CD kritika

A hét elején két Grammyt is besöpört, baltimore-i Turnstile pár éve óriásit robbantott szintis, dallamos hardcore zenéjével. Természetesen már a Glow Onon és elődjén, a Time & Space-en minden ott figyelt, amit a banda csúcskorszakáról tudni érdemes, a debütön pedig a metál is jelen van (Nonstop Feeling). Ezekhez mérten az új lemez nem mindig hozza ugyanazt az izgalomfaktort, de azért mégis érdemes odafigyelni rá. Meglepett, hogy ilyen bő lére eresztették a negyedik nekifutást, hiszen 45 percével a Never Enough a csapat leghosszabb lemeze (az eddigiek 28, 25, illetve 35 percesek). Ebben a zsigeri zenében kell az a tizenkét-tizenöt, jobbára rövid szám, ami legyalulja az embert, ez most is megvan, csak kevesebb szerzeményre kapom fel a fejemet. De azért messze még a kifulladás.

Hitetlen ember vagyok. Nem hittem volna például, hogy a holland Textures tíz éve épp a csúcstól alig néhány karnyújtásnyira hagyja abba a mászást, és adja fel a küzdelmet. De abban se hittem, hogy lesz még valaha új Textures-album. Abban meg aztán pláne nem, hogy ha lesz is, akkor majd a számat húzogatva hallgatom. Pedig elég rég, a távoli ködbe vesző, mitikus 2008-as év óta követem a banda működését, úgy a hármas Silhouettestől, és náluk aztán tényleg kiverte az ember szemét a zenei fejlődés. Már a Dualism is nagyot ütött, vannak, akik máig azt tartják a legjobb Textures-anyagnak. Mégis, a következő Phenotype volt A Textures-Lemez, amivel nemcsak a komplex jelzőre tették fel a pontot, hogy ilyen szép, magyar nyelvet megerőszakoló fordulattal éljek, hanem az utolsó, valóban progresszív metállemezek egyike is volt.

Ha nem volna szentségtörés, akár azt is mondhatnám, hogy kimondottan jó hangulatban közelítettem a hetes számú Mayhem-sorlemezhez, a jókedv oka pedig a banda jelen státuszában keresendő. A black metal kirakatbandája esetében hajlamosak vagyunk fenn sem akadni olyan dolgokon, hogy ez az immár negyvenkét éve üzemelő intézmény azokra az évekre rakta magát igazán össze, amikor mások már az impozáns karrier méltó lezárásán gondolkodnának. Egyszersmind a társulat megszűnt a black metal kirakatbandája lenni, és valódi zenekarrá kovácsolódott – valami ilyesmi történik az utóbbi években a Hellhammeréknél, még ha bizonyos (és kevésbé a zenéhez kapcsolódó) dolgokat nem is lehet meg nem történtté tenni. Egyre kevésbé van értelme feltenni a „vajon Euronymous ilyennek akarta a Mayhemet?" kérdést, ha ugyan volt valaha is értelme ezt feszegetni, mert ugye egyrészt az említett úriember bő három évtizede halott, másrészt a Mayhem jól öregedett (Euróval ellentétben).