Valahogy minden olyan egyszerűnek tűnik az új Stonest hallgatva, mint a karikacsapás: nemcsak a zenélés, a dalszerzés, a lemezkészítés, hanem maga az élet meg az öregedés is. Vagyis tényleg, szó szerint minden. De már a legutóbbi Hackney Diamondsnál is ugyanez az érzés kerített hatalmába. Nem tudom, Andrew Watt közreműködése miatt táltosodtak meg ennyire Mick Jaggerék – szegény Ozzyhoz hasonlóan –, vagy Charlie Watts halála döbbentette rá őket, hogy a vonat nem vár, mindenesetre ez az új album is épp olyan ellenállhatatlan, mint az előző. Amiről ugye három évvel ezelőtt azt valószínűsítettem, hogy az utolsó lesz a sorban, aztán mégsem.
A Foreign Tongues ugyanúgy hamisítatlan, százszázalékos Stones, mint elődje volt: számos korszakuk felvonul a dalokban, és akárhol hallgatsz bele, két ütemből egyből meg tudod mondani, kiket hallasz. Ebből a szempontból ugyanakkor talán hangyányit változatosabb a műsor, mint a 2023-as anyag, de ez azért aligha térít ki bárkit is a hitéből. A Stones eleve attól tudott oly sokáig releváns maradni, mert bizonyos mértékig minden korszakhoz képesek voltak idomulni, de közben sosem veszítették el a csak rájuk jellemző ízeket. Mostanra meg tényleg bőven és vastagon a jutalomjátékuk periódusában járunk, szóval akár bluest, akár tökös rock'n'rollt, akár táncosabb témát nyomnak, minden automatikusan esszenciális Rolling Stonesként hat, amit felvonultatnak.
A bevezetőben írtakból következően olyan típusú album a Foreign Tongues, amit már nehéz kikapcsolni, ha egyszer elindítottad, mert egyszerűen elkapja a fejedet és magával ragad. Összességében kifejezetten energikus hangulatú a cucc: a Rough & Twisted bluesos nyitása után az In The Stars az első igazi napfényhimnusz, nekem bármikor jókedvet csinál, de akad még néhány ilyen az anyagon, például a legpörgősebb Hit Me In The Head vagy az elsőosztályú dallamokkal ellátott Side Effects. De nagy kedvencem lett az elmúlt hetekben a soulos, r&b-s, vérbeli jaggeres ripacskodással ellátott Jealous Lover vagy a Keith Richards énekelte, a szokásos dörmögős stílusban előadott Some Of Us ballada is. A Never Wanna Lose You-ról meg az jutott eszembe, hogy ha a '80-as években jelenik meg, garantáltan visszahallottuk volna a főmotívumait valamelyik naftalinszagú beszélgetős műsor szignáljában az MTV1-en.
Mick, Keith és Ronnie Wood mellett amúgy megint vendégek egész sorát vonultatja fel az album. Ismét meghívták egy kis basszusgitározásra Paul McCartney-t, de csak úgy mellékesen felbukkan a háttérben Steve Winwood, Chad Smith, Bruno Mars, sőt, Robert Smith is. Ám ezek tényleg, a szó szoros értelmében véve csak vendégeskedések, sosem kerül rájuk a hangsúly. Erre az albumra is került felvétel az öt éve elhunyt Charlie Watts hagyatékából (ezek állítólag már tényleg az utolsó fellelhető sávok a néhai dobostól), és persze feldolgozás is akad: Amy Winehouse alapból is briliáns You Know I'm No Goodjából fasza Stones-nótát faragtak, Chuck Berry Beautiful Delilah-ja meg nyilván szintén úgy szól, ahogy kell.
Nem akarom megkerülni a szobában tornyosuló elefántot, az oldalára felfestett gigantikus nyelvlogóval: nem csak itt nem tudom megfejteni, milyen mértékben él Watt a mesterséges intelligencia segítségével a dalok véglegesítésében. De... nos, nem véletlenül jutott eszembe a dolog, már nem az első albumnál egyébként, amit ő jegyez főguruként. Nem, nem azért, mert műanyag, netán lélektelen a végeredmény, hanem mert épp az ellenkezőjéről van szó, márpedig ez bizony totálisan szembemegy a papírformával ilyen korú muzsikusoknál. Egyszerűen ez a lemez is, meg az elődje is annyira méregerős, hogy alapesetben semmiképpen sem várnám már ezt a szintet a 83-83 éves Mick/Keith párostól meg a 79 éves Ronnie-tól. Miként a Hackney Diamonds, úgy a Foreign Tongues is lényegesen, arcbamászóan jobb, összerántottabb egy csomó régebbi anyaguknál. De aztán lehet, hogy tök feleslegesen agyalok itt hülyeségeken, és tényleg csak arról van szó, hogy egy ifjú producerguru kihozta a legjobbat a magukat alaposan felszívó öregekből. Voltaképpen mindegy – a végeredmény önmagáért beszél.
Le a kalappal!
Hozzászólások
Professzort a katedrára
Az azelőtti még valamivel emberibbnek tűnt, de az utolsónál konkrétan a zenei részek is úgy hangzanak mint az AI.
Különben youtube-on írd be hogy Helloween AI songs. Olyan dalokat fog kidobni amiket rajongók a Helloween stílusában írattak az AI-jal és ha neked nem fognak azok a dalok pont úgy hangzani mint az ,,igazi" Helloween új dalai akkor te kurvára süket vagy.
Szóval Emese engedd meg nekem légyszi hogy egy feltételezést tegyek a lemez felé.
Bizonyíték meg nem nagyon fog ide már kelleni lassan.
Anno az élőben playbackelést egy hét múlva elismerték. Az AI használata meg pár éven belül annyira természetes lesz hogy sok zenész kiáll majd mellett döngetve vagánykodni hogy ő bizony az elsők közt volt akik használták. És hidd el, számomra is kurva rossz hogy ezt pont a Helloweenről kell leírnom mert őket még szeretem is. Azt sem tartom kizártnak különben hogy az új Stones-hoz hasonlóan már az utolsó Ozzy lemezen is volt AI.
(Andrew Watt legutóbbi munkái közül csak az említett McCartney és az Iggy Pop lemezek nem gyanúsak mert azok szimplán annyira rosszak hogy egy dalszerzésre programozott gép nem szállíthatta le őket. De cserébe azokon legalább hallatszik hogy minden hangszert ember szólaltat meg.)
Progfan: Persze hogy nem. Nyilván rengetegen használják, de nagy, felsőpolcos zenekarok közül az ő lemezüknél ütötte meg leginkább a fülem hogy olyan mint ha sokszor nem emberi lenne a játék. (És nem azért mert annyira technikás.)
Miért tuti? Miért gyanúsabb AI-szempontból az utolsó Helloween, mint az azelőtti lemezük, amikor nem sok különbség van a kettő között? Ja, hogy bizonyítani nem tudod...Oké, köszönjük, Emese.
Nem gondolnám, hogy csak ők nyúltak volna ehhez. Kb. tetszőleges metal bandára rámondható, és a legszörnyűbb az egészben, hogy ez csak feltételezés. Lassan lehetetlen lesz megmondani, de már akár most is igaz ez.
Ennek az esélyét én azzal csökentem, hogy régi albumokat hallgatok, van mit visszaturni kb. a végtelenségig. Nem azt mondom, hogy az AI ne könyíthetné meg mindenki dolgát, de amikor már az ötletszerzésnél előkerül, akkor már kicsit halálva van ítélve az egész. Egyébként így is van, akinek kb. "mindegy", mert Malmsteen új lemezei esetében sem vagyok biztos, hogy segítene, de ott cserébe elég alacsony a valószínűsége, hogy használ.
Egyébként időszerű lesz majd egy AI jelzést használni, mint filmek/sorozatok esetében...
Az utolsó Helloween tuti. Ott konkrétan szerintem még a hangszeres játékba is belenyúltak vele nem csak mint dalszerzőt alkalmazták.
Bizonyítani sajnos nem tudom, de remélem pár év múlva amikor már menőségnek számít majd ez meggyónják Kiskéék. :D
Csak azért mert ő nem ember hanem robot? Na...ne legyünk már ilyen elutasítóak. Ez pár év múlva rasszizmusnak fog számítani egyébként is. :D
Amúgy nem akarok álszenteskedni, engem is zavar hogy AI-jal írnak zenét mert kicsit csalásnak érzem, de viszont az előző példámból kiindulva én a hivatalos dalszerzők alkalmazását is ugyanolyan csalásnak éreztem hiszen a zene eredetileg az önkifejezésről kellene hogy szóljon. Szóval leszarom mekkora sláger a Livin On a Prayer ha egyszer nem egy Jon Bon Jovi hanem egy Desmond Child nevű faszi írta.
És ugyanígy nem tudom komolyan venni az új Rolling Stones-t sem, amennyiben a dalok szerzője valamelyik AI program volt. (De ha Andrew Watt, akkor sem. :D )
Ordít a riffekből hogy ezeknek a 90%-át még akkor írta Mustaine amikor a Metallica tagja volt...Én sem értem hogy feltételezhet valaki AI-t vagy bármifajta idegenkezűséget a dologban.
Ha lett volna egy kis tisztesség Keith Richardsban akkor erre az albumra feldolgozta volna a Ride The Lightning című Megadeth klasszikust hogy így tisztelegjen minden idők leghatalmasabb dalszerzője előtt.