Jason a Metallicáról: „Elég bátor voltam meghozni egy döntést, ami mindannyiunkat megmentett”
Jason Newsted a mai napig élete egyik legjobb döntésének tartja, hogy kilépett a Metallicából. A basszusgitáros hosszas kihagyás után, nyáron ismét turnézni fog Észak-Amerikában.
DVD kritika
Asphalt Horsemen: Unplugged In My Old Town
Még tavaly év végi megjelenés ez az alapos CD plusz DVD kiadvány, de mivel annak idején kimaradt nálunk, plusz ez az idei év úgyis mindenkinél felborított minden ütemtervet meg belső időérzéket, talán még nem késő és nem is értelmetlen róla röviden megemlékezni. Főleg, hogy kimondottan jó hangulatú, igényes cuccról beszélhetünk – de ez az Asphalt Horsemen esetében valójában nem újdonság. Az Unplugged In My Old Townt 2018. január 27-én rögzítette a csapat és számos vendég odahaza, Gödöllőn, a helyi Művészetek Házában, a bulin annak idején mi is részt vettünk. A fellépés elsődleges érdekességét az ültetős-akusztikus jelleg jelentette, meg persze a számos vendég jelenléte, és mivel Lőrincz Kariék akkor kint lévő két lemezük legjavát vezetik elő ebben a formában, akár ismerkedésnek is tökéletes a zenekarral. Még azzal együtt is, hogy a koncert óta felvett és kiadott hármas album ugye magyar nyelven készült, vagyis az ábra ebből a szempontból talán nem teljes. Az akusztikus előadás viszont maradéktalanul kedvez a banda velejének bemutatásához.
Ayreon: Electric Castle Live And Other Tales
Egyes koncertek olyan meghatározó pillanatokat adnak az ember életéhez, amelyek aztán haláláig elkísérik. Szerencsés vagyok, mert több ilyen mérföldkő is megadatott számomra: a Psychotic Waltz legendás, 1997-es E-Klub-bulija, a Death Angel 2003-ban a bécsi Planet Musicban, vagy a Slayer pecsás koncertje a God Hates Us All turnéján mind-mind felejthetetlen, hidegrázós élményt jelentettek, amik kitörölhetetlenül bevésődtek az agyamba. És ahogy a mai napig emlékszem, hogyan kezdett szakadni az eső a Darkness Of Christ intro alatt, ahogy ma is kristálytisztán látom szemeim előtt a kényszerű leállás alatt fuvolaszólóval a közönséget szórakoztató, félmeztelenül vonagló Buddy Lackey-t, illetve a koncert végén a tömegbe beugró, az energialökettől hangszerének szétcincálását is leszaró Dennis Pepát, úgy abban is biztos vagyok, hogy 2019. szeptember 14-ét sem fogom elfelejteni soha. Az Into The Electric Castle – néhány napja az oldalon is olvashattad – egyike legkedvesebb lemezeimnek, és ahogy ezt tavaly megírtam, élőben is különleges, felejthetetlen, hidegrázós élményt jelentett. Mindez pedig most koncertanyagként is napvilágot látott.
Kreator: London Apocalypticon - Live At The Roundhouse
Nyugodtan kijelenthető, hogy a Kreator-rajongók eddig is maximálisan el voltak kényeztetve élő anyagokkal: Dying Alive, Live Kreation, Live At The Pulse Of Kapitulation és még hosszan sorolhatnám... Most pedig itt a London Apocalypse CD plusz DVD/Blu-ray, amelyet a csapat 2018-as, Dimmu Borgirral, Hatebreeddel és Bloodbathszel közös The European Apocalypse címmel futott turnéján, pontosabban annak utolsó, londoni állomásán vettek fel 2018. december 16-án. A London Apocalypticon kiadvány – amely a thrashereknél huszonnégy évet lehúzott bőgős, Christian „Speesy" Giesler hattyúdala is egyben – középpontjában ezen koncert felvétele áll, a helyzet azonban az, hogy az anyag ennél azért jóval többet rejt. Annak ellenére, hogy első ránézésre ez nem feltétlenül derül ki róla.
Foreigner: Live At The Rainbow ’78
Nincs mese, manapság a rockzene veteránjainak zöme már a fiókból előmászott nóták, és az „ártalmatlanított" kalózkiadványok korszakát éli. Ennek oka elsősorban nyilván a lemezkiadás korábbi szerepének megváltozásában keresendő, de a magam részéről azt is könnyedén el tudom képzelni, hogy a muzsikusok valóban átértékelik az évek során egy-egy korábbi teljesítményüket. Mindenesetre időnként egészen döbbenetes színvonalú produktumok képesek felszínre kerülni, na meg olykor kevésbé acélosak is (Ritchie Blackmore egynéhány furcsán delíriumos maszatolása például nyugodtan maradhatott volna a raktárban... ). Jó hírem van: a Foreigner régi-új kiadványa egyértelműen az első esetkört meríti ki.
Journey: Live In Japan 2017 - Escape + Frontiers
Azt mondják, a koncertalbumok kiemelt jelentősége már réges-rég a múlté, ráadásul már a DVD is elavult formátumnak számít, épp ezért nem is érdemes különösebb elvárásokkal nekiindulni egy-egy ilyen jellegű megjelenésnek. Lehet benne valami, bár én azért még afféle konzervatív zenehallgató vagyok, aki a virtuális valóságon túl szeret fizikailag is birtokolni egy adott kordokumentumot. Úgyhogy bármennyire is poros, öreges szokásnak tűnik ez a YouTube és más egyéb online platformok dominanciáját tekintve, nálam továbbra is alapvető, hogy egy Journey nagyságrendű zenekar új koncertfilmjének a polcomon a helye. Aztán amikor valamilyen oknál fogva ott is ragad pár megtekintést követően, miközben a tizennyolc évvel korábbi hasonló anyagot minden héten a lejátszó környékén találom meg, egy pillanatra elgondolkozom rajta, hogy is van ez...
Toto: 40 Tours Around The Sun
A Toto esetében már kvázi rutinszerűvé vált, hogy egy-egy koncertanyag megjelenése valamilyen jubileum körül forog, így viszonylag kevés dolog lehet kézenfekvőbb a most aktuális negyvenedik évforduló megünneplésének megörökítésénél. Mindez abszolút rendjén is van, a „negyven éve együtt" mottó ráadásul esetükben komoly valóságalappal bír (az értelmezést rátok bízom)... Cseppet azért fájlalom, hogy ezáltal pályafutásuk rengeteg izgalmas koncertkörútjának csupán töredékrésze kerül széles körű nyilvánosság elé, de talán egyszer még az én kívánságom is teljesül, és előkerül pár fiókban pihenő felvétel a néhány éve felújított montreux-i (egyébiránt szédületes) bulihoz hasonlóan. Sok kortársukkal szemben náluk az teszi kifejezetten vonzóvá az ilyen jellegű kiadványokat, hogy turnéról turnéra nagy arányban kerülnek új elemek, sőt, nem ritkán valódi kuriózumok is a műsorukba. Az ünneplés okán most különösképp adja magát a dolog, és bátran kijelenthetem: a zenekar eddigi talán legérdekesebben összeválogatott szetlistájával van dolgunk!
Level 42: Eternity
Most bizonyára sokan gondolják, hogy valamiféle fatális tévedés áldozatai, azonban mindenkit megnyugtathatok: jó helyen jártok! Noha a szóban forgó anyag elkövetői sosem tartoztak szűkebb értelemben a magazin profilját jelentő műfaji kategóriákba, az általuk képviselt nívó stíluspreferenciától függetlenül hasábokért kiált. Azaz utóbbi inkább csak kívánatos állapot lenne, ugyanis hazánkban nem úgy érzékelem, hogy Mark Kingék különösebben izgatnák a firkászok fantáziáját, dacára annak, hogy az elmúlt harmincöt-negyven évben számtalan alapvetés jött ki a kezeik alól. A Level 42 friss DVD-jének elemzése emiatt aztán hiánypótló célt is szolgál.
King Diamond: Songs For The Dead - Live
Szinte sejtettem, hogy a király nem fog 2018-ban előrukkolni a nagyon régóta ígérgetett friss kiadványával, hiszen nem is ő lenne, ha nem kapcsolná szigorúan a számmisztikához karrierje sarokpontjait. Így aztán megint nem érheti szó a ház elejét, ha összefüggéseket kell vonni a mester életének alakulásával és a számokban rejlő misztikával. Az idei évszám összevont összege, valamint a lemezmegjelenések közötti tizenkét év ugyanis megint csak visszavezethető a titokzatos 3-6-9-es számrendszerre, ami King teljes karrierjére jellemző (csak egy példa: „Eighteen is actually nine" – Abigail).
Saga: So Good So Far - Live At Rock Of Ages
Kissé megkésve, ám annál nagyobb örömmel tudósíthatunk a Saga legfrissebb DVD-kiadványáról, amely minősége okán a diszkográfia utolsó vagy közbenső darabjaként egyaránt megállja a helyét. Persze a búcsúhoz vegyül egyfajta keserédes hangulat is, azonban úgy hiszem, az úriemberek jó pár olyan dokumentumot hagytak maguk után, amelyek kapcsán az elégedettség lehet úrrá rajtunk. A So Good So Far is ebbe a sorba tartozik.
Laibach: Liberation Day: The Sound Of Music
„Pályafutásom egyik, ha nem a legfontosabb koncertje" – nem más, mint a Mute Records alapítója, Daniel Miller nyilatkozta ezt, aki mondjuk a Depeche Mode vagy Nick Cave társaságában átélhetett már jó néhány szürreális pillanatot az elmúlt évtizedekben. És mégis: a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságban vendégeskedő Laibach képe még gondolatban is annyira bizsergető, hogy szinte semmilyen más élménnyel nem állítható párba. Egészen egyértelműen többről van itt szó, mint a kommunista ország függetlenné válásának 70. évfordulóján egy apró európai ország artrock-zenekarának bemutatkozásáról. Egyszerre brutális tabudöntögetés, ugyanakkor óvatos násztánc a penge élén, majd a biztos tudata annak, hogy a függöny legördülése után többé semmi sem lesz ugyanolyan.
Yes feat. Jon Anderson, Trevor Rabin, Rick Wakeman: Live At The Apollo
Amennyire rajongok a progresszív rock őskövületeiért, annyira érdektelen voltam az utóbbi egynéhány évük iránt. Rendkívül nehezen fogadtam be az állandósult fluktuációt, és a Yes emellett egyre inkább satnyuló színvonalú, érdektelenné váló ténykedését. A zenekar egyik kulcsfigurája, Jon Anderson fiatalabb klónokra váltását pedig egyenesen megbocsáthatatlannak tartottam és tartom mind a mai napig, Benoit David és Jon Davison maximális tisztelete mellett. Ahogy abban sem feltétlenül értek egyet a fedélzeten maradt urakkal, miszerint ennek a történetnek a másik kvázi főszereplő, Chris Squire 2015-ben bekövetkezett sajnálatos halála után is ennyire kiterjedt formában kell folytatódnia. Squire végakarata ide vagy oda, ez így bizony erőteljesen hakni benyomását kelti.
Opeth: Garden Of The Titans - Live At Red Rocks Amphitheatre
Még világosban értünk haza a késő őszi ködbe burkolózott erdei sétából, amely szinte semmi másnál nem vezethette volna fel tökéletesebben az elkövetkezendő kora esti programot. Ilyenkor a friss levegőn átfázott ember a kellemes elfáradás után csurig feltöltődve elhelyezkedik a kanapén, miután felkészíti a terepet a megfelelő hangulat megteremtéséhez: gyertya meggyújtva, vörösborhoz a pohár odakészítve, a szürkület és a teljes sötétség közötti óra álmos fényeit megszűrő redőny félig leeresztve... És végül utolsó mozzanatként, friss Opeth-DVD benyom, hangerő felteker, rituálé indul.
Overkill: Live In Overhausen
Tizenhat éve nem adott ki koncertlemezt az Overkill, maximálisan indokolt volt a Live In Overhausen megszületése, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy a 2002-es Wrecking Everything óta hét nagylemezük is megjelent. Ezen a dupla anyagon azonban nem egy ezekről szemezgető koncert felvétele látható, hanem egy speciális bulié, amelyen a keleti parti alapcsapat első, illetve ötödik – és egyben legsikeresebb – nagylemeze előtt tiszteleg, ennek jegyében pedig el is nyomják először a teljes Horrorscope-ot, majd pedig a buli második részében a debüt Feel The Fire-t is, a záró Sonic Reducert lecserélve a Fuck You-ra.
Dokken: Return To The East Live (2016)
A sztorit szerintem mindenki ismeri, de ha mégis akad olyan, aki nem, annak dióhéjban elmondom: Don Dokkennek esze ágában sem volt ismét George Lynch társaságában zenélni, azonban elkövetett egy szarvashibát. Pár éve, egy interjú alkalmával színt vallott, hogy mennyiért vállalná az ősellenség társaságát a színpadon. Persze több sem kellett a mániákus japán koncertszervezőknek, amikor híre ment a dolognak. Összerakták a bőröndnyi zöldhasút, és már csengettek is Dokken kaliforniai villájának kapuján. Mit tehet ilyenkor az ember? Vagy hülyét csinál magából, vagy beleáll az ügybe. Don az utóbbit választotta, lévén, ha már a hangja jelentős része odaveszett, legalább a becsülete megmaradhasson. Végül 2016 októberére lőtték be a hat állomásból álló japán miniturnét, és előre borítékolni lehetett, hogy a hang- és képfelvevő berendezések forognak majd a bulikon. A Frontiers valószínűleg a világ minden kincséért sem hagyta volna ki a lehetőséget, hogy valamilyen formában emléket állítson az összeborulásnak, függetlenül attól, mi sül ki belőle.
The Doors: Live At The Isle Of Wight Festival 1970
A Wight-sziget Anglia legnagyobb és második legnépesebb szigete, a La Manche csatornában fekszik, körülbelül három kilométerre a brit partoktól. Ez volt Viktória királynő kedvenc pihenőhelye (itt is halt meg), itt üzemelt a világ legelső rádióállomása, és itt fedezték fel a légpárnás hajót. De a világ mégsem ezek miatt ismeri, hanem a fesztiválja révén, ami hosszú-hosszú szünetelés után 2002-ben indult újra, hogy azóta minden évben stabilan hozza az ötven-hatvanezres nézőszámot. Ami nem rossz ugyan, ám röhejesen kevés ahhoz képest, amit a fesztivál a csúcsévében, 1970-ben tudott. Akkor ugyanis hivatalos adatok szerint hatszázezer ember vett részt az ötnapos feszten (nem hivatalosan hétszázötvenezres nézőszámról beszélnek), így aztán a „Message To Love" szlogenű seregszemle bőven túlteljesítette sokat emlegetett célját, mármint hogy Európa válasza legyen a Woodstockra.
Black Sabbath: The End (Live In Birmingham)
2016. június 1-jén nálunk indult a Black Sabbath The End néven futó búcsúturnéja (legalábbis az európai kör), amely a zenekar szülővárosában, Birminghamben ért véget 2017. február 4-én. Még tavaly év végén vásároltam meg az erről készült Blu-rayt, de úgy döntöttem, előbb átrágom magam az Iommi-könyvön, meg közben a teljes Black Sabbath-diszkográfián, és mintegy megkoronázva a zenekar életművét, egy közepesen nyugis hétvégén megnézem a koncertet is.
Coroner: Autopsy
A Coroner egy sokra hivatott svájci trió volt, akik 1987 és 1993 között öt kiváló nagylemezzel írták be magukat a thrash metal történelemkönyvébe. Egyedi hangzású, komplex és rideg metaljuk teljesen újszerű és egyedi volt akkor és az ma, a banda fénykora után több mint két évtizeddel is. Bár 1995-ben feloszlottak, 2011-ben úgy döntöttek, hogy visszatérnek, méghozzá eredeti (azaz Ron Royce – basszusgitár és ének, Tommy T. Baron – gitár, Marquis Marky – dob) felállásban, ahogy a Coroner az egészen korai, ötfős leosztást leszámítva mindig is működött. Náluk ugyanis sosem voltak tagcserék, a trió a kezdetektől egészen 2014-ig ugyanabból a három tagból állt. Ez a monstre karrierösszegzés pedig ezt a korszakot öleli fel, illetve mutatja be igazán alaposan és kimerítően.
Mayhem: De Mysteriis Dom Sathanas Alive
„Annak a korszaknak, annak az ódon, mélységesen eszképista, szürreális hangulatnak már annyi, vége van, elmúlt, slussz passz" – írta világlátott ex-kollégánk, Kátai Tamás a 2004-es budapesti Mayhem-koncert, illetve a De Mysteriis... album kapcsán. Ez a megállapítás pedig még akkor is helytálló ma is, ha a norvég kultbandával éppen elképesztő lendülettel fut a nosztalgiaszekér, és minden lehetséges helyszínen (így tavasszal végre nálunk is) teljes egészében eljátsszák fent nevezett, hírnevüket megalapozó klasszikusukat. Furcsa az időzítés, hiszen a húszéves évforduló 2014-ben lett volna esedékes, akkoriban viszont természetesen inkább a frissiben kihozott Esoteric Warfare anyagra koncentrált a brigád, és mivel azóta sincs szó küszöbön álló vadonatúj produkcióról, nyugodtan lehet hátrafelé is tekintgetni.
Onslaught: Live At The Slaughterhouse
A brit Onslaught annak ellenére tudott kultikus státuszt kivívni magának, hogy a hőskorban mindösszesen három nagylemezre futotta erejükből, ráadásul mindhármon más és más énekes szerepelt. Bár ezeken a cuccokon gyökeresen eltérő formában és stílusban tolták a thrash metalt, mindegyik album egyöntetűen magas színvonalat képviselt. A 2004-es comebacket követően eddig három újabb stúdióanyagot hoztak ki az egyetlen konstans tényező, azaz a gitáros Nige Rockett vezetésével, de mellette szintén állandó tartóoszloppá nőtte ki magát az a Sy Keeler is, aki 1986-ban a The Force-on vált az Onslaught-rajongók legtöbbjének kedvencévé. E három újkori anyag már jóval homogénebb, de szerencsére ez nem jelenti azt, hogy lejjebb adták volna a minőséget, sőt, a 2007-es Killing Peace-t hajlamos vagyok a legerősebb anyaguknak kikiáltani, amelynek megjelenését követően kétszer is sikerült élőben elcsípnem a bandát. Természetesen lehengerlőek voltak, ahogy azt vártam is. Ez a londoni koncertanyag pedig leginkább arra lenne hivatott, hogy a banda élő intenzitását visszaadja – ám sajnos nem képes rá.
Death Angel: A Thrashumentary / The Bay Calls For Blood
Néhány hónapon belül érkezik a Death Angel új stúdióalbuma, ezen hír kapcsán pedig muszáj pótolnunk a súlyos restanciát, amely a friscói thrash metal-alapcsapathoz kapcsolódik: tavalyi monstre DVD-jükről ugyanis kissé megfeledkeztünk, de most pótoljuk a zenekar történetének első három évtizedét átfogó, kétórás anyaggal kapcsolatos mulasztást. Első blikkre furcsa lehet, hogy a 2015-ben megjelent dokumentumfilm valahol 2012 környékén hagyja abba a sztorit, azaz a legutolsó, 2013-as The Dream Calls For Bloodról már nincs benne szó, ennek azonban az az oka, hogy ezt a cuccot eredetileg a harmincéves jubileumra szánták. Nem tudom, mi állt a csúszás hátterében, a lényeg azonban az, hogy a késlekedésnek köszönhetően bónuszként a film mellé került egy tízszámos koncertanyag is. Ez esetben a megszokotthoz képest tehát fordított a felállás, ez ugyanis határozottan nem egy koncertlemez DVD-melléklettel, hanem egy igen alapos, karrier-összegző dokumentumfilm, amihez csak extra érdekességként jár az élő diszk.
Slayer: Live At Wacken 2014
A szeptember 11-én megjelent tizenkettedik Slayer-nagylemez, a Repentless egy szigorúan limitált Metal Eagle-verzióban is napvilágot látott, amelynek egyik és gyakorlatilag egyetlen extra eleme a zenekar 2014-es wackeni fellépésének anyaga CD-n, DVD-n és Blu-rayen is. Annak ellenére, hogy ez a cucc a hivatalos diszkográfiában eddig nem szerepelt, igazi exkluzivitásról nem beszélhetünk, hiszen az ebayen már jó ideje lehetett kapni a felvételt, tehát aki kíváncsi volt rá, eddig is beszerezhette. Más kérdés, hogy a Repentless megjelenése miatt nyilván több figyelmet kap majd, hiszen a mai napig ez az egyetlen jó minőségben felvett teljes koncert, amely Gary Holttal és Paul Bostaph-fal készült. Az meg, hogy egy háromezer példányra limitált box részeként jött ki, ma már végképp nem akadály.
Rammstein: Rammstein In Amerika
Szerencsés helyzetben vagyok/vagyunk, mivel amikor ezeket a sorokat írom, hosszú csend után végre tagadhatatlanul megmozdult valami a piromániás dajcspankok háza táján. Ekként – az alaphelyzetet vázolandó – nem kényszerülök külön hangsúlyozni, hogy az In Amerika képében egy gyakorlatilag csak papíron létező társulat öt évvel ezelőtt rögzített, muzeális értékű felvételét üdvözölhetjük (?) most a lejátszóban. A Rammstein számára súlyos hendikepet jelentő, fenti megközelítésbe persze ettől még ma is minden további nélkül bele lehet állni, ahogy kezdetben én is így próbáltam távol tartani magam ettől az igen borsos áron a boltokra szabadított anyagtól – ám be kellett látnom, hogy ez merő önámítás, e dupla DVD-/Blu-ray-kombóra ma is okkal vagyunk kíváncsiak.
Sex Action: 25
A Sex Action – majd Action, majd megint Sex Action – eredeti tagsága valahogy nem tud elszakadni egymástól, és ez így is van rendjén: Szasza, Matyi, Miksa és Zoli a magyar rockzene megkerülhetetlen figuráinak számítanak, és akármi mást is csináltak előtte, illetve utána, akkor is együtt jutottak el a csúcsra a '90-es évek elején. Egy ilyen árnyékból nehéz kilépni, illetve ennyi év után nem is feltétlenül kell már, hiszen mindenki örül, ha együtt látja a régi nagy csapatot. Éppen ezért nem tudtam haragudni a tavalyi újonnani összeborulásért, pedig a Szasza és Miksa nélkül felvett Olaj a tűzre lemez igazából jobban tetszett, mint az azt megelőző Jöhet bármi. De az eredeti felállás akkor is az eredeti felállás, el kell fogadni, hogy a közönség nehezen vált, és egy ilyen jubileumi anyag esetében furcsa is lett volna, ha nem az „igazi" Sex Action játszik rajta. Szóval valószínűleg így van ez rendjén, és igazság szerint a látottak is ezt támasztják alá.
Slash: Live At The Roxy 25.9.14
Bár jelen anyag időzítése (számunkra) nem is lehetne tökéletesebb, tagadhatatlan, hogy mégis van némi lehúzásszaga ennek az egész itt látható/hallható történetnek. Az okok egészen szimplák, essünk is túl ezen. A Live At The Roxy nézhető változata mindösszesen tizenhárom dalt tartalmaz, és ezt ugyan pár „bónusz" tétellel tizenhétre hizlalják, de ezen felül ne is keressünk rajta további értékelhető tartalmat. Alig százpercnyi koncertfelvételt jelent ez egy másik olvasatban, ami az (akár ingyenesen is) elérhető Slash feat. MKATC-megmozdulások szinte végtelen mennyiségét tekintve minimum karcsúnak mondható. Az igazi extrát a dalok variálása jelenti a CD és a DVD/Blu-ray változat között, és okkal gyanítom, hogy előbbi tizenkilenc tétele sem fedi le a teljes szettet (eredetileg húsz dalt játszottak azon a tavaly szeptemberi estén, az Automatic Overdrive élő premierje valahogy mindkét verzióról lemaradt).
Satyricon: Live At The Opera
Sokat követel táborától a Satyricon, ez a definitív címmel ellátott, már nem is annyira friss album kapcsán is kiderült, hogy aztán az oslói Opera 55 fős kórusával együttműködésben rögzített jelen anyaggal egy újabb hullámhegy tetejére érkezzenek el. Sigurd Wongraven ma már egyértelműen más felfogásban gondolkodik a zenéről, mint tette azt az ezredforduló előtti érában, ebbe az új megközelítésbe pedig számos megosztó lépés is belefér. Aki az utóbbi években vele tartott ezen az úton, azt aligha sokkolhatta le a hír, hogy az általa művelt, fekete slágerzenével ezúttal a komolyzenészek hazai terepére is beóvatlankodik. A 2013-as anyag minden egyebet maga alá gyűrő kórusai hallatán valójában teljesen logikusnak tűnik ez a lépést, a megvalósítást pedig ezúttal sem aprózták el.
Black-Out: Húsz év, húsz dal
A tavaly év végi, Barba Negrában megtartott Black-Out-koncert nemcsak azért volt érdekes, mert ez volt a zenekar egyetlen fellépése 2014-ben, hanem azért is, mert itt lehetett először kapni az egy évvel korábbi, húszéves jubileumot ünneplő buliról készült DVD-t. Nem nehéz kitalálni, hogy a Húsz év, húsz dal címen, igencsak rajongóbarát áron kijött koncertanyagon a csapat minden évére jut egy-egy kiváló Black-Out darab, azaz igencsak alapos merítést kapunk a diszkográfiából. Ráadásul nemcsak a jelenlegi felállás kap szerepet a felvételen, hanem mindenki, aki valaha megfordult a zenekarban, ha pedig még ez sem lenne elég, a csapat mostani aktivitását látva nagyon úgy tűnik, hogy ez a kiadvány az első, egyben pedig valószínűleg az utolsó hangzóanyag, amin a két legutolsó B-O szerzemény, a Jónak lenni és a Repülő viharban hallható. Ne legyen igazam, de kétlem, hogy az a bizonyos évek óta ígérgetett EP valaha is elkészülne.
Anthrax: Chile On Hell
Régóta mondogatom, hogy a thrash-zenekarok a legjobbak élőben. Ha voltál már Slayer-, Death Angel- vagy épp Anthrax-koncerten, pontosan tudod, miről beszélek. Zabolátlan erő, energia, lendület és feszes, precíz hangszeres játék, az egyébként is klasszikus dalok pedig így előadva csak még hatásosabbak, azaz szinte leszakítják az ember fejét. Egy koncert-DVD pedig nem kisebb feladatra vállalkozik, mint hogy fentieket legalább csak részben visszaadja: hogy lejátszása közben érezzük a felénk áradó energialöketeket, a gyomrunkban lüktető basszust és azt az ellenállhatatlan vonónyalábot, ami arra késztet minket, hogy fejest ugorjunk még a legdurvább moshpitbe is. A Chile On Hell pedig pontosan ilyen. A DVD-t megnézve nyilvánvalóan nyerő húzás volt Scott Ianéktől, hogy Tom Araya szülőhazáját választották a felvételek helyszínéül, hiszen a dél-amerikai rajongók köztudottan a legtüzesebbek a világon, ráadásul, míg Brazíliába vagy Argentínába szinte hazajárnak az elsőligás csapatok, Chile nincs ennyire elkényeztetve.
1. oldal / 4