Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a Frozen Soul összes nagylemezével megismerkedtem megjelenésük után nagyon kevéssel. Így autentikusan, a bandával együtt haladva figyelem a kezdetek óta, hogy mit csinálnak. A 2021-es debütálás óta a recept nem sokat változott, a texasi csapat még mindig a régi vágású death metal mellett teszi a garast, különös tekintettel egy brit legendára: a Bolt Throwerre gondolok. Akinek hiányzik az angolok jellegzetes középtempós riffelése, amely néha lelassul, néha meg rálépnek a gázpedálra, gyorsan nézzen utána, mit művelnek Dallasban, mivel nagyon ínyére lesz, ha erre a hangzásra vágyik.
A Frozen Soul persze gyökeresen más szövegvilágban utazik, mint a nagy példakép: náluk kevés szó esik a háborúról és annak borzalmairól, de azért van példa erre is... Továbbá lássuk be, színvonalban sem (volt soha) egy súlycsoport a nagyokkal: új Killchain itt nincs, ahogy Those Once Loyal szintű, teljes albumon át tartó hidegrázás sem. Ami nagyon megkülönbözteti őket a többi death metal bandától, az a télhez és a hideghez való vonzalom – sejtelmem sincs, miért jut eszébe valakinek Texasban fagyról, jégbe záródásról és jégkorszakokról szöveget írni, de ők ilyenek a kezdettől (Crypt Of Ice, Glacial Domination – beszédes lemezcímek ezek).
Az első lemezen már volt némi Entombed is, de nem túl markánsan. Ebből a világból most is kölcsönöztek: hardcore-os beütések most is vannak. A kezdetektől alkalmaztak néhányszor billentyűs körítést is: Dismember-, Entombed- és Bloodbath-féle színesítés ez, nem szólóhangszer. Ilyenek most is vannak (a monumentális címadó). De alapjában véve még mindig abban hisznek, hogy a jó recepten ne változtass: ugyanezen címadó tempója olyan ideális '90-es évek eleji Bolt Thrower, hogy csettinteni fog, aki erre vágyik.
Persze tele a padlás olyan véleményekkel, hogy micsoda dolog a közérthető a death metal (felkészül még: Baest), meg azt is hogy képzelik, hogy nem tömték tele technikás riffekkel a lemezt. Tele van az internet azzal a véleménnyel is, hogy a Frozen Soul egész egyszerűen szar, vagy csak szarrá ment időközben – mert hát a demók még legalább jók voltak. Az ilyesmin persze lehet röhögni, de azért csendben jegyzem meg, hogy nekem is még mindig az ötéves debütálás a kedvencem. Ráadásul azon az első demóról átmentett két szám a legjobbak közé tartozik. Mik vannak!
Múltbeli lemezek ide vagy oda, a javukra szól, hogy ezek az új dalok szintén mind karakterrel rendelkeznek: kezdődnek valahol, végződnek valahol, közte meg húznak a riffek, ahogy kell – elnézzük nekik, hogy nem terem minden bokorban a következő Where Next To Conquer. A nyers hangzás is ilyesmi Bolt Thrower-elem. Ha ismered az előzményeket, bátran közelíthetsz ehhez az új anyaghoz is, de akkor sem lesz hiányérzeted, ha esetleg mégsem. Szerencsére színesebb a repertoár már, mint régen, de még mindig meghatározó Coventry büszkeségének hatása, a zene minden pórusát áthatja a Bolt Thrower szellemisége. Akad pár illusztris vendég is: a címadóban a meghívott vokálozást ugyanis Gerard Way szolgáltatja, a My Chemical Romance énekese. Nagyot is néztem elsőre, mit keres ő itt, meg persze azt is kerestem, hol bukkan fel egyáltalán: blackesen rikácsol, ahogy Matt Heafy Ibaraki-lemezén is tette. A kettes dalban (Invoke War) nem kisebb meghívott szerepel, mint Robb Flynn, őt könnyebb felismerni, mivel a Machine Head frontembere a közismertebb önmagát hozza.
A Dreadnoughtban a Sanguisugabogg-féle Devin Swank vendégeskedik, és lehet, hogy utólagosan hitettem el magammal, de zeneileg is lehetne köze az említett zenekarhoz. Főleg a basszuskiállás izgalmas. Az Eyes Of Despairben vagy a Frost Forgedban is megjelenik egy erőteljes hardcore-os él is, talán még metalcore-osnak is lehetne nevezni, szóval a srácok igyekeznek minél tágabban művelni a kortárs death metalt. De slam death metalosan nyúz a minimális hosszúságú Absolute Zero főriffje is. Ha valami miatt sok köpködést fognak kapni, az pont ez lesz: ha egy death metalnak indult csapat új művére rá lehet húzni a metalcore hatást, ott bizony fejek hullanak majd. Persze van is létjogosultsága a kritikának néhol, mert egyes számokat nehéz megkülönböztetni egymástól. Ameddig viszont az albumélmény egészben eladja a történetet, panaszkodni nincs ok. Még akkor sem, ha nem minden szám új No Guts, No Glory.
De épp ezért előny, hogy gyorsan lepörög a cucc, mert megunni sincs idő: a számok átlagban hárompercesek, semmit nem játszanak túl, de mint mondtam, ettől kiszámítható is a dolog. A 35 perces játékidő a műfaj hőskorára emlékeztet, de kellő mennyiségű modern elemmel. Alapjában véve a No Place Of Warmth a régi death metal kedvelőinek ajánlott, de szerencsére nem kizárólag. Pár hétig-hónapig simán ki lehet húzni vele, ha nálad is hiánycikk a Bolt Thrower-riffelés. Fölösleges viszont rejtegetni: ha ilyesmire vágyom, és nem az eredetitől, akkor még mindig a Crypt Of Ice-t teszem be legszívesebben. Ha meg fiatal death metal bandákra vagyok kíváncsi, progos és technikás elhajlások nélkül, de amelyekben van kakaó a régi nagyokhoz képest is, a vérmocskos 200 Stab Wounds vagy az Undeath bizony előttük jár.
Hozzászólások
A kommentre reagálva: ötletes felvetés! :) (Bár számomra a metalcore - mint Hatebreed vagy Earth Crisis, vagy modernebb formában Killswitch Engage vagy August Burns Red - sokkal urbánusabbnak és személyesebbnek érződik, a Gatecreeper meg archaikusabbnak és természetközelibbnek. Értékítélet egyik felvetésemben sincsen, gusztus dolga, hogy kinek mi jön be. :))
Idézet - bjorn:
A cikkre reflektálva: a Gatecreeper az gyakorlatilag metalcore csak láncfűrész gitárhangzással.
Köszi a tippet, ismerem a bandát Alapjában éve tetszik is a lemez, ugye Nate Garrett miatt is érdekelt a projekt (játszott benne a korai években). A korábbiak még láncfűrészes fajta svédesebbek, az újon meg In Flamest (és sok melodeathet) véltem felfedezni. Jó kis banda, de az igazi nagy dobás még bennük van, kb ilyen jó erős az is, mint a jelen Frozen Soul, de nekem (még) nem több.