DVD kritika

Sokat követel táborától a Satyricon, ez a definitív címmel ellátott, már nem is annyira friss album kapcsán is kiderült, hogy aztán az oslói Opera 55 fős kórusával együttműködésben rögzített jelen anyaggal egy újabb hullámhegy tetejére érkezzenek el. Sigurd Wongraven ma már egyértelműen más felfogásban gondolkodik a zenéről, mint tette azt az ezredforduló előtti érában, ebbe az új megközelítésbe pedig számos megosztó lépés is belefér. Aki az utóbbi években vele tartott ezen az úton, azt aligha sokkolhatta le a hír, hogy az általa művelt, fekete slágerzenével ezúttal a komolyzenészek hazai terepére is beóvatlankodik. A 2013-as anyag minden egyebet maga alá gyűrő kórusai hallatán valójában teljesen logikusnak tűnik ez a lépést, a megvalósítást pedig ezúttal sem aprózták el.

A tavaly év végi, Barba Negrában megtartott Black-Out-koncert nemcsak azért volt érdekes, mert ez volt a zenekar egyetlen fellépése 2014-ben, hanem azért is, mert itt lehetett először kapni az egy évvel korábbi, húszéves jubileumot ünneplő buliról készült DVD-t. Nem nehéz kitalálni, hogy a Húsz év, húsz dal címen, igencsak rajongóbarát áron kijött koncertanyagon a csapat minden évére jut egy-egy kiváló Black-Out darab, azaz igencsak alapos merítést kapunk a diszkográfiából. Ráadásul nemcsak a jelenlegi felállás kap szerepet a felvételen, hanem mindenki, aki valaha megfordult a zenekarban, ha pedig még ez sem lenne elég, a csapat mostani aktivitását látva nagyon úgy tűnik, hogy ez a kiadvány az első, egyben pedig valószínűleg az utolsó hangzóanyag, amin a két legutolsó B-O szerzemény, a Jónak lenni és a Repülő viharban hallható. Ne legyen igazam, de kétlem, hogy az a bizonyos évek óta ígérgetett EP valaha is elkészülne.

Régóta mondogatom, hogy a thrash-zenekarok a legjobbak élőben. Ha voltál már Slayer-, Death Angel- vagy épp Anthrax-koncerten, pontosan tudod, miről beszélek. Zabolátlan erő, energia, lendület és feszes, precíz hangszeres játék, az egyébként is klasszikus dalok pedig így előadva csak még hatásosabbak, azaz szinte leszakítják az ember fejét. Egy koncert-DVD pedig nem kisebb feladatra vállalkozik, mint hogy fentieket legalább csak részben visszaadja: hogy lejátszása közben érezzük a felénk áradó energialöketeket, a gyomrunkban lüktető basszust és azt az ellenállhatatlan vonónyalábot, ami arra késztet minket, hogy fejest ugorjunk még a legdurvább moshpitbe is. A Chile On Hell pedig pontosan ilyen. A DVD-t megnézve nyilvánvalóan nyerő húzás volt Scott Ianéktől, hogy Tom Araya szülőhazáját választották a felvételek helyszínéül, hiszen a dél-amerikai rajongók köztudottan a legtüzesebbek a világon, ráadásul, míg Brazíliába vagy Argentínába szinte hazajárnak az elsőligás csapatok, Chile nincs ennyire elkényeztetve.