Zenekarnév, artwork, promóciós duma, előzetesen elpottyantott dal, szélsőséges megjelenés satöbbi. Mi az, ami manapság képes még hatékonyan felhívni az ember figyelmét az ismeretlenre? Nézzük, a Lord Gryphus mivel sáfárkodik! A május környékén felszínre dobott Bloodpath Dominion című opus kellemes volt, de botorság egy dal alapján egész album felett előre ítélni. A lemezborító minősége felejtős, a titokzatosnak szánt (de inkább valami egészen mást idéző) csuklyás-fejzsákos imázst ugyancsak hagyjuk. Promócióban a Morbid Angel, Sepultura, Grave, Incantation, Gorefest, Sinister nevekkel lőtték körbe saját mozgásterüket, ebből valami death/thrash -egyvelegre lehetne asszociálni, de ennyi erővel én is bedobálhatnék még pár nevet ehhez az illusztris társasághoz. Akárhogy nézem, megint nem maradt más, mint a körítéstől teljes mértékben elvonatkoztatva, csak a zenére hagyatkozni.
Nem célom szálakra szedni, hol és ha igen, mennyiben érhető tetten a nevesített példaképek befolyása, annyi azonban kijelenthető, hogy az austini trió által alkotott muzsika esetében egyértelműen a death metal '80-as évek végére datálható zsigeribb, egyenesebb formavilága dominál, amikor még nem teljesen mosta le magáról a thrash porát. Jó érzékkel választották kedvcsinálónak a már említett Bloodpath Dominiont, ugyanis ennek bevezető (és keretes szerzeteben levezető) részének vonszoló riffelése otthonos Obituary-hangulatot áraszt, de a dal törzse is bonyolítástól mentes, villámgyors thrash-szögelésre épül. A dal az album egészét is egész jól demonstrálja, és jó hír, hogy a megvalósítás során a vaskos megszólalás mellett a dalszerzői képesség sem hagyta őket cserben.
A dalokban blastbeat elvétve jön szembe, szeretik ellenben az elreszelt riffek közé ékelt horrorisztikus hangulatkeltést (Sharpening the Guillotine), a nyersen kapkodós teperéseket rendre visszafogó lassú, nyakszaggató meneteléseket (The Grand Spectacle, Unholy Mace), amelyek kapcsán a Grave hatása például tényleg megemlíthető, és ha már itt tartunk, a címadó jellegzetesen nyújtott gitárhangjaival és riffjeivel mintha egy – a színtérről fájón hiányzó – coventryi csapat szellemét idézné. Naná, hogy a lemez egyik legjobbja... Az anyag szerencsés módon nem eredményez kellemetlen retró-ízt, az album egységes képet ad a csapat szándékairól, jól esik újra és újra elindítani. Más kérdés, hogy a Troops Of Doom feldolgozással együtt is cirka 25 perces lemezre ráfért volna még legalább egy gonoszkodó csapkodás.
Nagy megfejtésről, revelációról tehát nincs szó, nem is egy kifinomult, villantós muzsika ez, de megvan a maga sajátos bája. Mindezek alapján magasabb pontszámot adni szerintem nem indokolt, de azért megjegyeznék valamit zárásként. Az elején leszóltam a frontgrafikát, de sokadik hallgatás után kezdtem azt érezni, hogy mégiscsak lesz valami létjogosultsága ennek a gyermeteg kivitelezésű jelenetnek. A jobbára csuklóból elreszelt riffekre épített támadások primitiv-törzsies mivoltuk ellenére (vagy éppen azért) kepések megteremteni egy bizonyos kellemetlen, lidérces-beteges hangulatot, a legtöbb dalt tenyérizzasztó, beteges aura lengi körül. Továbbá kétségtelen erényük a képesség, ahogy az ugyancsak pofonegyszerű, de rettentő vastag doomos riffek beiktatásával jó ütemérzékkel törik meg a favágást. Alighanem ezek az attribútumok jelenthetik a pluszt, amitől az átlagosnál többnek tűnhet a produktum.
Szóljon hozzá!