CD kritika

Ross The Boss, Rhino és a Cage torka, Sean Peck – vajon mi várható egy ilyen triumvirátustól? Úgy van, nem más, mint erőtől duzzadó, bivaly riffekkel és metsző sikolyokkal operáló, igazi US power metal. És ha nem ismernéd a csapat felállását, sőt, még nevük, az album címe és a roppant gagyi borító kapcsán sem vágnád, miféle zászlót emel magasba ez az ötösfogat, a War Machine akkor sem hagy sokáig kétségek között. Sean Peck ugyanis rögtön a negyedik másodpercben kivág egy olyan vérbeli metal sikolyt, amitől százméteres körzetben minden üvegtábla garantáltan megreped. Mindehhez természetesen sodró, súlyos riffelés és Rhino egyfolytában pörgő duplázója társul. A power metal mennyországhoz más nem is kell, már ami a muzikális oldalt illeti, produkciós szempontból ugyanis lerí az albumról, hogy nem egy erős kiadó támogatásával és finanszírozásában készült.

A hiba minden bizonnyal az én készülékemben van (elfogultságom okán mindenképp), de én biza úgy látom, hogy e lángoktól ölelt kis ország rockzenei szempontból legnagyobb erősségét azok a bandák jelentik, akik ilyen vagy olyan módon kapcsolódnak a stoner/sludge jellegű zenékhez, vagy legalábbis azok peremvidékéhez. Igazság szerint, akárhány hazai formációt is hallok, akik ebben a közegben lépnek színre, meg vagyok velük elégedve. Itt van például ez az igen jó elnevezésű nagykanizsai brigád: kábé két héttel ezelőtt azt sem tudtam, hogy egyáltalában a világon vannak, most meg már nem is tudom, pontosan hányadszor is hallgatom újra The Bad Memories Lodge címre keresztelt bemutatkozó anyagukat. Merthogy kurva jó lett.

Bevallom őszintén, az új lemez megjelenése előtt nem nagyon tudtam, mi a helyzet épp a Masterplannel. Az addig megvolt, hogy Jorn Lande első, 2006-os kiválása után MK II címmel készítettek egy bivalyerős anyagot a Riotból ismert Mike DiMeóval a mikrofon mögött, majd Jorn egy kérészéletű reunion erejéig visszatért a fedélzetre. Mivel azonban a Time To Be King finoman szólva is lapos lett, Mr. Lande pedig ismét teljes erővel vetette bele magát a szólókarrierbe, a Masterplan abszolút eltűnt a színről. Mielőtt megérkeztek volna a hírek, hogy Rick Altzival egy új lemezen dolgoznak, nagyjából azt sem lehetett tudni, létezik-e még a banda, akkora volt a csönd.

Ha valaki, hát akkor Sammy Hagar tényleg megteheti, hogy szarik a világra: negyven évnyi, a mai napig virágzó zenei karrier áll mögötte, 66 esztendősen hangja még mindig csúcsformában van, sikeres üzletember (magyarán jól forgatta azt a pénzt, amit el is kokózhatott volna), sőt, még az ufók is elrabolták egyszer (Pataky Attilával szemben neki még akár el is hiszi az ember, elvégre Sammy mégiscsak közelebb él Roswellhez). Amikor tehát új szólólemezt ad ki, akkor ugyanúgy szarhat mindenre, és még azt is megteheti, hogy simán csak összetrombitál pár havert, elzajonganak kicsit pár saját témával és feldolgozással, majd az egészet felveszik és kiadják.

Elég furcsa zenei útvonalat járt be a floridai Trivium az elmúlt tíz év folyamán, és hosszabb távra visszatekintve most már megkockáztathatom a kijelentést: Matt Heafyék kicsit minden egyes lemezüknél újra akarják definiálni önmagukat. Ebben bizonyára az is benne van, hogy a banda tagjai extrém módon fiatalok voltak, amikor beütött náluk a szerencse, és még nem forrott ki teljesen a stílusuk, mire befutottak – de lehet, hogy nem. Az ok talán mindegy is, a lényeg, hogy a Vengeance Falls egy kicsit megint más, mint a legutóbbi, két évvel ezelőtti In Waves, ami szintén más volt, mint elődje, és így tovább. A végeredmény persze így is triviumos, hiszen a bandának van egy bizonyos stílusa, de ennyi idő és ennyi iránykorrekció, leheletnyi módosítás után nem tagadom, kicsit olyan érzésem van, mintha még mára sem döntötték volna el, pontosan mit is akarnak csinálni.

Ihsahn kilép a komfortzónából. Ha jól értelmezem a felvezető sajtóközleményt, erről szól valójában A Lélekzúzó. Hogy aztán a tábor hajlandó-e ezt a lépést megtenni mestere után, már más kérdés, annyi azonban biztos, hogy az Emperor zeneszerző fejedelme olyan művész, akinek kedvéért bármikor érdemes járatlan utakra merészkedni. Messziről nézve, a kiterített csillagtérképen a Das Seelenbrechen a második Ihsahn szólótrilógia középső darabja, amely szokatlan módon szűk egyetlen évvel követi az új fejezetet megnyitó Eremitát. Közelebbről szemlélve, és egészen szubjektív szempontok szerint ítélve ez utóbbi lemez önmagában több gyönyört hozott számomra, mint a komplett A-kezdőbetűs, első triumvirátus. Az Eremita máig tartó tündöklésének fényében tehát elvárásaim mindenképpen hatalmasra nőttek.

Amikor nyár közepén Dave Wyndorf stoner atyaúristen girbegurba, keszekusza nyilatkozatait olvastam a csapat eljövendő, kilencedik stúdiólemezéről – amelyekben a kamionosbajszú főhős arról beszélt, hogy az új lemez visszatérést jelent a gyökerekhez a hangulatot és a felvétel jellegét tekintve egyaránt –, három dologra gondoltam: 1. mivel mindig is imádtam az első két lemez helyenként káoszba forduló, jammelős, totálisan szétcsapott atmoszféráját, tűkön ülve várom, hogy mi sül ki ebből az egészből, 2. ugyanakkor sajnáltam, hogy vége annak a riffelősebb megközelítésnek, amit anno a Dopes To Infinity és a Powertrip lemezek tájékán járatott csúcsra a csapat, és amit a legutóbbi remek Mastermind is adrenalintól fűtve vállalt fel, 3. Dave koma újfent elkezdett anyagozni. A 3. pontban foglaltakra a lemez és azon tény ismeretében, miszerint Mr. Wyndorf – legutóbbi gömbalakját sutba hajítva – újfent igazi sukár csávóként nyomja a rock and rollt, szinte fogadni mernék, mint ahogy arra is, hogy ez a lemez még a táboron belül sem fog maradéktalanul tetszeni mindenkinek. Rögtön az elején le kell szögeznem: nekem sem mindig.

A 2013-as év utolsó negyedére, és abból az éves összegzések időszakára ráfordulva semmiképpen sem árt meg egy emlékeztető arról, hogy már az idei év első hónapjában is milyen nagyszerű muzsikák láttak napvilágot. Legalább erre, de valójában még sokkal többre is hivatott ez az EP, mely már nevében sem hagy komoly kétséget funkcióját illetően. Ezek itt a nagyszerű Vertikal album „elveszett" tételei, avagy a felvételi session azon melléktermékei, amik már nem fér(het)tek be az említett kompozíció keretei közé. Lévén legutóbb egy gigászi konceptalbummal volt dolgunk, melyet sokkal tovább hizlalni nem is lett volna ésszerű, joggal bízhattunk benne, hogy az onnan lemaradt tételek sem verik le a megemelt lécet. Végeredményben a Vertikal II – bár mindössze három és fél dalt tartalmaz –, hosszát és minőségét tekintve is a Cult Of Luna diszkográfia teljes értékű része.

Azt nem tudom, hogy a világnak épp egy új Soulfly lemezre volt-e szüksége, főleg a tavalyi, igen gyenge Enslaved után, de abban szinte biztos vagyok, hogy Max Cavalera agya lassan teljesen feloldódik a saját kertjében termesztett kannabisz füstjében. Primitív, amolyan deszkás dzsungelharcos manifesztóként indult ez a Soulflynak becézett hóbort, amit Cavalerának sikerült felfejlesztenie egy bivalyerős thrash/death szörnyeteggé, csak hogy aztán ledegradálja teremtményét egy, még a korábbiaknál is degeneráltabb kreatúrává. És mindezt az ősök tisztelete valamint a természet szeretete nevében, amely ezek szerint nem csak marketingrizsa volt.

A Ministry történetében a From Beer To Eternity – ha nem tévedek – már a harmadik búcsúlemez, sajnos ezúttal azonban igencsak valószínűsíthető, hogy ezt követően tényleg nem lesz folytatás. Merthogy bármennyire is Al Jourgensen szólócsapatáról van szó, a tavaly decemberben, a lemez befejezését követően három nappal szívrohamban elhunyt Mike Scaccia személyében az öreg drogos mellől egy olyan harcostárs távozott, aki kisebb-nagyobb megszakításokkal 1989 óta tolta a banda szekerét. Ráadásul ő volt Al legjobb barátja is, aki így nyilvánvalóan nehezen tudja elképzelni csapatát nélküle.

Ian Fraser Kilmister, ismertebb nevén Lemmy hatvannyolc éves kora előtt egy kicsivel végre húzott egy merészet: a Motörhead új, sorrendben huszonegyedik stúdiólemezén már csak nyomokban lelhető fel az a mocskosan romlott rock and roller muzsika, ami eddig jellemezte bibircsókos hősünket és hűséges fegyvertársait. Sokkal inkább nyújtják egyfajta sajátos körképét annak a muzikális világnak, amiben élünk: Lemmy minden eddiginél fogósabb dallamokkal próbálkozik, miközben dübörgő basszusa egyszerre idézi a sludge mocsári szörnyeket és a laza funkot, Mikkey Dee egymás után ereget el olyan blastbeateket, hogy a hajunk leég tőle, Phil Campbell pedig le sem tagadhatná, mennyi Kornt és Deftonest hallgatott mostanában. Na, akkor most tegye fel a kezét, aki ilyen hajmeresztő baromságokat szeretne olvasni egy Motörhead ismertetőben! Ugye, milyen jó, hogy csak hazudtam? Ennyit arról, hogy mekkora gáz, hogy bizonyos csapatok szinte soha nem változnak, és mennyire nincs szükség már az ilyen öreges, ősrock-jellegű muzsikákra. A huszonegyedik Motörhead korong ugyanolyan rock and roll vadállat, mint eddig, és éppen ugyanannyira lehetetlen ellenállni neki. Pláne, ha nem is akarunk.

Hihetetlen, hogy repül az idő: Tarja Turunen immár nyolcadik éve nem tagja a Nightwishnek. A csapatnak, amely elsőszámú metal dívává tette őt, és a csapatnak, amelyet ő tett Európa egyik legnépszerűbb bandájává. Tuomasék azóta két albumon, valamint egy újabb kirúgott énekesnőn is túl vannak, de egykori frontasszonyuk sem vesztegette az időt, a Colours In The Dark ugyanis már a harmadik Tarja szólólemez.

Matti Fagerholm, azaz Michael Monroe a Hanoi Rocks ex-frontembereként a glam/sleaze vonal egyik legnagyobb kultfigurája, aki persze ezen túlmenően is csinált már sok említésre méltó dolgot, és az utóbbi években különösen jó köröket fut. Előző lemeze, a Sensory Overdrive komoly sikert aratott odahaza, Finnországban, és az énekes azóta még a The Voice helyi kiadásának zsűrijében is helyet kapott, szóval a lehető legszélesebb nyilvánosság is adott a még fényesebb folytatáshoz. Nem is csoda, hogy ez az új anyag már megjelenése hetében aranylemez lett a finneknél...

Bár messzire nem ment, Niklas Kvarforth fekete lyuka, a svéd Shining most egyértelmű visszatérést hirdetett meg. Szűk egyetlen évvel a nyolcas sorszámot (nem) viselő Redefining Darkness után az „új" lemez már címében is leteszi a garast a hátraarc mellett: a sorszámozás és a svéd nyelv újbóli használata erős ígéret minderre. A nyolc és feledik sorlemez azonban nem a jövőbe, hanem egyértelműen a múltba tekint. Szokás szerint hat tételt hallhatunk az albumon, ezúttal a korai érából, egészen pontosan a Livets Ändhållplats és a III - Angst - Självdestruktivitetens Emissarie korszakból, részben újra feljátszva, vendégénekesek számára felkínálva. Az apropót sokakkal együtt még csak sejteni sem vélem, korántsem akkora a csend a zenekar körül, hogy az efféle, vélt időhúzás értelmet nyerjen. A végeredmény számomra mégis egy nem várt, kellemes meglepetés.

Kilenc év bizony még úgy is irgalmatlanul hosszú időnek tűnik, hogy közben a zenekar egyik tagja sem ült a babérjain, de bármilyen ütős anyagokat is tettek le az asztalra különböző formációk és projektek keretében, szerintem egyetérthetünk abban, hogy nagyon itt volt az ideje a tizenegyedik Fates Warning album megjelenésének. Ha a Dream Theater kapcsán a feltöltődés hiányát kértem számon, akkor Jim Matheosék esetében ilyenről természetesen nem beszélhetünk, hiszen a kilenc év nagyját kitevő projektezős időszakot nem számítva is jó másfél-két évet töltöttek el a dalok megírásával és felvételével. Legalábbis ha hihetünk a frontember tavalyi, a fergeteges budapesti koncert kapcsán adott interjújának (és miért ne hihetnénk, Szilvinek csak nem hazudott Ray barátunk), miszerint már akkor az új dalokat bütykölték.

Matthew Barlow, Van Williams, Freddie Vidales – tulajdonképpen már ez a három név is bőven elég ahhoz, hogy makulátlanul lőjük körbe a vadonatúj Ashes Of Ares formáció zenei világát. Vagyis álkérdés, hogy milyen zenét játszik közösen az Iced Earth kétszeresen is egykori énekese, a jobblétre szenderült Nevermore dobosa és a szintén egykori Iced Earth basszer, aki most egyúttal gitárosként is megmutatja tehetségét. Nyilvánvaló: ez a trió csak és kizárólag vastagon megdörrenő, a dolgokat a durvább oldalról megközelítő, amerikai típusú heavy metalt szabadíthatott a világra. Régen az ilyesmire mondták azt, hogy power metal, csak ezt a címkét az utóbbi tíz-tizenöt évben – teljesen érthetetlen módon – a szakma a kétlábdobtaposó, pohárrepesztő sikolyokkal operáló Helloween-kópiákra ragasztotta át. Vagyis jobb híján inkább maradjunk a súlyos heavy metal megjelölésnél...

Sok mindent lehet mondani a Hammerfallra, de egyrészt ma, évvel berobbanásuk után tizenhat évvel már egyenesen ciki fikázni őket, elférnek napjaink számomra igen szimpatikus „élni és élni hagyni"-jelleget öltő keményzenei palettáján, másrészt pedig soha el nem évülő érdemük, hogy feldolgozásaik és interjúik révén sikerült visszahozniuk a köztudatba néhány jobb sorsra érdemes elfelejtett legendát. Persze a Metallica sokkal nagyobb kaliberű szívességet tett hasonló módon őskedvenceinek, és a YouTube-generáció előbb-utóbb nyilván mindenképpen felfedezte volna ezeket a bandákat is, de ezt 1997-ben még nem tudhattuk.

Néhány napja nem kicsit morcosan szedtem le a keresztvizet Mark Lanegan új lemezéről, és most itt van egyik jó cimborájának, HBS-nek első szólóanyaga, én pedig végső soron csak megkaptam azt a Lanegan albumot, amit akartam, csak éppen nem arról a helyről, ahonnan vártam. Ja, hogy kicsoda HBS? Nem más, mint Hunter Benedict Shepherd, a Soundgarden basszusgitárosa, akiről jól tudjuk, hogy sokkal több egyszerű basszernél, hiszen badmotorfingeres belépését követően olyan 'garden dalokban tette le a névjegyét szerzőként, mint a Slaves & Bulldozers, a Head Down, a Half, a Zero Chance vagy épp a Ty Cobb. Aki képben van kollaborációival, az tudja azt is, hogy a sivatagi stoner színtérhez legalább annyira szorosan kapcsolódik, mint a grungehoz, és ebből a szempontból is hasonló utat járt be, mint a jó barát Lanegan. Ha ismered a remek Hatert, vagy a Wellwater Conspiracyt, azt is vágod, hogy Bennek kifejezetten remek hangja van, mély tónusú, százszínű bariton, és azt is, hogy ha igazán nekivadul, egyszerre imád kísérletezni, és nyugodtan merengeni a semmibe. Ez a remek szólóanyag pedig a legjobb bizonyíték minderre.

Az utóbbi három évben mondhatni záporoznak a nyakunkba a különböző Ulver kiadványok, és aki nincs résen, az könnyen elveszítheti a fonalat azzal kapcsolatban, hogy merre is tart éppen Trickster G. vonata. Mindazok számára, akik nem tudták elhelyezni a nagy képen a tavalyi Childhood's End feldolgozáslemezt, valahol ott folytatódik a történet, ahol a 2011-es keltezésű Wars Of The Roses táján abbamaradt. Mert sugalmazzon bármit a legutóbbi Live At Roadburn (a Childhood élő változata) rockos felütése, azt a Messe lenullázza. Ez az Ulver itt és most ugyanaz, mint amely a 2000-es évek legelején saját utat taposott a kísérleti elektronikus zenében, például a Perdition City albumon, de még inkább a Silence EP-ken. Ez a farkasok miséje.

Tulajdonképpen csak egyetlen problémám van a nu metalos halálmadárból beundergroundolódott Dez Fafara által vezetett Devildriverrel, ez azonban a kezdetek óta kísért minden egyes lemezüknél. Baromi intenzíven játszik az ötös, emellett nagyon jól zenélnek, és élőben is igazi gőzhengerként gyalulnak – viszont a „változatosság" szó egyszerűen hiányzik a szótárukból. Ebből fakadóan szívesen hallgatom az albumaikat, időről időre elő is szokott kerülni az első lemez vagy a Pray For Villains, viszont hosszabb távon menthetetlenül egybefolyik nálam a zenéjük. És nyilván kitaláltad, miért ezzel kezdtem a Winter Kills kapcsán is: mert a helyzet ezúttal sem változott. Néha persze olyan, mintha maga Dez is szeretne kiugrani a dobozból, de aztán a végén mindig visszakozik, és ott marad benne a többiekkel együtt.

Érdekes felfogás dívik mostanság a zenei világban. Az olyan csapatokat, amelyek egyre jobban beleszürkülnek az évek óta tartó önismételgetésbe, progresszívnek szokás nevezni, míg a folyamatosan fejlődő, a zenei palettáját gazdagító bandákat szóra se méltatják, csak mert azok nem hajlandóak megismételni azt a bizonyos nagybetűs lemezt. Sokan meghökkennek majd talán, de én az Alter Bridge-et bizony progresszív zenekarnak tartom. Nem vagyok nagy híve a skatulyázásoknak, ezért gyorsan hozzáteszem: számomra a progresszív egy jelző, nem pedig egy stílusmegnevezés. Ha egy csapat képes a zenei fejlődésre (szigorúan zeneszerzési értelemben), és lemezről lemezre tud valami újat mutatni, az nálam haladó, előremutató, fejlődő, azaz progresszív. Nem is szerencsés ezt a kifejezést stílusnévként használni, hiszen nincs olyn csapat, amelyik a kezdetektől fogva végig képes lett volna a zenei megújulásra. Előbb-utóbb minden zenész ujja rátéved a „copy" gombra.

Ha az ember rápillant az Unnatural Selection frontjára, rögtön tudja, mi várható a mögötte található korongtól. A banda logójáról, a borítón a földgolyót őrült ábrázattal mérgező tudósról, de a lemezcímről is üvölt, hogy a Havok bizony kíméletlen retro-thrashben utazik. Felületesen szemlélve a dolgokat akár legyinthetnénk is, hogy ez is csak egy újabb a sorban, és a Fueled By Fire, az Evile, a Municipal Waste vagy a Toxic Holocaust után bizony semmi szükség az n+1-edik ilyen csapatra. Aláírom, hogy van fentiekben némi igazság, azonban a Havok (nem összekeverendő az 1986-ban egy nagylemezig jutott washingtoni Havoc-kel) esetében a képlet közel sem ilyen egyszerű. Mert bár természetesen bennük is megvan a nagy elődök minden hozadéka, de ez mégsem annyira Metallica, mint az Evile vagy teszem azt, Slayer, mint a Fueled By Fire.

Mark Lanegan delejes hangját azóta szeretem, mióta először meghallottam. Ez pedig nem máskor történt, mint a Singles filmben, mégpedig a hatalmas Nearly Lost You által, amely később a Screaming Trees legnagyobb slágerévé is vált. A Sikoltó Fák kivágását követően is a különc Lanegannel maradtam, szólódolgai rendre tetszettek (főleg kezdetben), és kollaborációi nagy része is megtalált (leginkább nyilván a Queens Of The Stone Age-beli tevékenysége), bár időről-időre felbukkant olyan dolgokkal, amiket nem igazán tudtam hová tenni – így például sem Greg Dullival, sem pedig Isobel Campbellel közös lemezei nem nekem íródtak. De mindvégig elismertem, hogy kifejezetten magas színvonalú, amit művel. Talán most először kell félve bevallanom, hogy nem így van.

Régóta meggyőződésem, hogy egy lemez megítélése nem kis mértékben az előzetes várakozásoktól, hozzáállástól (előítéletektől!) és lelkiállapottól függ. Nem arról beszélek persze, hogy ez a tényező különbözteti meg a hallgathatatlant a halhatatlantól – elvégre a Dream Theater az előbbire genetikailag képtelen volna, míg az utóbbit, azt hiszem, már egyre kevesebben várják tőlük –, hanem arról, hogy a nagyjából hasonló színvonalú, markáns stílusjegyei alapján egymástól szinte megkülönböztethetetlen sorlemezek között ezek a tényezők határozzák meg, hogy melyiket szeretjük jobban, és melyiket tartjuk gyengének (már persze az ő szintjükön).

Kristálytisztán emlékszem, amikor nyolc éve először találkoztam a Powerwolf nevével a Return In Bloodred című debütáló album révén, ugyanis az volt az egyik első lemez, amit megkaptam recenzálás céljából a Shock! istálló friss tagjaként. Különösebben nem tetszett az album, de bajom sem volt vele: már akkor is lejött, hogy a zenekarnak van víziója. Ha viszont valaki akkor, 2005 tavaszán azt mondja nekem, hogy a csapat 2013-ban a német listák első helyén nyit majd ötödik teljes nagylemezével, és általában véve is az elkövetkezendő évek egyik legkomolyabb európai heavy metal sikersorozata fűződik majd a nevükhöz, biztosan csak egy elnéző mosoly lett volna a reakcióm.

A Hatchetet néhány évvel ezelőtt személyesen Mark Osegueda ajánlotta a figyelmünkbe, mint kiugróan jó, fiatal thrashereket a San Francisco-i öböl környékéről, a zenekar azonban valahogy azóta sem tudott profitálni az irányzat újonnan támadt népszerűségéből és a retro-mániából. Jól példázza ezt, hogy a 2008-as Awaiting Evil debütöt csak pár hónapja követte ez a kettes számú anyag, és a felállás a főnök Julz Ramost leszámítva teljesen ki is cserélődött azóta. További változás az akkori állapotokhoz képest, hogy a banda négytagúvá fogyatkozott, és – alighanem az egyszerűbb szervezés jegyében – itt már Julz barátunk felel az énekért is.