CD kritika

Manapság, amikor már a bivalybasznádi közmunkások dolgos mindennapjait is részletesen dokumentálják a neten, természetesen gondosan kitérve arra is, hogy mi volt az a tíz legutóbbi lemezmegjelenés, ami felkeltette az érdeklődésüket, szóval ilyen időkben igencsak nehezen lepi meg az embert bármi is. Ehhez képest három évvel ezelőtt a norvég Kvelertak tényleg a semmiből bukkant elő, és most ne hallgassunk azokra a szokásos hangokra, akiknek a 2007-es Westcoast Holocaust demó már akkor megvolt, amikor azt még ki sem adták. A stavangeri hatos tényleg egyik napról a másikra lakta be az internet illetékes tartományait, az ember az egyik nap még csak pislogott, hogy mi a fene ez a Kivertelek zenekar (ezen névért Vince barátunkat illeti a köszönet, bár becsületére legyen mondva, mindig kihangsúlyozza, hogy nem ő találta ki), aztán másnap meg már mindenki nekik tapsikolt, mivel megnyerték a norvég Grammynek megfelelő Spellemann-díjat, nem mellékesen pedig bezsebeltek laza egymillió norvég korona (kábé harminchárom millió forint) támogatást a Statoil pályázatán.

Érthetetlennek tűnik, miért váltott ki sokakban akkora felháborodást a Volbeat új lemeze, hiszen Michael Poulsenék nem sokat változtattak az elmúlt években már bevált Metallica meets rockabilly recepten – így az új anyag és az eddig ismertek között sincs gyötrelmesen hatalmas különbség. Igaz, valahol törvényszerű, hogy a nagyobb sikerrel együtt jár a fanyalgók számának arányos növekedése is, meg persze ott vannak azok a rajongók, akik kötelezőnek érzik nemtetszésüket kifejezni a legújabb lemezek kapcsán, azzal az indokkal, hogy „a demók még jók voltak”. Pedig kifogások keresése helyett egyszerűbb lenne szimplán csak élvezni, hogy a dán srácok tisztában vannak saját korlátaikkal és nem akarnak lemezről lemezre világmegváltó gondolatokat megfogalmazni, folyton változó zenei köntösben. Pontosan tudják, hogy ezzel a szórakoztató zenével simán játszhatnak biztonsági játékot akármeddig, ugyanabban a sorban, amelyben az AC/DC, az Iron Maiden vagy a Motörhead évtizedek óta kényelmesen érzi magát. Nincs is ezzel semmi baj.

Igazán elkényezteti hallgatóságát a bennünk élő örök hipszter kedvenc zenekara, az Ulver. Bár legutóbbi, hagyományosnak tekinthető kiadványuk (értsd: sorlemezük) a 2011-es keltezésű Wars Of The Roses volt, azóta egyrészt megjelentették az oslói Operaházban megejtett fellépésük felvételét (ennek klubokra alkalmazott változatából volt szerencsénk Budapesten is ízelítőt kapni), majd Childhood's End címmel a '60-as évek flower power korszakának újrahúrozott klasszikusaiból is kiadtak egy átfogó gyűjteményt. Kissé fű alatt, de tavaly kihoztak még egy válogatást is Oddities And Rarities #1 név alatt, melynek címe mindent elmond az ott megtalálható dalokról, ahogy arra is utal, hogy a történetnek folytatása is várható. Ígéretükhöz híven a legutóbbi turné után a koncertezésből jócskán visszavettek, és kizárólag nagyobb horderejű eseményekre mozdultak ki barlangjukból. 2012-ben gyakorlatilag egyetlen ilyen nagyszabású élő megmozdulásuk akadt, az pedig a kultikus tilburgi Roadburn Fesztiválon volt esedékes.

Jóval zúzósabb szólólemezt állított össze a két évvel ezelőtti Black Flowerhez képest a Blind Myselfben doboló Jankai Valentin. A kilenc tételes, 38 perces Synergy a multiinstrumentalista fiatal zenész immár negyedik közrebocsátott hanganyaga, és mind a hangszerkezelésben, mind a megszólalásban jól hallható rajta az egyre professzionálisabbá válás, a fejlődésként értékelhető alakulás. Én ugyan mindegyik letölthető anyag előtt megemelem a kalapom, de a Synergy esetében már az első hallgatás során dobtam egy hátast, annyira levett a lábamról a kimunkáltságával, ötletgazdagságával, intenzitásával, dinamikájával.

Jó ideje adós vagyok ezzel az recenzióval. Nem mintha Steven Wilson követői ne tették volna magukévá a Ravent már hetekkel februári megjelenése előtt az albumot – ahogy én is –, hanem mert muszáj igazságot szolgáltatni ennek a páratlan zenei alkotásnak, amely már most jól láthatóan a 2013-as év egyik kiemelkedő teljesítménye.

Sokan tényleg meglepődtek rajta, hogy Tobias Sammet ígéretével ellentétben mégsem volt képes abbahagyni az Avantasia karrierjét, pedig a 2000-es évek legelején egyszeri különlegességként indult, majd önmagán többszörösen túlnőtt projekt az évek során sokkal nagyobb vállalkozásnak bizonyult az Edguynál. Tobias az Avantasia előtt nem számított sokkal többnek az épp virágzó európai melodikus heavy/power/speed underground egyik ígéretes tehetségénél, a grandiózus vállalkozás azonban sokkal többé tette ennél, és meggyőződésem, hogy az emberek többsége sokkal inkább innen azonosítja be őt, nem pedig anyabandájáról. Ilyen állás mellett szerintem inkább az lett volna a csoda, ha Sammet tényleg félretolja a biciklit, és nem készít több all-star felállású konceptalbumot...

Néhány hete Szilvi átdobott egy linket mindössze annyi kommentárral, hogy „Rusika" (alias Russell Allen). Alapító főszerkesztőnk helyesen tudja rólam (de azt hiszem, ezzel ő maga is pontosan így van az utóbbi időben), hogy ez afféle varázsszó, hiszen nekem a The Divine Wings Of Tragedy óta többé-kevésbé az is elég volna, ha a Symphony X torka egy lemezen keresztül hamburgerrecepteket olvasna fel monoton hangon, valószínűleg akkor is rákattannék. Komolyra fordítva a szót: biztos, hogy Russell Allentől még nem hallottam rossz teljesítményt (átlagosat sem nagyon), de ami az ő zseniális adottságainál és egyéni teljesítményénél is fontosabb, hogy neve garancia a minőségre, akár saját zenekaráról, különböző projektjeiről, akár pedig ezernyi vendégszerepléséről van szó.

A Hardcore Superstar – zseniálisan csengő név, valóban telitalálat – karrierje kezdetén rátalált egy jól járható ösvényre, jól is haladtak, egyre felismerhetőbbé vált a zenéjük, majd egy nagyobb erősítés után a srácok bele is ragadtak saját felismerésükbe. Kezdetben volt a tornacipős, laza, füstös, punkos rock'n'roll, dalaik a házibulik biztos résztvevői voltak, ám 2007-től jöttek a tökegyforma lemezek. Mindegyiken akadt valami, ami koncerten jól szólt, különösebb panasz nem lehetett rájuk, azonban a 2005-ös, saját magukról megcímezett albumukat nem tudták felülmúlni. Hogy a gitáros Silver is ezt unta-e meg, nem tudjuk biztosan, de a helyzeten nem változtatott a gitároscsere sem: Vic Zino sem tudott/akart újdonságokat hozzátenni a gárda tevékenységéhez. (Azt azért szögezzük le, hogy 2009 egyik leghangulatosabb koncertjét Jockéék adták az A38-on.)

A sors szomorú iróniája, hogy ennek a finoman szólva lehangoló lemeznek az ismertetője egyszerre jelenik meg minden idők egyik legmeghatározóbb metal alapművének huszonöt éves jubileumi visszaemlékezésével. A kontraszt akkora, és egyben annyira nyomasztó, hogy a hozzám hasonló, az elmúlt évtized vargabetűin megedződött egykori Queensryche fanatikusok szíve garantáltan összeszorul.

Nomen est omen, az Aeternus örök. Az egykor a Gorgoroth és az Immortal névsorában is jegyzett Ronny „Ares" Hovland zenekara hét évig váratta a rajongókat a legutóbbi HeXaeon óta, ami az akkor még sűrűbben érkező elődeihez hasonlóan egy tipikus Aeternus alkotás volt a sorban. Aresékkel kapcsolatban ma is leginkább az jut eszembe, mekkora beteljesült ígéret volt ez a brigád másfél évtizede, a Beyond The Wandering Moon, de főleg az ...And So the Night Became albumuk idején.

Kevés olyan kacskaringós életpályával rendelkező előadó téblábol a földön, mint Lee Dorrian és az elmúlás bűzét árasztó gyászhuszár bandája, a Cathedral. Az ember, aki 1989 augusztusában még a fékezhetetlen grindcore-t játszó Napalm Death tagjaként kiadja a Mentally Murdered EP-t, hogy aztán 1990 legelején már echte doom metalt toljon új bandája, a Cathedral első, In Memoriam demóján. Alig néhány hónapra volt tehát szüksége az énekesnek ahhoz, hogy a lehető leggyorsabb muzsikát a lehető leglassabbal váltsa fel. Maga az „énekes" besorolás is megérne egy fekete misét, mivel Dorriannél nagyobb antihangot keresve sem találhatnánk, nincs és soha nem is volt tiszta énekhangja, és ellendrukkerei ezt minduntalan előszeretettel dörgölték is orra alá. (Szó se róla, nekem is ez volt az egyetlen indokom arra, hogy a Katedrális miért nem emelkedett soha abszolút kedvenceim sorába.) Ennek ellenére egy komplett színtér megkerülhetetlen ikonja lett, akinél kevesen tettek többet az egész stílusért– gondoljunk csak a Rise Above kiadó felfuttatására.

Egészen addig nem igazán értettem, mi folyik az utóbbi években az Agent Steel táborban, amíg a csapat újkori motorja, Juan Garcia gitáros fel nem világosított erről a hétvégén egy igen jó hangulatú interjúban. Utóbbit hamarosan ugyanitt lehet majd olvasni, így nem megyek bele a részletekbe, a lényeg röviden annyi, hogy a '80-as évek egyik legkülönlegesebb amerikai power/speed/thrash csapata jelen állás szerint jobblétre szenderült, miután az utóbbi három – egytől egyig kiválóan sikerült – lemezt feléneklő Bruce Hall lelépett, és végül sem a frontra pár fesztiválfellépés erejéig visszatért eredeti frontemberrel, John Cyriisszel, sem a Steel Prophetből ismert Rick Mythiasinnel nem sikerült dűlőre jutniuk. A jövő tehát a Masters Of Metalé („masters of metal, agents of steel", ugyebár), ahol a csapat utolsó felállásának hangszeresei zenélnek: Juan mellett itt van a Fates Warningból is ismert Bernie Versailles gitáros, aki immáron az énekért is felel, a dobos Rigo Amezcua, a basszer pedig Robert Cardenas.

Fura belegondolni, hogy a Deep Purple jelenlegi felállása a legendás brit banda negyvenöt éves történetének legstabilabbika. Immár tizenkilenc (!), illetve tizenegy éve annak, hogy a legklasszikusabb Mark II felállás és hangzás két meghatározó alakja nincs a zenekar tagjainak sorában (és ugye Jon Lord már sajnos az élők sorából is hiányzik...). A Gillan / Morse / Paice / Glover / Airey kvintett ugyanakkor – igaz, ezúttal jelentős, nyolcéves kihagyás után – már a harmadik lemezét szállítja le, és abban a kényelmes helyzetben vannak, hogy semmiféle elvárásnak vagy követelménynek nem kell megfelelniük. Annyi alkalommal bizonyítottak már lemezen és élőben egyaránt, hogy népes, 9 és 99 év közötti rajongótáboruk simán megelőlegezi nekik a bizalmat, amit ők minden alkalommal maximálisan meg is hálálnak. Már az a puszta tény is örvendetes, hogy egyáltalán léteznek, alkotnak, koncerteznek (ráadásul elég gyakran betérnek hozzánk is), emellé minden újabb lemez csak hab a tortán. És igen, lehet, hogy a sorban a Now What?! lesz az utolsó, de minek ezen rágódni? Élvezzük, amíg csak lehet!

Nem fogok sokáig kertelni és hosszú sorokon keresztül tépni a számat, hogy meglegyen a megfelelő terjedelmű bevezető, így a kritika elején poéngyilkos leszek: a House Of Gold & Bones második részét képtelen voltam jóra hallgatni. Az első részt még sikerült átlendítenem a lécen, és túl is pontoztam, de ahogy teltek-múltak a hetek-hónapok, elég keveset vettem elő, és ha épp Stone Sourre vágytam, akkor a korábbi lemezek közül válogattam. Természetesen vártam az idei lemezt, a kíváncsiságom nem tűnt el, de az olykor túllelkesedős énemet már nem tudtam előcitálni egyetlen percre sem. Az első rész kritikájában volt egy olyan mondatom, hogy „mindezek ellenére az első hallgatás alkalmával nem ájultam el a lemeztől" – ezt most úgy módosítanám, hogy sokadik hallgatás alkalmával sem ájultam el a lemeztől. És hozzá kell tennem: sajnos most már egyik résztől sem.

Általában még akkor is érteni szoktam, miért alakul ki őrület egy csapat körül, ha a zenéjüket nem szeretem, a Bring Me The Horizon azonban kivételt jelentett ez alól. Oké, hogy Oli Sykesra buktak a kiscsajok, a kisfiúknak meg tetszett, hogy hozzájuk hasonló fizimiskájú arcok nagyon keményen, dühösen zúznak, és ráadásul olyan tetkókat viselnek, hogy azt anyu soha nem engedné meg, értékelhető dalokat azonban gyakorlatilag egyáltalán nem hallottam az első két lemezen. Pedig többször is megpróbálkoztam velük. A bátrabb, kísérletezősebb There Is a Hell, Believe Me I've Seen It. There Is a Heaven, Let's Keep It a Secret (...) már valamelyest felvillantotta a fényt az alagút végén, ám a hisztériát továbbra sem éreztem indokoltnak. Most pedig már egy ideje ismerkedem a furcsa előzetes nyilatkozatok után, némileg módosult felállásban (Jordan Fish főállású billentyűs/programozó csatasorba állításával, illetve - állítólag - a balhés, a kiadással egyidejűleg menesztett Jona Weinhofen gitáros nélkül) elkészített és piacra dobott Sempiternallal, és több szempontból is hülyén érzem magam. Egyrészt azért, mert a lemez kis túlzással olyan, mintha egy másik csapat készítette volna, másrészt pedig azért, mert messze ez a britek eddigi legjobb produkciója.

Amilyen jól indult a '90-es évek végén a Los Angeles-i Buckcherry, annyira nem voltam elégedett az első két lemez után készített anyagaikkal. Pedig közben még fel is oszlottak egyszer, hogy aztán főnixmadárként támadjanak fel, és minden korábbinál nagyobb sikereket arassanak a visszatérő, 2006-os 15 albummal... De sikerek ide vagy oda, hiába szerepelt azon a lemezen és az azóta kiadott két produkción, a Black Butterfly-on és az All Night Longon is pár menetrendszerűen izmos, meggyőző szerzemény, a klasszikus Aerosmith és a korai Guns N' Roses egyik legjobb 21. századi tanítványaként bemutatkozott csapat összességében csak árnyékát mutatta annak a whiskeyvedelő, szétkokainozott, minden százméteres körzetben felbukkanó csajt lefektető ultraveszélyes rock'n'roller galerinek, amelyik annyira megszerettette velem a '98-as debütöt és a 2001-es Time Bombot.

A meglehetősen béna és semmitmondó Lowside név egy kultikus dallamos metal héroszt rejt Ron Taylor személyében, fő fegyvertársa pedig karrierje legszebb korszakából szegődött mellé Darrin DeLatte révén. Ha most tanácstalanul lesel magad elé, bizonyára soha életedben nem hallottál még a Lillian Axe nevű melodikus metal csapatról, akik ugyan sosem lettek sztárok, ám olyan zseniális remekművekkel rukkoltak elő a fénykorban, mint az 1989-es Love And War, az 1992-es Poetic Justice és az 1993-as Psychoschizophrenia. Utóbbi két lemez egyértelműen a csapat kreatív csúcspontját jelentette, ráadásul ezeken játszott együtt Taylor és DeLatte, így a Lowside ajánlólevele még akkor is ígéretes, ha a Lillian Axe zenei agya mindig is Steve Blaze gitáros volt (és állandóan változó felállásban ma is viszi a hátán csapatát).

Addig kell ütni a vasat, amíg meleg, tartja a mondás, mindez pedig hatványozottan igaz a Vicious Rumors utóbbi pár évére. Amikor 2011 végén, a Razorback Killers turnéján nálunk jártak, Geoff Thorpe úgy nyilatkozott, hogy a zenekar hosszú idő óta legjobb időszakát éli, így hát nem is csoda, hogy igyekeznek kihasználni a kedvező széljárást. Ráadásul hosszú idő után végre a felállásuk is állandósulni látszik: Brian Allen zsinórban a második stúdiólemezen énekel a csapat frontján – ez a bravúr előtte mindössze csak a legendás Carl Albertnek sikerült –, és a többi tag is meglehetősen stabil 2006 óta, még akkor is, ha a Thorpe melletti gitáros posztját Thaen Rasmussen és Kiyoshi Morgan időről időre cserélgeti egymás között.

A mindenkori Shining kritikák legelső, obligát megállapítása, hogy tisztázzuk: ez itt nem a Niklas Kvarforth vezette mizantrópia-király svéd csapat újabb szerenádja, hanem a norvég blackjazzerek aktuális hangrobbanása. Úgy. Három éve a felemlegetett, legutóbbi albumukkal ez a különös formáció túlzás nélkül újradefiniálta saját hangzását, és a lemez címével is fémjelzett műfaj(?) pionírjává vált. A zenekar nyugodt szívvel tekinthető a szaxofonos/gitáros/énekes Jørgen Munkeby szólóprojektjének, rajta kívül az alapítás óta eltelt közel másfél évtizedben csupán a dobos Torstein Lofthus volt képes bevenni az összes, lehetetlennek tűnő muzikális hajtűkanyart. Aki hallotta például a tavalyi Ihsahn szólólemezt, máris lehet egy képe az Emperor hajdani dalszerző-zsenijét rendszeresen kisegítő Munkeby zeneszerkesztési elképzeléseiről. A Shining jelen munkája is ezeket a törekvéseket látszik alátámasztani, egy újabb nézőpontból.

Az elejétől fogva kétségeim voltak azt illetően, képes lesz-e tényleg valami újat és érdekeset mutatni David Draiman az épp megérdemelt pihenőjét töltő Disturbed világához képest ezzel a frissítő projekttel. Nem mintha nem kedvelném az énekes hangját, csak éppen annyira jellegzetes a stílusa, hogy bármit is csinál, az óhatatlanul is egyből a Disturbed-öt juttatja az ember eszébe, az ilyesmivel pedig nem igazán lehet mit kezdeni. És kábé így legyen ötösöm a lottón: az egykori Filter gitárossal, Geno Lenardóval összehozott Device voltaképpen nem más, mint egy kissé lájtosabbra, elektromosabbra hangszerelt, gépi dobokkal operáló Disturbed, hiába emlegette David az előzetes interjúkban folyamatosan az indusztriális vonalat meg a Nine Inch Nailst. Benne van a zenében ez az íz is, szó se róla, de nem annyira dominánsan, hogy elhomályosítsa a hallgató agyában folyamatosan ott villódzó vörös „DISTURBED-DISTURBED" feliratot.

Leszámítva a Demons és a Return To Zero között eltelt öt esztendőt, a továbbra is lényegében hobbizenekarként funkcionáló Spiritual Beggars beállt a kényelmes háromévenkénti lemezkiadásra, és az énekescserék ellenére töretlen lendülettel adják ki hibátlan, hallhatóan görcsmentes lemezeiket. Nem is fogom bő lére ereszteni ezt az ismertetőt: nem azért, mert érdektelen a lemez, hanem épp ellenkezőleg, pontosan azt kapja az egyszeri rajongó, amit Mike Amottéktól immár csaknem két évtizede elvár, és amiben még ma is ők a(z egyik) legjobbak.

Tony Martint aligha kell bemutatni a Shock! olvasótáborának, ám azon kevesek kedvéért, akik hirtelen nem tudják hová tenni a nevet, elárulom, hogy egy olyan fickóról van szó, aki a Black Sabbathban szerzett igen komoly reputációt magának. Ő volt ugyanis az, aki Tony Iommit rendre kihúzta a córeszból, ha a bajszos mester épp az aktuális énekes-fiaskót próbálta kiheverni. Martin totál ismeretlenként került a Sabbathba a meglehetősen vérzivataros Born Again/Seventh Star időszak után, és amellett, hogy végre állandóságot hozott az énekesi poszton, a vele készült albumok is kiválóra sikeredtek.

Az első pillanattól kezdve bírtam a svéd Ghostot, azt azonban álmomban sem gondoltam volna, hogy akkora felhajtás kerekedik körülöttük, mint amilyennek az azóta eltelt bő másfél évben tanúi lehettünk: gyorsan kialakult fanatikus rajongóbázis, köztük olyan notabilitásokkal, mint James Hetfield vagy Phil Anselmo, brit Metal Hammer címlap, sikeres turnék és fesztiválfellépések egész sora... Mindez azonban valahol érthető is, hiszen egyfelől a csapat elsősorban az imázskérdésekre mindig is fokozottan érzékeny angolszász területeken vált gyorsan fogalommá, másrészt a dalaik fogósak, ragadnak, mint a légypapír, ami valahol szöges ellentétben áll az extrém külsőségekkel. De hát alighanem éppen ez a titok nyitja. És persze a maszkok mögé rejtőzött tagok személyazonosságának homályban tartása, illetve a bőségesen adagolt zavaros, a sötét úr eljöveteléről/ittlétéről szóló „se-füle-se-farka-de-jól-hangzik" nyilatkozatok is csak ráerősítenek a fenti összetevőkre. Az Infestissumam így aztán simán az év egyik leginkább várt underground produkciója.

Ismét egy nehezen magyarázható restanciát pótlunk, és tesszük ezt több okból is. A tavaly ősszel megjelent harmadik Sambora szólólemez eleve kevés figyelmet kapott, amikor friss volt, pedig Richie még egy rövid európai klubturnét is beiktatott mellé (igen bosszantó volt, hogy egy nappal azelőtt játszott Münchenben, hogy épp szabadságra mentem volna), de nem sokkal ezután ismét felpörgött a Bon Jovi gépezet, és ennek árnyékában óhatatlanul is elsikkadt az anyag. Most viszont, hogy a gitáros (ismét) kimaradt az aktuális Jovi turnéról, megint aktuálissá válik ez az album, hiszen ha hosszútávú lesz a mosolyszünet, könnyen előfordulhat, hogy ismét a szólópálya kerül fókuszba.

Bár alapvetően zenei produkcióról van szó, a salgótarjáni alapítású Corrodal zenekar új, második albuma valójában több művészeti ágazat bevonásával kényezteti érzékszerveinket (ide sorolva az agyat is). Auditív, vizuális és verbális alkotások összjátékaként értékelhető a Lathe Of Heaven című kiadvány, mely komplex jelentés- és utalásszerkezetével messze az átlagos fölé exponálja – experimentális és progresszív közegben is – ezt a mégis befogadóbarát (zene)művet.

Gyakran elmondjuk, hogy a túl gyakori lemezmegjelenés könnyen a színvonal laposodását vonhatja maga után, arról azonban kevesebb szó esik, hogy az irreálisan hosszúra nyúlt szünetek legalább ennyi csapdát rejtenek magukban. A zenekarok mindig meg tudják magyarázni, miért kellett tíz-tizenkét-tizenhárom éven át ülni egy új anyagon, de az az igazság, hogy akármit is mondanak az érintettek, ezekre a maratoni kihagyásokra egyszerűen nem létezik épelméjű magyarázat, hívják a zenekart Guns N' Rosesnak, Van Halennek, Aerosmithnek vagy jelen esetben Suicidal Tendenciesnek. Még belegondolni is zsibbasztó, hogy a '80-as évek második, '90-es évek első felének meghatározó hardcore/crossover csapata kerek tizenhárom évet várt ezzel az új albummal, pedig közben folyamatosan léteztek, és ugyan változó intenzitással, de rendszeresen turnéztak is (nálunk is háromszor jártak az utóbbi három évben).