A '70-es években gyökerező, finoman szólva túljátszott hard rock/doom metal vonalon ma már nehéz igazán figyelemre méltót mondani, a Tidal Wave harmadik nekifutása azonban megkísérelte a lehetetlent, és még a finnyás ízlésemmel is meg kellett küzdenie. Nos, elég volt csupán egy perc a nyitó dal (The Orb) hallatán, és meghódítottak, miután az aranytorkú Alexander Sundqvist a Sahg dallamvilágát idézte meg, márpedig a norvégokat a II óta igen nagyra tartom. Hab a füstös-riffes tortán, hogy a Volume Tree után meghallgatva a Tidal Wave első két albuma sem tűnik harmatosnak. De ez itt eddig a legérettebb munkájuk.
A Tidal Wave is kedveli a fuzzos hangszínt, de a gitársoundot a szükséges koszosság mellett sem torzították szanaszét vagy vezérelték túl, tehát az engem világból kikergetni képes sivatagi porszívózásnak szerencsére nyoma sincs. Az előző lemez kissé rockosabbra vett hangképéhez képest fülsimogatóan vastagon dörren Jesper Sjödin gitárja. A már említett Sundqvist teljesítménye, dallamérzékenysége, hangterjedelme elsőrangú, orgánumában Olav Iversen nazális hajlékonysága és Eric Wagner ősereje egyaránt ott lakozik. Rasmus Sundberg dobos jó értelemben vett izgágasággal, mindig díszítő, de a dalok húzását végig megtartó erővel üt. Adam Nordin basszer sem csupán a szimpla alapozást kedveli. A produkció úgy jó, ahogy van, összességében minden hangszer gyönyörűen elkülönül.
Nyilván minden hangban ott a mindenható birminghami alapító atyák iránti tisztelet (nem is lehetne másképp), a dalszerzés azonban nem merül ki értelmetlen retrózásban, végeláthatatlan pszichedelikus elszállásokban, és a játékidő sem húzták túl. A szerzeményeknek megvan a maguk arcéle. Emlegetik a svédekkel kapcsolatban a Kyuss vagy a Fu Manchu hatását, de bevallom, a Volume Tree dalaiban utóbbiak markáns jelenlétéhez képest inkább a Spiritual Beggars csúcskorszaka vagy a Deliverance imádnivaló nyeglesége által képviselt ízekkel találkoztam.
A zseniális ős-doom The Orb (már a verze alatt instant libabőr!) és a második, némiképp tempósabb Hangman nettó slágerek. A korábban már single formátumban ismertté vált Earth (a kissé zajosabb hangképével) gyakorlatilag a Master Of Reality előtti tiszteletadás, úgy, hogy közben kitapintható a törekvés az önálló Tidal Wave-koncepció kialakítására, az énektémák pedig megint gyönyörűek. Az album elborultabb, pszichedelikus súlyosságát a Manuscript 512, a legnagyobb groove-ját pedig a Shapeshifter szállítja. Tegyük ezek mellé az előző The Lord Knows album Pentagram (nomen est omen) című dalát, és összeáll a kép!
A csapat azért nem veszi magát túlságosan komolyan (eleve úgy néznek ki, mint egy csapat lepukkant kamionos), ezt az oldalt képviseli a direkt viccre vett Sideburst klippes komolytalankodása (a dal gyakorlatilag az előző lemez Robbero Bobberójának tesója). Az viszont még viccesebb, hogy ezt a poénnótát is teljes elhivatottsággal, stílushű szellemiséggel, kidolgozott dallamokkal adják elő, ezzel is bizonyítva, hogy ezeknek a fickóknak szívükben-vérükben lüktet ez a korai sabbathista világ.
Nem tartana túl sokáig megszámolni azokat az ínyemre való csapatokat, amelyek ebben a ′70-es évekre visszakacsintó doom/rock-vegyületben utaznak, és a spangli tekergetése közben sem felejtettek el atom mód riffelni, urambocsá' kiváló dalokat írni, de a Tidal Wave innentől közéjük tartozik. Végül, bár nem akarok kötekedni, de ha egyszer Amott mesternek a pénzkeresés mellett kedve támadna egy új Koldus-lemezhez, amolyan „mantrázós" szellemben, akkor igazán jó megfejtés lenne a mikrofont Sundqvist kezébe nyomni. De ne szólj szám! Még a végén ez ásná meg a Tidal Wave sírját...
Hozzászólások