdődött.

Ha válaszolnom kellene arra a kérdésre, hogy mi az a jelenség, ami a legjobban hiányzik a jelenlegi metalszíntérről, gondolkodás nélkül a sajátos atmoszférával rendelkező lemezeket és csapatokat említeném meg először. King Diamond és aktuális zenekara egyike volt a hőskor ilyen különleges előadóinak, és a kereken harminc évvel ezelőtt megjelent, abszolút egyedi világgal rendelkező Them albumon hallható muzsika is utóbbit támasztja alá: ehhez hasonló nagylemez azóta sem született a különféle okkult és sötét zenék tengerében.

Huszonöt évvel ezelőtt jelent meg a New Orleans-i Lillian Axe negyedik stúdióalbuma. A Psychoschizophreniát mind a zenekar tábora, mind a szakma Steve Blaze-ék magnum opuszaként ünnepelte, ám 1993-ban, pláne egy miniatűr kiadónál dolgozva a lemez végső sorsa nem is lehetett más, mint észrevétlenség. Mindez persze aligha érte újdonságként a csapatot: hiába számítottak az amerikai melodikus hard rock mezőny egyik legkülönlegesebb, legegyénibb és legjobb zenekarának, a megelőző években nagykiadónál dolgozva sem sikerült egyről a kettőre jutniuk. Meg nem értett zsenik alsorozatunk sokadik, régóta esedékes fejezetét vesszük sorra a Klasszikushockban.

A The Beatles 1967-ben megjelent lemezéről körülbelül akkora feladat bármit is írni, mint amilyen mondjuk megmászni a Mount Everestet, de szerencsére jó ideje tudjuk már, hogy utóbbi attrakció sem tartozik a lehetetlen küldetések közé. Így aztán valami ellenállhatatlan kényszer következtében úgy gondoltam, hogy mégis folytatom a már korábban elkezdett The Beatles-sztorit, ugyanis komoly lelkifurdalást éreznék, ha a földkerekség legnagyobb könnyűzenei történésének egy fontos momentuma csak úgy kimaradna a Klasszikushock rovatból. Az ötvenéves jubileum ugyan tavaly lett volna igazán aktuális, azonban úgy gondolom, hogy ennek valójában nincs is olyan nagy jelentősége, hiszen a lényeg, hogy ez az album és a rajta található örökzöld dalok bármikor megérdemelnek néhány jó szót.

Július 25-én ismét Magyarországon, konkrétan a FEZEN-en koncertezik a Helloween, méghozzá három évtized óta először Michael Kiske és Kai Hansen is egyszerre áll majd ott velük a színpadon. A Pumpkins United turné sem állhatna azonban ennyire erős lábakon, ha a zenekar a '90-es évek elejének szerencsétlenkedése után nem áll talpra, és nem talál rá egy olyan formulára, amely egyszerre kedvezett a régi híveknek, és tette lehetővé számukra új rajongók toborzását. Andi Deris érdemeivel mindenki tisztában lehet ebben a folyamatban, az azóta távozott Roland Grapow és Uli Kusch szerepe azonban ma már ritkábban kerül szóba, pedig a velük felálló Helloween az egész korszak egyik legütőképesebb bandájának számított a színtéren. Erre pedig nem létezik jobb bizonyíték a húsz évvel ezelőtt megjelent Better Than Raw albumnál.

Nem ismerem Nick Cave-et. Pedig már nem is emlékszem pontosan, mióta hallgatom a zenéjét, olvasom a szövegeit, vagy éppen a könyveit, és mégis, szinte semmit nem tudok róla. Nem tudom, hogy melyik Nick Cave az igazi. A könyvtáros és tanár szülők gyereke, aki – minden bizonnyal ennek a háttérnek is köszönhetően – egy rendkívül olvasott és intelligens személy, vagy az a gyakorló heroinista, aki széles jókedvében olykor véresre veri a fejét a cintányérokon, vagy nemes egyszerűséggel csak összeesik a színpadon, miközben The Boys Next Door (később The Birthday Party) névre keresztelt bandájával az ausztrál poszt-punk színtér ikonikus alakjává válik? A templomi kórusban éneklő kiskamasz, vagy a hitét vesztett, és azt megtagadó művész, aki végül eljut odáig, hogy egy teljesen sajátos Isten-hitet alakítson ki magának?

Miután bő egy hetet kómában töltött egy váratlan szívinfarktust követően, és az orvosok azt mondták, nincs már remény a helyzet jobbra fordulására, családja döntése alapján szerdán lekapcsolták a létfenntartó berendezésekről Ralph Santollát. A gitárost a legtöbben a mai napig a floridai death metal színtéren kifejtett munkásságáról ismerik, hiszen a Death soraiban éppúgy megfordult, mint az Obituaryben vagy a Deicide-ban. Jóval kevesebben tudják, hogy Ralph legalább ennyire rajongott a dallamosabb muzsikákért is, és dalszerzői tehetsége, gitárjátéka alighanem egyszer sem ragyogott tündöklőbben, mint saját bandája, a Millenium 2000 végén megjelent Hourglass lemezén, amelyet Jorn Lande énekelt fel.

A Cinderella, azaz Tom Keifer, Eric Brittingham, Jeff LaBar és Fred Coury a rockzene MTV-s csúcskorszakának legnagyobb sztárjai és lemezeladói közé tartoztak a tengerentúlon, és egyfelől nagyon is érthető, a másik oldalról meg nagyon nem, miért nem kapunk már tőlük jó eséllyel soha új zenét. Ugyanakkor így, 2018 derekán nem árt belátni: minimum másfél évtizeddel túlhaladtuk már azt a periódust, amikor ez a kérdés egyáltalán bármilyen szinten is releváns lehetett volna. A Cinderella ma már sajnos minden tekintetben a múlt, egy örökre letűnt éra sajnos egyre inkább feledésbe merülő neve, hiszen nem aktívak. Harminc évvel ezelőtt megjelent második albumukat, a Long Cold Wintert viszont azóta is a blues-alapú hard rock leghatalmasabb alkotásai között szokás emlegetni, és teljes joggal.

Mielőtt bármit is mondanék, kérlek benneteket, ne kezdjünk el azon őrjöngeni, hogy ki csúszott meg jobban ezzel a kritikával: mi vagy az Aftenposten? Mi ez a harmincegy év ahhoz képest, hogy három évtizede ez a második legsikeresebb demófelvétele annak a bandának, amely ebben a felállásban nem is adott ki mást, csak demókat?! Emlékezzünk meg kegyelettel Per Yngve „Excuse the blood" Ohlinról, aki akkor is felvette I <3 Translyvania feliratú pólóját, amikor a klasszikus Tormentornak már rég vége volt, ezzel pedig az utolsó karót is beleverte ennek a sosem látott szörnynek a szívébe. Mert ez egy ilyen zenekar volt, amely sosem nőtt magasabbra a Kékesnél, mégsem ezért szerettük.

Előzmények és következmények nélkül, egyedül áll az extrém metal univerzumban a Covenant (későbbi nevén The Kovenant) második albuma. A Nexus Polaris egy teljes köpönyegfordítás köztes állapotában kapta el hőseinket, és látott napvilágot az első generációs norvég black metal kiútkeresési küzdelmének gyöngyszemeként. Egy erre az alkalomra összerántott szupergroup egyetlen terméke ez a lemez, bár ezt elkésztése pillanatában az érintettek is legfeljebb csak sejthették. Többek között a Dimmu Borgir és az Arcturus tagjai segítették ki itt az értelmi szerzőt, Amund „Blackheart" Svensson gitárost, a közös munka eredménye pedig egy, a szükséges mértékben rideg és sötét, de klasszikus értelemben vett dallamokkal is bőven ellátott munka, ami a lecsengőben lévő black metal hype felé korábban érdeklődést nem mutató arcok számára is tökéletes belépő lehetett az extrém dimenziók irányába. A húsz éve formába öntött Nexus Polarisban azonban sokkal több is rejlik ennél.

A Quiet Riot pályafutása furcsa hullámvasút. Az első formájában még Randy Rhoads által alapított zenekar a semmiből jutott fel a csúcsra mindössze néhány hónap leforgása alatt, még a Billboard-lista élére is felkerültek, majd – kis túlzással – körülbelül ugyanennyi időre volt szükségük ahhoz is, hogy elinduljanak a süllyesztő felé. A csapatnak így már a hajmetal-korszak derekán leáldozott, 1983-as lemezük azonban a maga idejében szó szerint milliókkal ismertette meg a tengerentúlon a torzított gitárok erejét. Az e hónapban harmincöt éves Metal Health semmiképpen sem hibátlan mestermű, jelentősége azonban felbecsülhetetlen volt a műfaj népszerűsítése szempontjából a '80-as évek első felében.

Ha szalmaláng-szerű fellobbanást kellene említenem a '80-as évek második felének rockzenéjéből, a brit Zodiac Mindwarp And The Love Reaction tökéletes alany lenne hozzá. A médiavonalon elstartolt Mark Manning által alapított csapat a semmiből érkezett, elkészítették a tökéletes rock'n'roll-lemezt, amely a maga idejében szó szerint seggre ültette a komplett szakmát. A dolog azonban hogy, hogy nem, mégsem törte át a plafont, így aztán a zenekar épp ilyen gyorsan el is tűnt a reflektorfényből a süllyesztőben, látszólag nyomtalanul, pedig valójában tovább működtek. Finoman szólva is a rocktörténelem legmegfejthetetlenebb talányainak egyike, miért nem csinált szupersztárt a bandából a napokban harminc éve megjelent Tattooed Beat Messiah, ez ugyanis tényleg a tökéletes rock'n'roll-lemez – vagy legalábbis az egyik azok közül, amelyek simán elvihetik ezt a címet.

Teljesen mindegy, hogy a rockzene melyik alfaját játssza, egy amerikai bandánál mindig elő fognak jönni hazai zenei hatások, úgyis mint blues, country, funk, Motown-hangzás, rock'n'roll, folk rock meg az ördög tudja még, micsoda – teljesen mindegy, hogy a csapat milyen stílusban mozog vagy lett ismert. A '80-as évek rocksztárjainál is elég konkrétan be lehet lőni a hatásokat: '60-as évek eleji-közepi születésű, ma jó ötvenes emberekről van szó, tehát gyerekkorukban még sztár volt Elvis és generációja, de már zajongott a Creedence Clearwater Revival, a Lynyrd Skynyrd, a Doors, Hendrix vagy a Grand Funk Railroad, tinikorukban robbant be és emelkedett lakossági előadóvá a KISS és az Aerosmith (szándékosan kihagyom a nagy angol bandákat, hiszen ők maguk is az őshonos amerikai műfajokból merítettek), és persze a szülők, nagyobb testvérek által hallgatott dolgok is mélyen beléjük ivódtak. Meg persze akármi, ami a rádióban ment. Ez a világon mindennütt így megy, nálunk is, de mégiscsak az Egyesült Államok a legnagyobb zenei piac, amely a világ többi részének ízlését alakította és a legtöbb zenekart kitermelte, elvégre a fenti lista csupán a világszerte legismertebbek közül tartalmaz néhányat, tehát csak a felszínt kapargatjuk. A gyökereit pedig minden zenész felfedezi egyszer, tudatosan-tudat alatt.

Harmincöt évvel ezelőtt jelent meg a San Franciscó-i Journey nyolcadik stúdióalbuma, amelyet szó szerint a világ tetején ülve készített el Amerika történetének egyik legnagyobb rockbandája, és ennek köszönhetően ereje abszolút teljében, kreativitása csúcspontján mutatja meg az FM-rádiók és a zenegépek császárát. Valahol persze szomorú, hogy a Frontiers egyben a fantasztikus karrier szóban forgó szakaszának végét is jelentette, hiszen a banda legklasszikusabb felállását utána szétvetették a személyes, anyagi és zenei ellentétek. Mindez azonban semmit sem von le a lemez értékéből: hívjuk AOR-nak, west coastnak, dallamos rocknak vagy bárminek a műfajt, a Frontiers garantáltan az egyik örök csúcsalbum ezen a mezsgyén.

2018. január 10. újabb szomorú és szimbolikus mérföldkövet jelent: ezen a napon elhunyt „Fast" Eddie Clarke, a Motörhead klasszikus felállásának gitárosa, ami egyúttal azt is jelenti, hogy a rock/metal műfaj valaha létezett egyik legfontosabb triójából ma már senki sincs életben. A The Jimi Hendrix Experience és a Ramones után a legnépszerűbb Motörhead-hármas mindössze a harmadik ikonikus rockcsapat, amely teljesen kihalt – e tény jéghideg felfoghatatlansága és visszavonhatatlansága zenehallgatók tízezreit verte fejbe az utóbbi napokban. Mi sem vagyunk kivételek, így természetesen nem is tehetünk mást, mint egyfajta tisztelgésként felidézzük azt a korszakot, amikor a Motörhead a földkerekség leggyorsabb, legkeményebb, leghangosabb és egyben egyik kiemelkedően népszerű bandája volt. Sajátos és ugyanakkor jellemző, hogy a zenekar ráadásul egy nem különösebben átgondolt koncertlemezzel jutott fel karrierje abszolút csúcsára.

Ha igazi, fémtől fröcsögő, állati ösztönöket felszínre hozó muzsikával szeretnéd megünnepelni az év utolsó napját, mi más is kerülhetne szóba, mint az utóbbi hónapokban életművét éppen befejező amerikai harcos brigád, a Manowar harminc évvel ezelőtt megjelent remekműve, a Fighting The World? Év végén egyszerűen muszáj nosztalgiázni az ősidők csapataival, így ez a megemlékezés is most legyen inkább némileg személyes jellegű a puszta tényfeltárás helyett.

Kevés zenekar létezik, amelynek neve annyira egybeforrt volna egy bizonyos zenei irányzattal, mint ahogy a Ministryé az industriallal. Habár Al Jourgensen, a csapat alapítója és agya az évtizedek során többször is elutasította ezt a címkét, sőt, megkérdőjelezte még annak létezését is, azért ha nem a kreatív szabadságot kedvelő művész szemein át nézzük a dolgokat, bizony azt látjuk: a Ministry valami olyasmi volt a maga idejében, mint mondjuk a '70-es években a Judas Priest vagy egy évtizeddel később a Metallica. Azaz nem csak fejest ugrottak egy akkoriban kialakuló zenei zsánerbe, de ők maguk is alakították azt, sőt, ott bábáskodtak a születése mellett. E folyamatnak a Ministry esetében is több fordulópontja és időszaka volt, de a legjelentősebbik a huszonöt éve megjelent Psalm 69, a stílus meghatározó műve, a zenekar máig legismertebb alkotása.

Warrel Dane életmódjának ismeretében aligha volt meglepő az énekes december 13-ai halálhíre, de a tragédia így is lesújtotta az egész metalszínteret így az év vége előtt. Mint minden ilyen esetnél, a rajongók természetesen most is előásták a régi lemezeket, hogy ezzel is emlékezzenek kedvencükre, és Warrel esetében bizony bőven van miből válogatni: a Sanctuary és a Nevermore életműve éppúgy közel hibátlan, mint ahogyan az a bizonyos egyetlen szólólemez is. Azonban ha csak egy kedvencet lehet mondani az énekestől, az én választásom minden bizonnyal a Nevermore második albumára, az 1996-os The Politics Of Ecstasyre esne, amely egyértelműen egész kora egyik legelőremutatóbb metallemezének számított.

Legutóbb ugyanitt az Exodus harmadik lemezénél, a Fabulous Disasternél hagytuk abba a banda korai időszakára való visszatekintést, azonban a kettes Pleasures Of The Flesh eddig csak érintőlegesen került szóba. Arról a lemezről van szó, mely Paul Baloff kiebrudalása után a Legacyből igazolt Steve „Zetro" Souza bemutatkozását jelentette, és amelynek kapcsán a rajongók finoman szólva is fanyalogtak akkoriban. Tény ugyan, hogy nem lett olyan erős, mint a debüt, mára etalonná érett Bonded by Blood vagy említett utódja, azonban a második lemeznek így is helye van a thrash történelemkönyvében, az Exodus-sztori pedig nem lehet teljes a Pleasures Of The Flesh kivesézése nélkül. A második Exouds-nagylemez harminc éve jelent meg.

Ha egy lemezről egy komplett stílusirányzat kapta a nevét, az alighanem önmagáért beszél. Még akkor is, ha a szóban forgó albumot egy olyan zenekar követte el, amelynek tulajdonképpeni fénykora mindössze néhány évig tartott, ennek során – részben kényszerből – félamatőr módon működtek, saját árnyékukat pedig limitált zenészi adottságaik miatt nem igazán tudták átugrani, holott pont ahhoz lett volna rá szükség, hogy tartsák a lépést saját követőikkel. Mindez ma már persze a múlt ködébe vész, a lényeg annyi, hogy a Venom második albuma, a ma harmincöt éve megjelent Black Metal a '80-as évek elejének egyik legfontosabb underground alapvetése.