CD kritika

Sokáig húztam-halogattam a jelen ismertető megírását. Nemcsak azért, mert egy szívemhez közel álló zenekar várva-várt, de pont ezért kicsit aggodalommal övezett visszatéréséről van szó, hanem azért is, mert valóban akkor éreztem teljesnek az audio-élményt, amikor a lemezt borítóstul, „nyomdaszagostul" is kezemben tarthattam végre.

A kurva életbe, hát ez meg mi a franc volt?!? – azt hiszem, egészen pontosan ez a panaszos sóhaj szakadt ki bensőmből, miután első ízben végighallgattam a Sun & Sail Club bemutatkozó anyagát. Aztán ugyanez másodszorra is, talán egy fokkal visszafogottabban. Harmadszorra aztán már nem is voltam kíváncsi semmire. Pedig annyira jól kezdődött az egész: az első hírek arról, hogy Bob Balch, az überkedvenc Fu Manchu gitárosa a rászakadt szabadidőben projektezni kezdett Scott Reederrel, anyabandája dobosával, és – igencsak jó humorérzékről tévén tanúbizonyságot – egy másik Scott Reederrel is, az egykori Obsessed/Kyuss basszer-legendával. Tekintetbe véve, hogy a trióból két tagot nagyon kedvelek, egy pedig konkrétan a kedvenceim között foglal helyet, enyhén szólva is vártam, hogy miről fog szólni a történet. Már igazán betyár módra fuzzos, porszívóhangzású riffeket vizionáltam, hosszú-hosszú jammelésekkel, aminek az alapját Scott Reeder inveciózus dobtémái és ugyancsak Scott Reeder utaztató és csavaros basszusjátéka adja, egyszer agresszív, máskor elszállt énekdallamok alá. Na, ebből nem lett semmi.

Ezt az ismertetőt is hónapok óta halogatjuk, ennek azonban oka volt: miután több olyan ember is dicsérte nekem ezt a lemezt, akinek amúgy adok a véleményére, úgy gondoltam, időt adok neki, hogy érjen. Mint ebből is rájöhetsz, amikor megjelent, abszolút nem fektetett két vállra a brit metalcore ötös harmadik nagylemeze, de a pozitív vélemények hatására úgy gondoltam, kapnak még egy esélyt. Amiből aztán kettő, három, négy, majd nem tudom, hány újabb esély lett, amikor egy-egy napokra, hetekre szóló pihentetős ciklus után újból és újból, mondhatni kampányszerűen nekiestem a lemeznek. De mivel ugyanúgy nem dőltem meg tőle sokadszorra sem, mint elsőre, most már tényleg feladom a próbálkozást.

Ha valahonnan nem számítottam már kíméletlen jobbegyenesre, hát az a Pro-Pain iránya volt. Gary Meskilék annak idején egy gyakorlatilag tökéletes alapvetéssel tették le a névjegyüket a színtéren: ez volt a Foul Taste Of Freedom 1992-ben, a korszak egyik legmeghatározóbb hardcore/metal mestermunkája, rajta olyan tízpontos himnuszokkal, mint a Death On The Dance Floor, a Murder 101 vagy a Pound For Pound. Aztán a folytatás már sajnos nem ütött ekkorát. Persze később is akadtak kiugró dalaik, jó lemezeik (a 2000-es Round 6-et például kifejezetten bírtam a maga idejében), élőben pedig mindig megbízhatóan szétrobbantották a házat, de összességében eléggé elérdektelenedett a sztori, és nem is követtem már olyan naprakészen az utóbbi években. A The Final Revolution azonban kíméletlenül telibevert – olyannyira, hogy még azt is meg merem kockáztatni: ha nem is sikerült visszahoznia a Foul Taste Of Freedom dicsőséges időszakát, Gary azóta ezzel együtt sem nagyon készített ennyire kerek, felesleges zsírtól mentes anyagot.

Viccesen nosztalgikus kedvükben lehettek Andreas Kisserék, amikor – a Metropolis filmklasszikusra hivatkozva – kiötlötték ezt a rohadt hosszú címet az új albumnak, amelyet talán senki nem mondott ki még egy interjúban kétszer egymás után (de még a kopipészttől is elmegy az ember kedve), így aztán többnyire Mediator néven emlegetjük, már ha emlegetjük. Nem mennék bele a máig tomboló nyilatkozatháborúba, nem érdekel sem Soulfly-Cavalera, sem pedig Sepultura-Kisser véleménye a másik munkásságáról, és nem izgat a két zenekar rock-kriminalisztikai pudvázása sem, ha ők úgy érzik jól magukat, hogy egymás fejére kenik a saját szarukat, tegyék, jó étvágyat. Nálunk a barna szókolbászok helyett a legfrissebb album gőzölög terítéken, a Soulfly legutóbbi hirtelensültje gyorsan le is lett söpörve az asztalról, lássuk hát, mit alkotott a másik séfcsapat.

Teljesen semleges hozzáállással figyeltem a Stone Temple Pilots környékén idén lezajlott eseményeket, mivel a grunge vonal annak idején legtöbbet köpködött sztárcsapata utoljára 1994-ben készített olyan lemezt, ami tetszett, vagyis semmiféle különösebb érzelmi viszonyulásom nincs hozzájuk. Sokakkal ellentétben nem tartom szentségtörésnek Chester Bennington csatasorba állítását sem: ismert arc és jó hang, aki nyilván mindent el tud énekelni, amit kell, de közben semmilyen szempontból sem emlékeztet Scott Weilandre. Vagyis simán alkalmas egy új fejezet megkezdéséhez.

Bevallom, kissé nehezen követem Leif Edling és a Candlemass dolgait az utóbbi időben, de azt hiszem, jelenleg az a mondás, hogy a banda nem oszlott-oszlik fel, csupán a lemezkészítéstől vonul vissza, és Mats Levénnel a mikrofonnál, illetve Per Wiberggel az orgonánál időnként azért még koncerteznek. Persze ez érthető valahol: albumot felvenni drága dolog, eladni már szinte lehetetlen, a fesztiválos ajánlatok viszont rendre érkeznek minden szezon előtt, és egy zenész otthona mégiscsak a színpad. Kreatívkodni attól még lehet, de jó, ha ezt tét és az anyagiak miatt való stresszelés nélkül is megtehetjük. Más kérdés, hogy a hasonló zenei gyökerek, Levén személye és Edling markáns zeneszerzői stílusa miatt a Candlemass így könnyen összekeverhető a Krux vagy az az Abstrakt Algebra projektekkel, de annyi baj legyen: aki alaposan ismeri a basszer létére is simán skandináv Iomminak nevezhető fazon munkásságát, megtalálja azokat a finom különbségeket, amelyek segítségével a különféle Edling-munkák megkülönböztethetők egymástól. Végülis ha egy hármasikrekkel büszkélkedő apa közeli barátai vagyunk, egy idő után vélhetőleg mi sem tévesztjük össze a gyerekeket.

Az utóbbi pár évben már nálunk is hazajáró vendégnek számító Thirty Seconds To Mars négy év szünet után hozta ki új lemezét, ami alapesetben teljesen normálisnak mondható, ennyi idő legalább szükséges ahhoz, hogy új és érdekes gondolatok formálódjanak a zenészemberek fejében. Igaz, Jared Letóék nem unatkoztak a két album között, a This Is War döbbenetes sikere (4 millió eladott példány világszerte) után annyit koncerteztek, amennyi még épphogy nem ment az egészségük kárára – többek között Guinness rekordot döntöttek a 309 állomásos turnéjukkal –, majd így szépen kimerülve kezdtek neki az új daloknak. Nem hiszem feltétlenül, hogy ez követendő és üdvös módszer, mindenesetre számos marsos panelt sikerült összekotorni a Love, Lust, Faith And Dreams-re, némileg más formában, mint korábban, de összességében semmi szokatlanról nem lehet beszámolni.

Nos, a Vulture Industries után itt egy újabb skandináv banda, akiket – bár távolról sem a szakma újoncai – be kell mutatnunk e hasábokon. Az Oranssi Pazuzu (avagy Orange Pazuzu, csak mert így jobban esik a fülünknek) egy finn brigád, akik említett norvég társaikhoz hasonlóan valamikor a black metaltól indultak el, hogy mára egy teljesen egyedi univerzumot építsenek fel maguknak. A kvintettből egyedül a gitáros/énekes Juho Vanhanen (itt Jun-His néven szerepel) lehet ismerős az avantgarde rockban utaz(tat)ó Kuolleet Intiaanitból, de ezt már csak félkomolyan teszem hozzá, na meg azért, mert az OP zenéje állítólag onnan eredeztethető. A Valonielu (Light Drain) a harmadik sorlemeze a brigádnak, olyan elődök után, mint a 2007-es Muukalainen Puhuu (Alien Speaks) debüt, mely máris igazi underground klasszikusnak számít a maga műfajában. Abban a műfajban, melyet még beazonosítani sem könnyű, nemhogy nevet adni neki.

Néhány hónapja tartoztunk már ezzel a kritikával, és mivel ma este a PeCsában játszanak Alexi Laihóék, megpróbáltuk megragadni az utolsó pillanatot, amikor még igazán aktuális a dolog, és nem tűnik mérhetetlenül anakronisztikusnak a friss cikkek között előrukkolni vele. Pláne, hogy kár lett volna elmenni szó nélkül az anyag mellett, mivel egyértelműen a Halo Of Blood a legjobb az utóbbi jó néhány Children Of Bodom album közül. Ennek pedig különösen tudok örülni a legutóbbi Relentless Reckless Forever után, ott ugyanis határozottan az volt a benyomásom, hogy a csapat megfáradóban van.

Nem kerülhetem meg, hogy a főszereplőhöz hasonlóan én is 1996-ban kezdjem a sztorit, ugyanis tisztán emlékszem arra, hogy tizenhat évesen milyen meghatározó hatást gyakorolt rám a nálam nem sokkal idősebb, a néptáncosok / versmondók / bűvészek / H40 között teljesen szürreálisnak ható Lukács Péter virtuóz fellépése a Ki Mit Tud akkori sorozatában. Már akkor emlékezetembe véstem a nevét, és bár utána évekig nem igazán lehetett róla hallani (legalábbis én nem hallottam róla azt leszámítva, hogy egy-egy látogatásom során tapasztaltam, hogy a Medgyesi-féle hangszerboltban dolgozik), evidensnek tűnt, hogy előbb-utóbb hallat majd magáról valamilyen formáció élén.

Sokan és sokszor lefikázzák a hazai rockzenei életet, és még ha számos szempontból magam is megalapozottnak tartom a kritikát, azzal a legkevésbé sem tudok azonosulni, amikor a „manapság már nem bukkannak fel jó csapatok" sakálhangok együtt vonyítanak az égre a „magyar zenét egyáltalán nem hallgatok, mert semmi értelme nincs" süketeléssel. Itt van például ez az Áron András nevű fiatalember, akarom mondani Api, még inkább akarom mondani Apey, akinek olyan hangja van, hogy aki erre azt mondja: régen minden bokorban akadt ilyesfajta dalos pacsirta, az vagy süket, vagy a tápiókapudingon már fogatlanul nyamnyogó, a fiatalság irányába alapból ellenszenvvel közelítő vénség. Apey nem hiába danolt ugyanis korábban a Remembering The Steelben (meg amúgy a Kelly Hits The Blue Skyban és a Trillionban is, de ezek most mellékesek), akkora Phil Anselmo érzés bújt a torkába, hogy arra még a kopasz mester is csak annyit bömbölne elismerően, hogy fuck yeah! Erre egyébiránt minden olyan zenebarát is rá tud bólintani, aki ismeri a Neck Spraint, hiszen a csapat legutóbbi reinkarnációjában szintén Andris koma üvölt/süvölt/énekel több mint meggyőzően.

Úgy veszem észre, a bergeni Vulture Industries csak mostanában kezd elmozdulni az underground média vakfoltjából, így nálunk sem igen lehetett olvasni ezidáig Bjørnar Nilsen e zseniális kis találmányáról. Pedig a Keselyűgyár immár évtizedes (sőt, ha a jogelőd Dead Rose Gardent is ideszámítjuk, tizenöt éves) múlttal bíró társulat, amely azonban még az avantgarde-ot is annak fonákján fogja meg, s így persze nem könnyítik meg a hallgató dolgát. Találkozásunk mégis szerelem lett első látásra, talán azért is, mert az idén – menetrend szerint – beígért, de meg nem érkező új Arcturus album hiányára már hosszú ideje keresek gyógyírt. Nem mintha a Tower csupán a várakozás nyűgét enyhíteni volna hivatott. Ez bizony egy igazi mestermunka.

Igazán nem tehetek róla, de ha a Melvinsről van szó, akkor megakadt lemezjátszót kezdek el utánozni, és ugyanazt a mantrát tudom csak hajtogatni: a világ egyik legkülönlegesebb bandájáról beszélünk, akiknél egyszerűen semmit sem lehet előre kiszámítani, de még inkább így kellene mondani. Náluk tényleg bármi lehetséges, sőt, annak az ellenkezője is. Most éppen Los Melvins néven futnak (voltak már The Melvins, ugyanez (The)-vel, Melvins Lite, Snivlem, és ki tudja még hány ezerféle csoda), és a mostani felállásuk természetesen megint eltér a legutóbbi remekművön, a Freak Puke-on szerepelt triótól. Sőt, istenigazából nem is ez volt a legutóbbi eljövetelük, hanem az az Everybody Loves Sausages címre keresztelt korcs feldolgozáslemez, amit már én is annyira elvadultnak tartottam, hogy el is felejtettem külön megemlékezni róla. King Buzzóék ellenben rendes sorlemezként tekintenek rá, és ha mi is így teszünk, leszögezhetjük: ezek az őrültek valami istentelenül felpörgették a tempót, hiszen a kolbászos lemez alig féléves.

Legyen elég jelen kritika apropójaként annyi, hogy idén negyedszázados a Sír, a svéd doom/death metal esszencia. Ola Lindgren bandavezér valójában már 1984-ben (16 évesen!) megalapította a banda elődjét Rising Power néven, melyből a Corpse, majd végül a Grave kelt életre. Bár a folyamatos üzemben mutatkozott némi anyagfáradás az ezredforduló környékén, a három éve elővezetett Burial Ground már egyértelműen régi fényében mutatta a csapatot, hozzátéve, hogy közvetlen elődei is erősre sikerültek. Azután vettek egy nagy levegőt, és tavaly az Endless Procession Of Souls képében egy olyan évben tették le az asztalra az esztendő egyik legerősebb régisulis halálfém öntvényét, amikor többek között az Unleashed és az Asphyx is új sorlemezzel jelentkezett. Idei kiadványuk, ez az öt tételes EP pedig egy újabb, a dicső, újkori hagyományok szellemében összerakott szőnyegbombázás.

Tracii Guns a világ leglazább gitárosa az én olvasatomban, az L.A. Guns Cocked And Loaded lemezével és a korabeli interjúkkal egyből levett a lábamról. Ezt követően a Hollywood Vampires is letaglózott azzal a piszkos nyegleséggel, ami áradt a zenéből, de hát jött a hajkorszak vége, és az L.A. Guns is tapogatózásba kezdett a lekapcsolt lámpák miatti félhomályban. Törvényszerűen jöttek a zenekari tagok közötti súrlódások, a sikertelenség, fáradtság miatti kifulladás, Tracii Guns pedig hol punkba, hogy metalba fojtotta zenei elképzeléseit. Bevallom, nem is nagyon volt kedvem követni éveken át, de nemrég felbukkant egy új formációban, amelynek mintái hallatán óvatos érdeklődésbe kezdtem.

Draveczki kollégával, Michael Monroe-val és még néhány ezer másik emberrel együtt vallom, hogy Andreas Tyrone Svensson, közkedveltebb nevén Dregen az egyik legizgalmasabb és leghitelesebb rock and roller figura, aki valaha zenélésre adta a fejét. A miniatűr fickó nagyon tud gitározni, az énekhangja is több mint elfogadható, a színpadon szinte megkergül, jó showman, hatalmas fazon, imádják a nők, a rajongók és a szeszgyárak. Dregen huszonöt éves karrierje során most első ízben úgy döntött, hogy szólóban is szerencsét próbál. Egy olyan fazontól, aki korábban alapító tagja volt a zseniális The Hellacoptersnek, és legfőbb vezére a hasonló adottságokkal rendelkező Backyard Babiesnek, továbbá barátai között tartja számon Michael Monroe-t, Danko Jonest és Gingert, szóval egy ilyen valakitől szólóban is hatalmas durranást vár el az ember. Ez volt az első nagy hibám.

Ha valaki megkérdezné, kiket tartok a világ legjobb koncertzenekarainak, a Death Angel neve az elsők között ugrana be. Szenvedélyes bulijaik amellett, hogy technikailag kifogástalanok, még iszonyatosan energikusak és agresszívek is, azaz esetükben valóban érezni azt a színpadról hömpölygő energia-folyamot, amely akár a Paksi Atomerőmű négyes blokkját is képes lenne ideig-óráig helyettesíteni. A The Dream Calls For Blood megjelenése előtt napvilágot látott nyilatkozatok alapján pedig az ötös épp ezt az energiát akarta belepréselni aktuális korongjába. Jelentem: sikerült!

Elég egyértelmű nem a válasz az egymilliós kérdésre, jelesül arra, hogy Brian „Head" Welch visszatérésével a Korn visszakanyarodott-e saját múltja felé, én pedig hálát adok a magasságosnak, amiért nem engedtek a kísértésnek (biztosan volt...), és mertek megint másban gondolkodni. Az egykori bakersfieldi forradalmárokat – hiszen legyünk őszinték: a Korn volt a globális rock/metal színtér utolsó igazi, tényleg földrengésszerű változásokat előidéző zenekara – jó ideje össznépi szórakozás megköpködni, én azonban becsülöm bennük, hogy a saját útjukat járják, és szinte mindig igyekeznek valami újat csinálni. Ez néha jól sikerül, néha kevésbé, de Jonathan Davisék általában nem a könnyebb utat választják, és ezt díjazom.

Na, ez az a lemez, amiről aztán végképp nincs mit beszélni. Ha gyorsan el akarnám intézni, legfeljebb annyit mondanék, hogy ha valaha is szeretted a thrasht, és még nem hallottad, záros határidőn belül ismerkedj meg vele, mert leszakítja a fejedet, és a legjobb album a műfajban, ami csak megjelent 2013-ban. Az alaphelyzet tényleg ennyire egyszerű: az Onslaught a néhány évvel ezelőtti feltámadás óta leszállított két lemezzel is igen komolyan letette a garast, a VI azonban még a Killing Peace-hez és a Sounds Of Violence-hez képest is magasabbra helyezi a lécet.

Az úgy volt, hogy volt egyszer egy psychobilly közvetlen közelében járó, „belezős rock and roll" zenekar, egy (mű)vérrel, könnyel, verejtékkel és (mű)hányással súlyosbított lokális legenda, a Yellow Spots. Egyik EP-jükről, a míves elnevezésű Öt fogásos vacsora a belezősökkelről mi magunk is írtunk vala, aki nem hiszi, járjon utána. Illetve hát a banda az van még mindig, csak a korábbi tagság nagy része, élükön Aberrált Atyával, az énekessel, na, az nincsen már benne többé. (Sőt, igazából a régi brigádból csak a dobos főnök Schleki maradt meg magányos hírmondónak, aki persze rögvest új tettestársak után is nézett, így aztán a Pöttyöket sem kell ám temetni!)

Mindig jóleső érzéssel tölt el, ha fültanúja lehetek egy csapat kivirágzásának. A saját hang meglelése rendkívül nehéz, embert próbáló feladat, s a legtöbb zenekarnak nem is sikerül kilépnie a nagy példaképek árnyékából. A norvég Sahg is egyfajta rajongói bandaként kezdte még 2004-ben, ahol más, neves zenekarokban edződött tagok (Gorgoroth, Manngard, Audrey Horne) álltak neki olyan fémet önteni, amelyért talán még a lelküket is szívesen eladnák az ördögnek. Első két zseniális lemezük esetében a megfejtést a Black Sabbath neve adta. Ritkán hallani olyan őszinte és lelkes zenélést, mint azon a két korongon, a dalok minőségéről már nem is beszélve.

Joey Jordison eddig sem tagadta, hogy baromira unja a semmittevést, így csak idő kérdése volt, hogy előrukkoljon valami értelmessel, amíg a Slipknot végre a teljes megalétszámában összeszedi magát, és képes lesz valamit letenni az asztalra. A Scar The Martyr projekt eleinte azért kapott még nagyobb plusz nyilvánosságot, mert Joey olyan nem feltétlenül elsőligás, de a beavatottak számára nagyon jól csengő neveket verbuvált össze az anyaghoz, mint Jed Simon (ex-Strapping Young Lad), Kris Norris (ex-Darkest Hour) és Chris Vrenna (ex-Nine Inch Nails és még sok minden más). Ugyanakkor ha a dolgokat a legszigorúbb értelemben nézzük, a debütáló anyag nem klasszikus zenekari munkában készült, Joey ugyanis a szólók és a billentyűs-sampleres témák kivételével mindent maga írt és játszott fel a stúdióban, a mikrofont pedig a viszonylag ismeretlen Henry Derek Bonnernek passzolta oda.

Minden korszaknak és műfajnak megvan a maga King's X-e. Olyan zenekarok ezek, amelyek sosem értek el számottevő sikert, pedig a szakma zenészi és kritikusi része imádja őket, mégsem lettek listavezetők a slágerlistákon, nem adtak el lemezmilliókat (amit mai nyelvre fordítva mondhatunk úgy is, hogy tízezer lemezt), és bárhová mennek a világban, maximum pár száz, vagy akár csak húsz ember ismeri őket, pedig különleges, egyedi zenét hoznak létre. Ezek közé a csapatok közé tartozik a New York-i Jolly is, akik harmadik lemezüket adták ki idén. És ez nem csak a csapat egyik nagy rajongója, Mike Portnoy számára jelentett eufórikus örömöt, hanem mondjuk számomra is.

Körülbelül annyira érhetett bárkit meglepetésként az Ayreon-projekt felélesztése néhány évvel a sztori hivatalos lezárását követően, mint mondjuk Dickinson vagy Halford sírva összeborulós visszatérése annak idején, igaz, ködös ideológiák és megmosolyogtató nyilatkozatok hála a jó égnek nem rombolták az attrakció hitelességét. És azt sem hinném, hogy bárki bánná Arjen Lucassen mester döntését – én legalábbis személy szerint mindig is az Ayreon művekért rajongtam leginkább az egyre terebélyesebb életműből, bármennyire is szerettem a többi projektet is. Zeneileg nem tudtam belekötni a tavalyi „szólólemezbe” sem, egyedül a polihisztor hosszabb távon viszonylag jellegtelen orgánumát tudtam felróni neki.

Az a helyzet, hogy hetekig vívódtam magamban, képes vagyok-e lelkesedni az új Satyricon lemezért, vagy nyugodt szívvel írjam le: zömében nevetséges, amit az utóbbi időben művelnek a norvég srácok. Egy-két szerzemény mindenképpen kiemelkedik a szerényen csak Satyriconnak elnevezett (tehát öndefiníciónak szánt) albumról, de haladjunk csak szép sorjában. Senki nem vonhatja kétségbe, hogy Sigurd Wongraven és Kjetil-Vidar Haraldstad teljesen egyedi utat választott már a kezdetektől, sosem ismételték önmagukat, mertek változtatni, egyszerűsödni, neadjisten (!) slágeresedni, mindeközben sosem vesztették el a csak rájuk jellemző furcsa, speciális hangulatot, amit jobb híján nevezhetünk akár black metalnak is. Persze botorság lenne minden lemezükre ráhúzni a hibátlan jelzőt: a Volcano például olyan 70-80 százalékban mondható sikerültnek, a Now, Diabolicalt mai fejjel hibátlannak tartom, a legutóbbi The Age Of Nero viszont csalódásként él emlékeimben, de azért azon is akad néhány pofás szám.