Klasszikushock

Huszonöt évvel ezelőtt jelent meg a New Orleans-i Lillian Axe negyedik stúdióalbuma. A Psychoschizophreniát mind a zenekar tábora, mind a szakma Steve Blaze-ék magnum opuszaként ünnepelte, ám 1993-ban, pláne egy miniatűr kiadónál dolgozva a lemez végső sorsa nem is lehetett más, mint észrevétlenség. Mindez persze aligha érte újdonságként a csapatot: hiába számítottak az amerikai melodikus hard rock mezőny egyik legkülönlegesebb, legegyénibb és legjobb zenekarának, a megelőző években nagykiadónál dolgozva sem sikerült egyről a kettőre jutniuk. Meg nem értett zsenik alsorozatunk sokadik, régóta esedékes fejezetét vesszük sorra a Klasszikushockban.

A The Beatles 1967-ben megjelent lemezéről körülbelül akkora feladat bármit is írni, mint amilyen mondjuk megmászni a Mount Everestet, de szerencsére jó ideje tudjuk már, hogy utóbbi attrakció sem tartozik a lehetetlen küldetések közé. Így aztán valami ellenállhatatlan kényszer következtében úgy gondoltam, hogy mégis folytatom a már korábban elkezdett The Beatles-sztorit, ugyanis komoly lelkifurdalást éreznék, ha a földkerekség legnagyobb könnyűzenei történésének egy fontos momentuma csak úgy kimaradna a Klasszikushock rovatból. Az ötvenéves jubileum ugyan tavaly lett volna igazán aktuális, azonban úgy gondolom, hogy ennek valójában nincs is olyan nagy jelentősége, hiszen a lényeg, hogy ez az album és a rajta található örökzöld dalok bármikor megérdemelnek néhány jó szót.

Július 25-én ismét Magyarországon, konkrétan a FEZEN-en koncertezik a Helloween, méghozzá három évtized óta először Michael Kiske és Kai Hansen is egyszerre áll majd ott velük a színpadon. A Pumpkins United turné sem állhatna azonban ennyire erős lábakon, ha a zenekar a '90-es évek elejének szerencsétlenkedése után nem áll talpra, és nem talál rá egy olyan formulára, amely egyszerre kedvezett a régi híveknek, és tette lehetővé számukra új rajongók toborzását. Andi Deris érdemeivel mindenki tisztában lehet ebben a folyamatban, az azóta távozott Roland Grapow és Uli Kusch szerepe azonban ma már ritkábban kerül szóba, pedig a velük felálló Helloween az egész korszak egyik legütőképesebb bandájának számított a színtéren. Erre pedig nem létezik jobb bizonyíték a húsz évvel ezelőtt megjelent Better Than Raw albumnál.

Nem ismerem Nick Cave-et. Pedig már nem is emlékszem pontosan, mióta hallgatom a zenéjét, olvasom a szövegeit, vagy éppen a könyveit, és mégis, szinte semmit nem tudok róla. Nem tudom, hogy melyik Nick Cave az igazi. A könyvtáros és tanár szülők gyereke, aki – minden bizonnyal ennek a háttérnek is köszönhetően – egy rendkívül olvasott és intelligens személy, vagy az a gyakorló heroinista, aki széles jókedvében olykor véresre veri a fejét a cintányérokon, vagy nemes egyszerűséggel csak összeesik a színpadon, miközben The Boys Next Door (később The Birthday Party) névre keresztelt bandájával az ausztrál poszt-punk színtér ikonikus alakjává válik? A templomi kórusban éneklő kiskamasz, vagy a hitét vesztett, és azt megtagadó művész, aki végül eljut odáig, hogy egy teljesen sajátos Isten-hitet alakítson ki magának?

Miután bő egy hetet kómában töltött egy váratlan szívinfarktust követően, és az orvosok azt mondták, nincs már remény a helyzet jobbra fordulására, családja döntése alapján szerdán lekapcsolták a létfenntartó berendezésekről Ralph Santollát. A gitárost a legtöbben a mai napig a floridai death metal színtéren kifejtett munkásságáról ismerik, hiszen a Death soraiban éppúgy megfordult, mint az Obituaryben vagy a Deicide-ban. Jóval kevesebben tudják, hogy Ralph legalább ennyire rajongott a dallamosabb muzsikákért is, és dalszerzői tehetsége, gitárjátéka alighanem egyszer sem ragyogott tündöklőbben, mint saját bandája, a Millenium 2000 végén megjelent Hourglass lemezén, amelyet Jorn Lande énekelt fel.

A Cinderella, azaz Tom Keifer, Eric Brittingham, Jeff LaBar és Fred Coury a rockzene MTV-s csúcskorszakának legnagyobb sztárjai és lemezeladói közé tartoztak a tengerentúlon, és egyfelől nagyon is érthető, a másik oldalról meg nagyon nem, miért nem kapunk már tőlük jó eséllyel soha új zenét. Ugyanakkor így, 2018 derekán nem árt belátni: minimum másfél évtizeddel túlhaladtuk már azt a periódust, amikor ez a kérdés egyáltalán bármilyen szinten is releváns lehetett volna. A Cinderella ma már sajnos minden tekintetben a múlt, egy örökre letűnt éra sajnos egyre inkább feledésbe merülő neve, hiszen nem aktívak. Harminc évvel ezelőtt megjelent második albumukat, a Long Cold Wintert viszont azóta is a blues-alapú hard rock leghatalmasabb alkotásai között szokás emlegetni, és teljes joggal.

Mielőtt bármit is mondanék, kérlek benneteket, ne kezdjünk el azon őrjöngeni, hogy ki csúszott meg jobban ezzel a kritikával: mi vagy az Aftenposten? Mi ez a harmincegy év ahhoz képest, hogy három évtizede ez a második legsikeresebb demófelvétele annak a bandának, amely ebben a felállásban nem is adott ki mást, csak demókat?! Emlékezzünk meg kegyelettel Per Yngve „Excuse the blood" Ohlinról, aki akkor is felvette I <3 Translyvania feliratú pólóját, amikor a klasszikus Tormentornak már rég vége volt, ezzel pedig az utolsó karót is beleverte ennek a sosem látott szörnynek a szívébe. Mert ez egy ilyen zenekar volt, amely sosem nőtt magasabbra a Kékesnél, mégsem ezért szerettük.

Előzmények és következmények nélkül, egyedül áll az extrém metal univerzumban a Covenant (későbbi nevén The Kovenant) második albuma. A Nexus Polaris egy teljes köpönyegfordítás köztes állapotában kapta el hőseinket, és látott napvilágot az első generációs norvég black metal kiútkeresési küzdelmének gyöngyszemeként. Egy erre az alkalomra összerántott szupergroup egyetlen terméke ez a lemez, bár ezt elkésztése pillanatában az érintettek is legfeljebb csak sejthették. Többek között a Dimmu Borgir és az Arcturus tagjai segítették ki itt az értelmi szerzőt, Amund „Blackheart" Svensson gitárost, a közös munka eredménye pedig egy, a szükséges mértékben rideg és sötét, de klasszikus értelemben vett dallamokkal is bőven ellátott munka, ami a lecsengőben lévő black metal hype felé korábban érdeklődést nem mutató arcok számára is tökéletes belépő lehetett az extrém dimenziók irányába. A húsz éve formába öntött Nexus Polarisban azonban sokkal több is rejlik ennél.

A Quiet Riot pályafutása furcsa hullámvasút. Az első formájában még Randy Rhoads által alapított zenekar a semmiből jutott fel a csúcsra mindössze néhány hónap leforgása alatt, még a Billboard-lista élére is felkerültek, majd – kis túlzással – körülbelül ugyanennyi időre volt szükségük ahhoz is, hogy elinduljanak a süllyesztő felé. A csapatnak így már a hajmetal-korszak derekán leáldozott, 1983-as lemezük azonban a maga idejében szó szerint milliókkal ismertette meg a tengerentúlon a torzított gitárok erejét. Az e hónapban harmincöt éves Metal Health semmiképpen sem hibátlan mestermű, jelentősége azonban felbecsülhetetlen volt a műfaj népszerűsítése szempontjából a '80-as évek első felében.

Ha szalmaláng-szerű fellobbanást kellene említenem a '80-as évek második felének rockzenéjéből, a brit Zodiac Mindwarp And The Love Reaction tökéletes alany lenne hozzá. A médiavonalon elstartolt Mark Manning által alapított csapat a semmiből érkezett, elkészítették a tökéletes rock'n'roll-lemezt, amely a maga idejében szó szerint seggre ültette a komplett szakmát. A dolog azonban hogy, hogy nem, mégsem törte át a plafont, így aztán a zenekar épp ilyen gyorsan el is tűnt a reflektorfényből a süllyesztőben, látszólag nyomtalanul, pedig valójában tovább működtek. Finoman szólva is a rocktörténelem legmegfejthetetlenebb talányainak egyike, miért nem csinált szupersztárt a bandából a napokban harminc éve megjelent Tattooed Beat Messiah, ez ugyanis tényleg a tökéletes rock'n'roll-lemez – vagy legalábbis az egyik azok közül, amelyek simán elvihetik ezt a címet.

Teljesen mindegy, hogy a rockzene melyik alfaját játssza, egy amerikai bandánál mindig elő fognak jönni hazai zenei hatások, úgyis mint blues, country, funk, Motown-hangzás, rock'n'roll, folk rock meg az ördög tudja még, micsoda – teljesen mindegy, hogy a csapat milyen stílusban mozog vagy lett ismert. A '80-as évek rocksztárjainál is elég konkrétan be lehet lőni a hatásokat: '60-as évek eleji-közepi születésű, ma jó ötvenes emberekről van szó, tehát gyerekkorukban még sztár volt Elvis és generációja, de már zajongott a Creedence Clearwater Revival, a Lynyrd Skynyrd, a Doors, Hendrix vagy a Grand Funk Railroad, tinikorukban robbant be és emelkedett lakossági előadóvá a KISS és az Aerosmith (szándékosan kihagyom a nagy angol bandákat, hiszen ők maguk is az őshonos amerikai műfajokból merítettek), és persze a szülők, nagyobb testvérek által hallgatott dolgok is mélyen beléjük ivódtak. Meg persze akármi, ami a rádióban ment. Ez a világon mindennütt így megy, nálunk is, de mégiscsak az Egyesült Államok a legnagyobb zenei piac, amely a világ többi részének ízlését alakította és a legtöbb zenekart kitermelte, elvégre a fenti lista csupán a világszerte legismertebbek közül tartalmaz néhányat, tehát csak a felszínt kapargatjuk. A gyökereit pedig minden zenész felfedezi egyszer, tudatosan-tudat alatt.

Harmincöt évvel ezelőtt jelent meg a San Franciscó-i Journey nyolcadik stúdióalbuma, amelyet szó szerint a világ tetején ülve készített el Amerika történetének egyik legnagyobb rockbandája, és ennek köszönhetően ereje abszolút teljében, kreativitása csúcspontján mutatja meg az FM-rádiók és a zenegépek császárát. Valahol persze szomorú, hogy a Frontiers egyben a fantasztikus karrier szóban forgó szakaszának végét is jelentette, hiszen a banda legklasszikusabb felállását utána szétvetették a személyes, anyagi és zenei ellentétek. Mindez azonban semmit sem von le a lemez értékéből: hívjuk AOR-nak, west coastnak, dallamos rocknak vagy bárminek a műfajt, a Frontiers garantáltan az egyik örök csúcsalbum ezen a mezsgyén.

2018. január 10. újabb szomorú és szimbolikus mérföldkövet jelent: ezen a napon elhunyt „Fast" Eddie Clarke, a Motörhead klasszikus felállásának gitárosa, ami egyúttal azt is jelenti, hogy a rock/metal műfaj valaha létezett egyik legfontosabb triójából ma már senki sincs életben. A The Jimi Hendrix Experience és a Ramones után a legnépszerűbb Motörhead-hármas mindössze a harmadik ikonikus rockcsapat, amely teljesen kihalt – e tény jéghideg felfoghatatlansága és visszavonhatatlansága zenehallgatók tízezreit verte fejbe az utóbbi napokban. Mi sem vagyunk kivételek, így természetesen nem is tehetünk mást, mint egyfajta tisztelgésként felidézzük azt a korszakot, amikor a Motörhead a földkerekség leggyorsabb, legkeményebb, leghangosabb és egyben egyik kiemelkedően népszerű bandája volt. Sajátos és ugyanakkor jellemző, hogy a zenekar ráadásul egy nem különösebben átgondolt koncertlemezzel jutott fel karrierje abszolút csúcsára.

Ha igazi, fémtől fröcsögő, állati ösztönöket felszínre hozó muzsikával szeretnéd megünnepelni az év utolsó napját, mi más is kerülhetne szóba, mint az utóbbi hónapokban életművét éppen befejező amerikai harcos brigád, a Manowar harminc évvel ezelőtt megjelent remekműve, a Fighting The World? Év végén egyszerűen muszáj nosztalgiázni az ősidők csapataival, így ez a megemlékezés is most legyen inkább némileg személyes jellegű a puszta tényfeltárás helyett.

Kevés zenekar létezik, amelynek neve annyira egybeforrt volna egy bizonyos zenei irányzattal, mint ahogy a Ministryé az industriallal. Habár Al Jourgensen, a csapat alapítója és agya az évtizedek során többször is elutasította ezt a címkét, sőt, megkérdőjelezte még annak létezését is, azért ha nem a kreatív szabadságot kedvelő művész szemein át nézzük a dolgokat, bizony azt látjuk: a Ministry valami olyasmi volt a maga idejében, mint mondjuk a '70-es években a Judas Priest vagy egy évtizeddel később a Metallica. Azaz nem csak fejest ugrottak egy akkoriban kialakuló zenei zsánerbe, de ők maguk is alakították azt, sőt, ott bábáskodtak a születése mellett. E folyamatnak a Ministry esetében is több fordulópontja és időszaka volt, de a legjelentősebbik a huszonöt éve megjelent Psalm 69, a stílus meghatározó műve, a zenekar máig legismertebb alkotása.

Warrel Dane életmódjának ismeretében aligha volt meglepő az énekes december 13-ai halálhíre, de a tragédia így is lesújtotta az egész metalszínteret így az év vége előtt. Mint minden ilyen esetnél, a rajongók természetesen most is előásták a régi lemezeket, hogy ezzel is emlékezzenek kedvencükre, és Warrel esetében bizony bőven van miből válogatni: a Sanctuary és a Nevermore életműve éppúgy közel hibátlan, mint ahogyan az a bizonyos egyetlen szólólemez is. Azonban ha csak egy kedvencet lehet mondani az énekestől, az én választásom minden bizonnyal a Nevermore második albumára, az 1996-os The Politics Of Ecstasyre esne, amely egyértelműen egész kora egyik legelőremutatóbb metallemezének számított.

Legutóbb ugyanitt az Exodus harmadik lemezénél, a Fabulous Disasternél hagytuk abba a banda korai időszakára való visszatekintést, azonban a kettes Pleasures Of The Flesh eddig csak érintőlegesen került szóba. Arról a lemezről van szó, mely Paul Baloff kiebrudalása után a Legacyből igazolt Steve „Zetro" Souza bemutatkozását jelentette, és amelynek kapcsán a rajongók finoman szólva is fanyalogtak akkoriban. Tény ugyan, hogy nem lett olyan erős, mint a debüt, mára etalonná érett Bonded by Blood vagy említett utódja, azonban a második lemeznek így is helye van a thrash történelemkönyvében, az Exodus-sztori pedig nem lehet teljes a Pleasures Of The Flesh kivesézése nélkül. A második Exouds-nagylemez harminc éve jelent meg.

Ha egy lemezről egy komplett stílusirányzat kapta a nevét, az alighanem önmagáért beszél. Még akkor is, ha a szóban forgó albumot egy olyan zenekar követte el, amelynek tulajdonképpeni fénykora mindössze néhány évig tartott, ennek során – részben kényszerből – félamatőr módon működtek, saját árnyékukat pedig limitált zenészi adottságaik miatt nem igazán tudták átugrani, holott pont ahhoz lett volna rá szükség, hogy tartsák a lépést saját követőikkel. Mindez ma már persze a múlt ködébe vész, a lényeg annyi, hogy a Venom második albuma, a ma harmincöt éve megjelent Black Metal a '80-as évek elejének egyik legfontosabb underground alapvetése.

A fenti kijelentés nem tőlem származik. Nem is Jello Biafrától, Joe Strummertől, Billie Joe Armstrongtól, vagy éppen Vigitől az Aurorából. Nem, a dolgokat a nemrégiben hazánkba is újra ellátogató Gordon Matthew Thomas Sumner látta így, valamikor a '80-as évek elején. Jaja, a Sting. Mert egykoron bizony ő is a punk forrásvidékéről indult, olyannyira, hogy egyik első mozifilmes felbukkanása éppen a Pistols történetét megjelenítő Julien Temple-filmben, A nagy rock 'n' roll svindliben esett volna meg, ha történetesen nem vágják ki a jelenetét. És olyan nagyot nem is lőtt mellé a mellékesen a Brit Birodalom Parancsnoka megtisztelő címet is viselő énekes/zenész. A négy (öt) faragatlan, provokatív, gusztustalan és agresszív bunkó, akiket Sex Pistols néven ismert meg a világ, ugyan soha nem lett a Brit Birodalom Parancsnoka, ám valamit végérvényesen megváltoztatott a rockzene történetében.

Vélhetően egyetlen progrock-rajongó sem fog pisztolyt szegezni a halántékomhoz, miután csak úgy kijelentem, hogy pontosan negyven esztendővel ezelőtt, ezen a színpompás októberi napon jelent meg minden idők egyik legjobb prog/artrock-lemeze, amely az amerikai Kansas zenekarhoz kapcsolódik. A Point Of Know Return a csapat ötödik albuma, amely szinte egyenes folytatása volt az előző, nagyobb ismeretséget is hozó Leftoverture-nek, ráadásul Steve Walsh és társai képesek voltak rajta még magasabb szintre jutni a friss szerzeményekkel. Emlékezzünk meg tehát néhány mondat erejéig erről a csodáról is!

Igen, ott volt a Cherry Pie klip, meg a már a hajmetal-éra viszonyai között is túlzó imázs hol fehér frakkokkal, hol agyondizájnolt bőr-farmer szerelésekkel. Ennek tetejébe jött a kínos pletyka a sessionzenész által feljátszott gitárszólókról – sőt, komplett lemezekről –, amit a lehető legbénábban kezeltek le. Aztán nagyon magasról zuhantak nagyon mélyre, és a történet első korszakát – már jóval később – a világ legmagányosabb halálesete zárta le: a főhős, aki a '90-es évek elején a sztármagazinok címlapján élte mindennapjait és viharos házasságát a topmodell Bobbie Brownnal, egy útszéli motelben távozott örökre ebből a világból teljesen egyedül, mindössze egy üveg tömény és temérdek gyógyszer társaságában. A tanulságos és tragikus történet fenti elemeit azonban legjobb félretenni a Warrant harmadik albumát, az 1992-es Dog Eat Dogot hallgatva – itt ugyanis csak és kizárólag a zenéről szól minden. Ráadásul ritka magas minőségű zenéről.

Kevés zenekar kapott annyi gyalázkodást a nyakába a '90-es évek első felében, mint a dél-kaliforniai Ugly Kid Joe. Whitfield Crane-ék ettől még persze lazán lemezmilliókat értékesítettek néhány sikeres évükben, és nyugodtan megkockáztathatjuk: egy teljes generáció számára jelentettek meghatározó élményt a szóban forgó időszakban. A napokban huszonöt éve megjelent debütáló nagylemez, az America's Least Wanted természetesen nem hibátlan album, de ennyi év távlatából még egyértelműbbnek tűnik, ami egyébként akkoriban is tisztán látszott (már persze ha az ember felülemelkedett az előítéletein): az Ugly Kid Joe nem szolgált rá a gyűlölködésre, egyszerűen csak kicsit túl korán érte őket a siker. Viszont a lemez a maga hibáival együtt is mindenképpen egy örökre letűnt korszak hű lenyomata.

Különféle zenei témájú cikkekben, hírekben gyakran találkozhatunk olyan jelzőkkel egy-egy zenekar kapcsán, mint „legfontosabb", „szupersztár" vagy „az utolsó nagyok egyike". Rock halála ide vagy oda, azért még mindig akadnak világhírű csapatok, akik évről évre megtöltik szinte bármelyik ország stadionjait. De akár létező, akár feloszlott formációról beszélünk, egyvalamiben – a sztárságon kívül – mind egyforma: mindnyájan angol anyanyelvű csapatok. Keressünk csak rá bármelyik Top 10-es vagy 20-as listára, ahol a legjelentősebb rockcsapatokat rangsorolják, amerikai és brit bandákat fogunk ott találni jó 99 százalékban, a maradék egy százalékot pedig egy ausztrál, egy ír és egy német teszi ki. De utóbbi csapat még ezek között is egyedi, mivel a többiektől eltérően, tudja ég miként, képes volt az angol nyelv használata nélkül, nem épp fülbemászó német anyanyelvén meghódítani az arénákba vágyó koncertlátogatókat. Mindez a valószerűtlen diadalmenet idestova húsz éve vette igazán kezdetét az azóta is a Rammstein egyik legjobb lemezével, a Sehnsuchttal.

Idén végre megvalósul, amit lassan három évtizede vár a világ: októbertől ismét turnéra indul a Helloween legklasszikusabb felállása. Igaz, hogy Kai Hansen és Michael Kiske a jelenlegi tagságba ékelődve lép majd színpadra a Pumpkins United körút állomásain, viszont a lényeggel így is mind tisztában vagyunk. De mitől is lett olyannyira ikonikus a hamburgi banda második leosztása? Minderre a '80-as évek második felében két részletben kijött Keeper Of The Seven Keys album adja meg a választ, amely már a maga idejében is alapjaiban rázta meg a metalvilágot, a tradicionális fémzenék egy évtizeddel későbbi reneszánsza pedig abban a formában meg sem történhetett volna nélküle. Az első rész harmincéves jubileuma és a turné tiszteletére egyik legégetőbb restanciánkat pótoljuk a Klasszikushock rovatban.

Mielőtt bármi különösebbet is szólnánk a The Prodigy nevű formációról, érdemes egyértelműsíteni, hogy a megnevezés ma és a múltban is Liam Howlettel, egy, a napokban 46. életévét betöltő, essexi zenebolonddal egyenlő. Az újabban gigászi gépezetté kipofozott banda ma már konstansnak mondható módon, a legsikeresebb felállásában üzemel, a sorlemezeken hallható aktuális produkcióra azonban a főhős körüli jövés-menésnek általában semmiféle kihatása nem volt. És bár tudjuk, hogy Howlett és kattant táncos haverja, Keith Flint 1990 környékén együtt alapították meg a Prodigyt, zenei téren meghatározó szava csakis a klasszikus képzettségű zongoristának (és az általa bevont, külsős dalszerzőknek) lehetett, és ezzel legkevésbé Flint vitatkozna. Ha netán mégis azt a korszakot keressük, amikor a Prodigy először mutatta egyfajta valódi kooperáció illúzióját, azt az idén nyáron húsz éve megjelent The Fat Of The Land környékén találjuk. Hiszen tagadni is értelmetlen, hogy amikor a Firestarter klipjét megláttad, te sem sárgára festett hajú stúdiómágus, hanem elhagyott metróalagutakban, furán elaludt frizurával hülyeségeket pofázó frontember szerettél volna lenni...

Chester Bennington öngyilkosságának sokkjából még mindig csak részben tért magához a rockszíntér, a Linkin Park további jövője pedig egyelőre kérdéses. A summás megfejtésektől, ítéletektől persze most sem tartózkodik senki, de a zenekar karrierje kezdete óta megosztó csapatnak számít, így szomorú ugyan, ám valójában semmi meglepő nincs benne, hogy Chester halálának körülményei ennyire durva reakciókat váltanak ki. Pedig ez bizony az az eset, amit nem lehet túldimenzionálni: noha a konzervatívabb metaltábor szemében a Linkin Park mindig is csak valami gyanús csapatnak számított, első lemezük, a Hybrid Theory ezzel együtt is az utolsó rockalbum volt, amely tényleg minden ízében globális jelentőségűnek számított.