DVD kritika

Igazat és a teremből való távozásra is engedélyt adok mindazoknak, akik szerint a jelenkori GN'R már nem „A" Guns N' Roses, ráadásul W. Axl „Rockstár" Rose is egy búsképű pozőr, aki szabadidejének csak elhanyagolható részét fordítja immár arra, hogy a rockzenei porondon zenészként vegyük figyelembe. Mindazok tehát, akik nem képtelenek elviselni, hogy az Axl-szólóprojektté avanzsált utazó cirkusz ma is él és virul, azok tényleg ne foglalkozzanak az újkori történésekkel, vegyék elő a klasszikus lemezeket, és élvezzék őket kedvük szerint. Aki viszont valóban kíváncsi a GN'R-jelenség 21. századi verziójára, a lehető legtöbbet ebből a DVD-ből tudhatja meg mindarról, ahogy ezt manapság Axl elképzeli. Ehhez roppant egyszerűen tudomásul kell venni, hogy Slash és Izzy immár lassan két évtizede nincs a karámban, és bár engem is zavar, hogy Axl balján jelenleg is egy cilinderes gitáros penget, jobbján pedig egy Izzy-wannabe zenész látható, ismerjük el: a vörös démon az egyetlen ember, aki nélkül a Guns ma is elképzelhetetlen, és aki még mindig hitelesen képes képviselni mindazt, amit a patinás név jelent. Azt már láthattuk, milyen az, amikor Slash vagy éppen Gilby játssza szólócsapatával a Sweet Child O' Mine-t, de egyetlen embernek áll ez ma is jól, az pedig itt látható.

A fene sem érti, miért most és így jött el az ideje annak, hogy a Lake Of Tears rögzítse bő húsz évet átfogó pályafutásának első koncertlemezét, de számít ez egyáltalán? Az én olvasatomban egy lelkes romániai fiatalokból álló rajongói csoport „vizsgamunkája" ez a kiadvány, akik éltek a lehetőséggel, hogy a zenekar tavaly őszi, bukaresti fellépését rögzítsék, az AFM pedig partner volt a kiadásban, olyan formában, ami méltó a svédek reputációjához. A By The Black Sea ebben a CD+DVD kombóban egy őszinte, becsületes munkával összerakott, soron kívüli ajándék a LOT-tábornak, amelyhez közelítsünk ennek megfelelően, és ne a számos lehetséges forrásból táplálkozó hiányérzetünket szítsuk általa. Belátható, hogy a zenekar nem írja már újra a Headstonest, így aztán az elvárások éle is tompul már. Nézzünk körbe, a helyszín ideális, fáradjunk tehát a Fekete-tenger partjára, és felejtsük el végre a telet!

Azt mondod: kritika bő egy éves késéssel!? Problem? Vélelmezem, hogy több okból sincs elmaradásunknak igazi jelentősége, és ezek közül is a leglényegesebb maga az alany. A Steel Panther néven futó korszak- és stílusparódia úgy kortalan, ahogy van, továbbá bármikor kicsomagolható, és élvezettel kezelhető, akár egy minőségi dildó. Fontos tudni, hogy fogyasztása természetesen csak magányos vagy hatalmas méretű társasági alkalmakra ajánlott, a barátnődnek továbbra se erre cseréld be A király beszéde DVD-t.

Ez még nem a vég, csupán egy snitt, ahogy a cím is jelzi. Illetve dehogynem, sőt, több mint egy korszak lezárása, a Superbutt történetének vélhetően utolsó hivatalos kiadványa ez a DVD. Azé a csapaté, amely május 31-i búcsúkoncertje után is színpadra lépett még a nyáron, és amely, folytassa bármilyen néven is ezután, megmarad Superbuttként a kollektív tudatunkban. 13 év történéseit összegzik végül, jó közelítéssel mindazt, ami műanyagba préselhető az életműből. Ha ebből az összeállításból valami is kimaradt, az mindössze a kapott és adott élmények sora a zenekarral kapcsolatban, amiből mindig is több jutott Vörös Andráséknak, mint konkrét elismerésből, és amivel majd mindenki szépen kipótolja az itt látottakat/hallottakat, lehetőségei szerint. A Schnitt igazi all in, minden tekintetben a legtöbb, ami a viszlátot intett csapattól kapható, egy dögös búcsúajándék.

Ismét muszáj leszögezni, hogy az Iron Maiden nem egyedül a világtörténelem egyik legtökéletesebb heavy metal zenekara, hanem marketinges szempontból is a könnyűzene egyik legjobban kitalált brandje. Rod Smallwood és Steve Harris olyan tökéletes ütemezéssel, zseniálisan kitalált menetrenddel erősíti évről évre tovább a banda nevét és táborát, ami gyakorlatilag példátlan a metal színtéren, és egy szemernyi teret sem hagynak a fanyalgóknak. Nem tetszenek az új lemezek? Tessék, akkor nézd meg a bandát a gigantikus nosztalgiaturnékon! Nem kérsz a '80-as évek könnyes szemű visszaidézéséből? Semmi gond, ebben az esetben valamelyik olyan körúton a helyed, ahol az utóbbi anyagokról válogatnak. Mindenki kiválaszthatja az étlapról azt, ami neki tetszik, és akármi mellett teszi le a voksát, biztos lehet benne, hogy az érzést mindvégig megőrző, de mégis folyamatosan megújuló, csakis a Premier League élére kívánkozó produkciót kap a pénzéért.

Összhatásában inkább lehangoló, mintsem örömöt szerző DVD került a polcokra a közelmúltban – de rögtön az elején szögezzük le, a hatás kiváltó oka nem az anyag minősége. Nem kedvelem a „hiánypótló" kifejezést, ám a Bencsik Samut középpontba állító korong valóban annak mondható, tekintve az áldozatos munkát, amellyel az ismert vagy ismeretlen koncert- és egyéb zenei részleteket összegyűjtögették és időrendi sorrendbe pakolták, megfejelve (szintén nem friss, nem mai) visszaemlékezésekkel kollégáktól, barátoktól, családtagoktól. (Közülük már többen nincsenek közöttünk, így különösen fájó például Cserháti Pityi szavait hallgatni barátja elvesztéséről.)

Nincs szükség a Grammy-díj felemlegetésére ahhoz, hogy Peter Gabriel húsz éve rögzített koncertfilmje kapcsán előhúzhassuk legmodorosabb jelzőinket: e felvételnek a Klasszikushock rovatban járna alanyi jogon a hely. Jelen esetben mégis egy tavalyi adósságunkat törlesztjük, amikor megemlékezünk a Secret World Live DVD felújított kiadásáról, mely jelen formájában már a HD-korszak néha értelmetlenül magasra srófolt elvárásait is bőven kielégíti. Azok számára, akiknek az eredeti felvétel hangban és képben a mai napig is hibátlannak hat (jómagamat is ide sorolva), a felújítási munkának inkább csak a füstje látható, ám ha ez kell ahhoz, hogy a YouTube-generáció számára is fogyaszthatóvá váljon a múlt század egyik kuriózumnak számító zenei csemegéje, legyen hát üdvözölve a szándék. Ettől még persze a leesett állú csodálat nem fordul át kritikába, az csupán a látszat.

Minden érintett jól tudja, hogy a berlini szextett mennyire komolyan ad a vizualitásra. Sokak szerint másra sem, egyesek szerint arra sem eléggé, alig akad azonban olyasvalaki, akit a Rammstein-jelenség az utóbbi évtizedben ne legyintett volna tarkón. Bármely zenei formáció vizuális oldala ősidők óta két lábra állítható: a videoklipek és a koncertek látványvilágára. Utóbbi e helyen is volt már számos alkalommal elemzés és vita tárgya, előbbiről ez idáig kevésbé cseréltünk (ellen)véleményt. Azt a legkevésbé hiszem, hogy az élő teljesítménynél is megosztóbb Rammstein videók megítélése terén bármiféle konszenzus alakult volna ki a fogyasztói társadalomban, és ne lenne miről beszélni. A kiadó által vélhetően megcélzott időnyerésnél jóval több rejlik tehát ebben a csomagban, mely elölről-hátulról mindent megmutat a brigád mozgóképes felhozatalából.

Ezt is megértük: 2012-ben új Led Zeppelin koncert DVD-t tarthatunk a kezünkben. Persze az ilyesmi manapság nemhogy szokatlan, de egyenesen hétköznapi, elég csak a hamarosan megjelenő új Jimi Hendrix kiadványra gondolni. Szerencsére azonban a Zep esetében nem kisstílű nyerészkedésről van szó. A 2007-es fellépés elsődlegesen annak az Ahmet Ertegunnak állított emléket, aki a legendás Atlantic Records alapítója és a Zeppelin felfedezője is volt egyben. Öreg barátjuk előtti tisztelgésül állt ki a színpadra a tizenkét évvel korábbi Rock And Roll Hall Of Fame beiktatás után először együtt a Robert Plant - Jimmy Page - John Paul Jones trió, kiegészülve a néhai dobos, John Bonham fiával, Jasonnel, s az így lezavart kétórás koncert nemcsak 2007 legjobbja lett, hanem még rekordot is sikerült felállítaniuk vele, mint a világtörténelem legnagyobb érdeklődést kiváltó koncertjével (a mintegy 18 ezer jegyért 20 millióan jelentkeztek).

A francia Gojira igazi underground jelenséggé nőtte ki magát az utóbbi évtized során. Kezdeti szűk rajongótáboruk folyamatosan gyarapodik szerte a világban, s egyre több ismert rockzenész említi meg őket személyes kedvencként, sőt, még az úgynevezett „gojiramazing" jelenség is hozzájuk kapcsolódik. Egyszóval olyasmi tapasztalható körülöttük, ami leginkább a '80-as és '90-es években volt szokás egyes csapatok kapcsán. De a zenekar méltó is hírnevéhez, ugyanis élőben is remekül teljesítenek. Ennek első dokumentációja a 2004-es The Link Alive volt, most, nyolc évvel később pedig itt a második felvonás The Flesh Alive címmel. Ez a friss koncertgyűjtemény a zenekar legutóbbi, The Way Of All Flesh lemezének turnéját örökíti meg, és nem is akárhogyan.

Bár sosem soroltam magam a világ legnagyobb Pretty Maids fanatikusai közé, minidig is nagyra becsültem Ronny Atkins és Ken Hammer kitartását. Sikeresebb korszakaik ellenére azért összességében önmagában az is elismerést érdemel, hogy a számos válságon (tagcserék, a kiadó csődje, szívinfarktus) átesett dán brigád ennyi mellőzöttségben eltelt év után is rendületlenül adja ki a lemezeit és turnézik. Tiszteletem mellett persze az amerikai dallamos AOR/hard rock és a keményebb európai heavy metal határmezsgyéjén mozgó zenéjük is közel áll hozzám, időről időre szívesen veszem elő a régi klasszikus lemezeiket. Sőt, legutóbbi, Pandemonium című alkotásukat is az egyik legjobb teljesítményüknek tartom. Nyilván ennyi év után már nem várható, hogy ők fogják megújítani a műfajt, de a dalaik továbbra is annyira jók, hogy bármikor, bármilyen formában örömet okoz a hallgatásuk.

Kissé érthetetlen, hogy miközben az amerikai Alter Bridge csillaga Nyugat-Európában és hazájukban egyre csak magasabbra és magasabbra emelkedik, addig osztrák szomszédainktól keletre, azaz felénk mindmáig csak igen csekély rajongótáborral bírnak. A kontrasztot pedig csak tovább növeli a most megjelenő koncertlemezük, amely a híres Wembley Arenában került rögzítésre, méghozzá teltház előtt. Persze a rosszmájúságnak engedve azonnal rávághatnánk: a sikert egyrészt annak köszönhetik, hogy a zenekar háromnegyede korábban a Creed hangszeres szekciójaként híresült el, másrészt pedig Myles Kennedy énekes Slash-sel turnézik mostanság, ami újfent remek reklám lehet a banda számára. A valóság azonban nem mindig ennyire egyszerű. 2004-es első lemezüket egy független kiadónál jelentették meg, klubokban zenéltek, vagyis végigjárták (ismét) a szamárlétrát. A másik, még nyilvánvalóbb ok a népszerűségükre pedig szimplán az, hogy piszok jó dalokat írnak, és még annál is jobban adják elő őket.

A Legilletékesebb Személy elmondása szerint Stig Sæterbakken, a Norvég Irodalmi Fesztivál néhai művészeti vezetője elévülhetetlen érdemeket szerzett abban, hogy az addig többnyire kényelmes elvonultságban húst tépő oslói farkasok néhány éve előbújtak rejtekükből, és megmutatták magukat közönségüknek. Magánvéleményem szerint a lenullázódó lemezeladásoknak is súlyos szerepe volt a döntés meghozatalában, de az is meglehet, hogy a horda évek óta csak az alkalmat leste erre a lépésre. Vagy mindhárom egyszerre. Vagy egyik sem. Hiszen ez itt az Ulver, egyszersmind az utolsó zenekar a földkerekségen, akiktől valaha valódi koncertélményre számítottam. 2010. februári budapesti fellépésük el is hozta az ezt-nem-hiszem-el katarzisát, a világvégét, és mindent, de az Ulver, mint zenekar befogadására az a pár perc nem lehetett elegendő. Annak itt és most kellett bekövetkeznie, éppen ezért tartom számon a kiszőrösödött norvégok különös történetének legfontosabb kiadványaként ezt a koncertfilmet.

Slash kapcsán elsősorban mindenki arra kíváncsi, mikor békül ki végre leghíresebb ex-kollégájával, hogy aztán ismét közösen igázzák le a világot, de a gitáros ettől függetlenül azért elég jól elzenélgetett W. Axl Rose nélkül is az elmúlt másfél évtizedben. Ez a nagyszabású koncertanyag is azt bizonyítja, hogy a vöröshajúhoz hasonlóan Saul Hudson számára sem létkérdés a Guns N' Roses reunion. Ahogy az a címből is kiderül, a közel két órás koncertet tavaly júliusban rögzítették Slash szülővárosában, az angliai Stoke-On-Trentben rögzítették, és roppant lényeges információ, hogy a gitáros szólóbandájának élén az Alter Bridge frontembere, Myles Kennedy énekel. Ő ugyebár Slash tavalyi önálló albumán került képbe, ahol két dalban is megcsillogtatta óriási hangját, majd a megjelenést követő turnén a gitáros fix társául szegődött, az idén várható második szólólemezen pedig már végig ő énekel majd.

Bizony ideje volt már, hogy a közel-keleti metal pionírok előrukkoljanak valami látnivalóval is. Mindezt stílusosan a csapat huszadik születésnapjára időzítették, és ezzel a két DVD-ből és CD-ből álló kiadvánnyal igényesen ünneplik meg a kerek évfordulót. A digipackes, kihajtható doboz elmés és sokat mondó borítóval büszkélkedhet, kihajtva pedig először egy vékony, a tagokat bemutató képes füzetecskét találunk. Tovább böngészve szemünket az egész kiadvány lényegi része, a két DVD akasztja meg.

Ha valamire rá lehet mondani az utóbbi évek koncertfelvétel-terméséből, hogy hiánypótló, hát ez a 21 éves felvétel mindenképpen az. Mivel annak idején élőben adta valamelyik rádióállomás a bulit (ma már ez sci-finek hangzik egy Whitesnake típusú rockzenekar esetében), a netkorszak beköszöntével, de már azelőtt is egészen élvezhető bootlegek váltak hozzáférhetővé a Slip Of The Tongue turné (sőt, az egész hair metal korszak) megkoronázásának is tartott 1990-es Monsters Of Rock fellépésről. Mivel a Whitesnake ősrajongói közül sokan a zenekar elárulásának tekintik a Steve Vai-korszakot (sőt, ők már valószínűleg John Sykesszal sem tudtak megbarátkozni), jót mulatok azon, hogy – ki tudja, véletlenül-e – éppen mostanában, ezen ismertetőre készülve, igencsak rákattantam a nemrég bakeliten is beszerzett legelső 'snake albumra, a '78-as Trouble-re.

Fél szemmel a netet figyelve feltűnt, hogy néhányan értetlenül fogadták Jon Schaffer szavait, miszerint a Festivals Of The Wicked az Iced Earth első hivatalos DVD-je. És való igaz, 2006-ban a Century Media ugyan kiadta DVD lemezen is az egyébként 1999-es Alive In Athens koncertfelvételt, ám a végeredmény igen alacsony költségvetésűre sikeredett. Nem is csoda, hogy Schaffer már akkoriban kijelentette, mindenki csak saját felelősségére vegye meg azt a kiadványt, ő személy szerint nem ért egyet a kiadó ténykedésével... Nos, az új, illetve az első koncert dvd igazi profi munka, és érezni is rajta, hogy az ősz szakállú vezér a maximumot próbálta nyújtani a rajongóinak minden tekintetben. Három teljes koncert, egy dokumentumfilm, videoklipek és fotógaléria – kell ennél több egy Iced Earth rajongónak? Ugye, hogy nem.

A két évvel ezelőtti, zsigeri Evisceration Plague lemez után a legendás buffalói death metal csapat úgy döntött, itt az ideje a jól megérdemelt pihenésnek, ám előtte még lezavart egy hosszabb turnét, melyet aztán ezen a friss DVD-n örökítettek meg. Némileg azért sikerült félreinformálódnom az elején, mivel én egy koncertfelvételre számítottam, némi extraként hozzácsapott backstage anyaggal, ahogy az lenni szokott. Viszont a helyzet az, hogy a Global Evisceration valójában egy turnéfilm, mely kis túlzással a csapat The Song Remains The Same-jének is tekinthető. Ez a Monolith Of Death és a Live Cannibalism koncertlemezek, valamint a zenekar történetét feldolgozó, monstre Centuries Of Torment után végülis logikus lépés, és szerencsére jól is sikerült a dolog.

Hatalmas közhely, hogy a King's X a világ legalulértékeltebb zenekarainak egyike, mi is leírtuk már ezt a szomorú megállapítást ezeken a hasábokon nem egyszer és nem kétszer, de hát mit csináljon az ember, ha tényleg ez a helyzet? Elkeserítő, hogy miközben a teljes későbbi grunge és nu metal mozgalom részben belőlük élt, a zeneiparban pedig szinte mindenki fanatikus rajongójuknak számít Yngwie Malmsteentől kezdve Gene Simmonson át egészen Jerry Cantrellig vagy a teljes Dream Theater legénységig, a zseniális houstoni trió mégsem tudott igazán soha egyről a kettőre jutni. Mindez már aligha fog változni, hiszen legjobb éveiket régen maguk mögött hagyták, csúcsalkotásaikat régen kiírták magukból, de akkor is...

Mint korosztályomból oly sokaknak, nekem is a Metallica volt az első nagy kedvencem, akik a Fekete Albummal épp akkor voltak csúcson, mikor igazán elkezdtem érdeklődni a zene iránt. Megszállottan rajongtam értük, a szobám tele volt a posztereikkel, és mindent gyűjtöttem, ami velük kapcsolatos. Lelkesedésem később jelentősen alábbhagyott, köszönhetően elsősorban a Load/ReLoad kettősnek (utóbbit a mai napig nem sikerült megszeretnem), illetve annak, hogy egyre több új zenekart ismertem meg.

Könnyű helyzetben vagyok. Az AC/DC-hez hasonló intézmények esetében ugyanis nem kell sokat téríteni. A csapat rajongói (és ez a fajta bizony kis hazánkban is igen nagy számban honos) anélkül is tudják, hogy mi a dolguk, aki meg nem szereti őket, az egyrészt menthetetlen, másrészt pedig ilyen anyagot úgysem szerez be.

A kaliforniai hard rocker Y&T sosem számított különösebben felkapott névnek, de roppant kitartóan meneteltek el a '70-es évek közepétől egészen a '90-es évek elejének nagy őrségváltásáig. Utána volt még egy heveny lefolyású reunionjük az évtized közepén, de az alternatív érában esélyük sem volt a normális működésre, így aztán Dave Meniketti énekes/gitáros ismét a visszavonulást választotta a méltatlan körülmények helyett. Valahogy azonban megint csak nem volt képes kibírni Y&T nélkül, és a csapat pár éve ismét aktív, igaz, tevékenységük kimerül szolid koncertezgetésben, fesztiválozásban.

A Frontiers jó lóra tett az újjáalakult Wingerrel: akárcsak a tavasszal kihozott dupla Demo Anthology vagy a Making Of Winger IV DVD, e friss, CD-verzióban is hozzáférhető koncertanyag megjelentetése is azt bizonyítja, hogy a melodikus zenék leszűkült piacán elég komoly igény mutatkozik a dallamos hard rock egyik legendája iránt. Nyilván nem lehet lekaszálni velük a fél világot, de a fanatikus rajongói mag azért van akkora, hogy megéri nekik speciális cuccokat kinyomni, és amíg ezek a kiadványok ilyen magas minőséget szállítanak, addig kizárólag támogatni tudom a hasonló húzásokat.

Nem tudom, mi indította arra David Coverdale-t, hogy évek hosszú tiltakozása és bluesban fürdése után három éve végül mégis újra felélessze a Whitesnake-et, méghozzá annak is egy hard rock megaváltozatát, de a Live In The Still Of The Night fényében ennél jobb döntést aligha hozhatott volna. Már akkor óriási reményeket fűztem a reunionhoz, amikor először olvastam Doug Aldrich és Reb Beach csatasorba állításáról a gitárosfronton, ezt a DVD-t látva viszont tényleg csak a fejemet tudom a falba verni, amiért még nem néztem meg őket azóta.

Bár az Accept gimnazista korom óta egyik legnagyobb kedvencem, Udo mester szólókarrierjével csak jóval később, az utóbbi években kötöttem közelebbi ismeretséget. Ennek alapján annyit mondhatok, hogy bizony itt is a "régi az igazi", hiszen az első négy U.D.O. lemez minden pillanata klasszikus, míg a '97-es feltámadás óta készült újabb négy album közül egyedül a legutolsó, 2002-es Man And Machine bizonyult számomra hibátlannak (ez mondjuk jó ómen a jövőre nézve!).