CD kritika

Az a nagy helyzet, hogy még mindig ott tartok, hogy még magam sem tudom eldönteni, kedvelem-e a frontasszonyos bandákat vagy sem. Kétségtelen, hogy akadnak a rockzene e szegmensében olyan alakulatok – gondolok itt elsősorban a heavy, az extrém, a gótikus vagy az operametál jeles vagy jellegtelen képviselőire –, akiknek nagy részétől sokszor fellép nálam a Törpapa-effektus. Magyarul: úgy görnyedek magamba tőlük, mint akit Lionel Messi herén rúg egy csontkeményre felfújt labdával. Imádnivaló és külön kategóriaként kezelendő kivételek persze itt is vannak, akiket most inkább nem sorolok fel.

A barcelonai Redshark jellemzően olyan csapat, hogy valójában semmi újszerű vagy igazán különleges nincs a zenéjükben, mégis bárkinek jó szívvel merem ajánlani őket, aki kedveli az old school, mindenféle „egyrészt-másrészt" nélküli metált. Sőt, azt kell mondanom, hogy a banda még tavaly megjelent második albuma számos régi nagyság jelenlegi teljesítményére ráver egy kört, mert telepakolták erős dalokkal.

A svéd Karmakanic a progresszív rock sokadik újhullámához tartozik, egész pontosan 2002-ben kezdtek el zenélni. Stílusukon is hallatszik a múlt ismerete és szeretete, mivel ebben a zsánerben a nagyon tradicionális progot művelő csapatok már inkább regresszívnek hatnak. Ilyen regresszív progot játszik egy sor nagyszerű banda, a Spock's Beardön, a The Flower Kingsen, Änglagårdon át egészen a szupergrupp Transatlanticig. A The Flower Kings basszusgitárosa, Jonas Reingold alapítótag, a bandanév szándékos szójáték, a sorsra, annak megjavítására és az autószerelőre is utal egyszerre. Ötletes nagyon.

Az utóbbi évek egyik ismétlődő underground szenzációja az a vonulat, amely sokkal dallamosabb zenei alappal társít hörgős vagy extrémmetálos éneket. Egy sor különleges és jó dalírói érzékkel megáldott csapat vetette fel a fejét a föld alatt ezen a csapásirányon, ilyen a motörheades thrash/black metalt nyomó skót Hellripper, a Paradise Lost-féle gótikát pengeéles hörgéssel vegyítő svéd Tribulation (tudom, a gyökereik mások), de ilyesmi a kereskedelmileg (is) nagyot menő amerikai Midnight, az überslágeres belga Bütcher és a kaliforniai Nite is. De sok kisebb, hasonló zenekar tevékenykedik a föld alatt ezek mellett is: Demiser, Devastator, Bewitcher...

Elég öles léptekkel kaptat felfelé, a hegycsúcs irányába Moriah Rose Pereira. Ez az új lemez – a két évvel ezelőtti Negative Spaces folytatása – már a brit listák második helyén nyitott, és ebben a kezdeti fázisban is egészen komoly hallgatottsági számokat láthatunk az egyes dalok mellett. Az Empty Hands maximálisan alkalmas is a bázis szélesítésére, különös tekintettel a súlyosabb zenék híveinek körére, ugyanakkor zseniális mesterműnek vagy megkerülhetetlen klasszikusnak biztosan nem nevezném.

A néhány napja a Worm kapcsán megénekelt Philippe Tougas projektjei közül talán a legizgalmasabb számomra az amerikai gyökerű power metalt doommal keverő Exxûl, dacára annak, hogy a többi extrémebb blackes és deathes bandájában is minőségi dolgokat tol, gyakran a zsenialitás csírájával is. Azért is volt derült égből nagyon kellemes villámcsapás ez a projekt, mivel pár demón kívül ez a csapat első kiadványa, és már az első hallgatások során arra kaptam fel a fejem, hogy ki ez az óriási énekes, akit leakasztott a fura kanadai szerzet?

Kicsit ismét úgy érzem, mintha mást hallgatnék, mint a legtöbb ítész és kommentelő. A brit Tailgunner második albuma sorra kapja az áradozó, szuperlatívuszokkal dobálózó értékeléseket mindenfelé, meg persze a zenekar is csaknem belefulladt az öntömjénezésbe az előzetes nyilatkozatokban és megnyilvánulásokban, még az ilyenkor szokásoshoz képest is. A Midnight Blitz produceri feladataiért felelő, szebb napokat is látott K.K. Downing pedig szorgalmasan igyekezett tartani velük a lépést. Ehhez képest – vagy ki tudja, részben talán épp emiatt – engem határozottan irritál valami ebben az anyagban, ráadásul az első előzetes dalok bemutatása óta.

Bár anno a NWOBHM-mozgalom világsztárok egész sorát adta a metál műfajnak – gondoljunk csak az Iron Maidenre, a Def Leppardra vagy a Saxonra –, ezeket a bandákat leszámítva, mára az anno újhullámosnak nevezett brit heavy metal még az undergroundon belül is totális undergroundba szorult. Akadnak persze most is csapatok, akik ebben a műfajban alkotnak, és az anno másod- harmadvonalas nagy öregek közül is aktívak páran, de többségük messze a radar alatt mozog. Nálunk is ritkán olvashatsz ilyesfajta lemezekről, így talán van értelme 2026 februárjában is megemlékezni erről az anyagról, ami még tavaly áprilisban jött ki.

A Dormant Ordeal ezzel a névvel nagyjából bármit játszhatna power metalon és hard rockon kívül, és a lemezcímük sem tipikusan death metalos (sőt: dokkenes), szóval már kezdettől meglepetések érnek. Lengyel underground csapatként nem csinálnak merőben mást mint sok földijük és pályatársuk, ugyanis sok régebbi lengyel banda hatása érezhető rajtuk. Erőteljes és eléggé szembetűnő ihletforrás a Behemoth középső (és valószínűleg legjobb) korszaka, a 2000-es évek, a black/death közötti átmenet időszaka. A szüntelenül pedálozó dobok sem idegesítőek: leginkább azért, mert képesek nagyon érdekes riffekkel, sőt időnként harmóniákkal is megtölteni ezt a meglehetősen gyors zenét, ez meg Decapitated-elem – láthatóan jól ismerik a honfitársak fő műveit. A szintén lengyel Mgła is beugrik az időnként tremolós riffekről, ahogy a felfogás is hasonló: nem kimondottan dallamos, de nem is nagyon extrém, a nagyon primitívtől és a végletekig technikástól is kellően távol esik, úgyszólván lengyel extrém metálos szintézis, amit nyújtanak, méghozzá nagyon jól. Vokálisan is nagyon előnyös, hogy érthető minden, ez mindig pluszt jelentett nálam.

Valamiért mostoha sorsra kárhoztattuk a Converge-et a Shock! hasábjain, pedig többen is szeretjük a stábból Jacob Bannon és Kurt Ballou zenekarát. Magyarázkodni nincs értelme ilyenkor, főleg, hogy – mint minden hasonló esetben – náluk sincs különösebb oka a dolognak: egyszerűen csak olyan brutális a lemezdömping, hogy fizikailag és mentálisan sincs erő meg energia minden megjelenést feldolgozni, majd kielemezni itt. Egy Jane Doe klasszikkal mindenesetre nem ártana ezt némiképp orvosolni ősszel, ha már úgyis huszonöt lesz a salemi metalcore/crossover/satöbbi-pionírok minden bizonnyal legfontosabb albuma...

A multiinstrumentalista, producer, hangmérnök és gitároktató Philippe Tougas nagyon elfoglalt ember mostanában. Lassan már észben sem lehet tartani, hogy hány projektszerű bandában (vagy bandaszerű projektben, egyre megy) érdekelt, és mindenhol meglehetősen egységes minőséget képvisel. Olyan klisékig nem mennék, hogy gitározása kilométerekről felismerhető, mivel annyiféle stílusban próbálta ki magát, hogy nehéz valami közöset találni közüttük, de felettébb figyelemreméltónak találom, hány különböző területen találja fel magát. Ráadásul micsoda eszelős tempóban ontja magából az új zenét! A bandák közötti átjárás meg időnkénti szövegi kapcsolat azt is feltételezni engedi, hogy mindenkit ismer és mindenki szívesen dolgozik is vele, meg azt is, hogy azt csinálja, amihez épp kedve van.

Egyes számcímek és bizonyos szövegsorok nyomán elsőre az jutott eszembe az új Treatről, hogy a veterán svéd hard rockerek búcsúalbumnak szánják a The Wild Cardot. Aztán persze lehet, hogy vakon vagyok ebben a kérdésben: az aktuális nyilatkozatokban, ha jól láttam, semmi sem utal ilyesmire, meg a legutóbbi lemez címe is The Endgame volt, és tessék, mégis itt vannak... De azért nem árt tekintetbe venni, hogy Robert Ernlund énekes idén már a hetvenet tölti, szóval a horizonton biztosan ott lebeg már előttük, hogy egyszer majd vége lesz ennek az egész zenekarosdinak.

Nem egyszerű manapság már brutális death metalt sem művelni, mivel zajbandákkal is telített a piac. A klasszikusokat már régen megcsinálták, így a recepthez nem lehet sok érdemlegeset hozzátenni, maximum elvenni, elhagyni belőle, és attól hat kreatívabbnak egy-egy adott produkció, ha nincs nagyon szanaszéjjelblastolva. A Sanguisugaboggnak, úgy érzem, sikerült a mutatvány. A csapatnév is megér egy misét, ugyanis a Sanguisuga latinul pióca, a bog pedig brit szlengben vécé, a többit matekozza ki mindenki.

Bizonyára létezik olyan koordinátarendszer, amiben kockázatkerülőnek és kiszámíthatónak is nevezhetjük az Unleashed hozzáállását, én azonban már a legutóbbi No Sign Of Life kapcsán is inkább azt pedzegettem, mennyire tiszteletre méltó Johnny Hedlundék öntörvényűsége. Mert ez bizony ebben a formában az: trendek jönnek és mennek, irányzatok tűnnek fel és sorvadnak el, de ez a csapat a '90-es évek eleje óta csakis a saját útját járja, csökönyösen és eltántoríthatatlanul, minden egyes újabb lemezzel tovább építve az Unleashed mitológiáját. Ha létezik zenekar, akik tényleg csak és kizárólag a saját világukban léteznek, hát ők azok.

Nem éppen a létező legprogresszívebb, legkomplexebb muzsikát játssza a svéd Bullet, így felületes szemlélőként simán rámondhatnánk, hogy az lenne a reális, ha valósággal ontanák magukból a lemezeket. Ehhez képest a Kickstarter kimondottan monstre szünet, csaknem nyolc év után követi a sorban a legutóbbi Dust To Goldot – de ennek ellenére gyakorlatilag semmiféle változást nem fémjelez, megbízhatóan hozza a bandától megszokott stílust. Kis túlzással, mintha tavaly jött volna ki az utolsó lemez, ez meg a menetrend szerint érkező tesója lenne. Számomra kissé megfejthetetlen, mi telt akkor csaknem egy évtizedbe a megírásán, ám valószínűleg nincs mit túlelemezni a dolgon: gondolom, mostanra gyűlt össze a megfelelő patronmennyiség, aztán kész.

Amikor a thrash metal legjobban sikerült visszatérései kerülnek szóba, valahogy mindenki hajlamos elfeledkezni a Paradoxról. Pedig a hőskorban mindössze két nagylemezig jutott német zenekar 2000-ben egy igen huszáros comebackkel rukkolt elő. A Collision Course ma is bárkivel szemben megállja a helyét, a banda pedig azóta is aktív a gitáros/énekes/főnök Charlie Steinhauer irányításával. Igaz, meglehetősen a radar alatt mozogva dolgoznak, aminek köszönhetően kicsit mi is belealudtunk ebbe a még 2025 májusában megjelent lemezbe. Viszont mindenképpen érdemes róla szót ejteni, már csak azért is, mert Charlie régi harcostársának, barátjának, Axel Blahának állít vele emléket.

Nagyon jól rátapintott a lényegre az, aki kitalálta a heavy prog stílusmegjelölést, amellyel általában azokat a csapatokat szoktuk „megbélyegezni", akik kissé vadabban, energikusabban és vastagabb alapokon tolják a progresszív rockot, de még azért nem csúsznak át teljes mértékben progresszív vagy szimfonikus metálba. A 2016-ban alakult, finn Joviac is ebbe a kategóriába tartozik, bár több helyen is szeretik progmetálnak jellemezni őket. Szerintem viszont túl sok itt a finomság ahhoz, hogy kizárólag csak ilyesmiről legyen szó.

Elég komolyan pörög a Castle Rat neve mostanában. Nem mondom, hogy feltétlenül belőlük lesz a következő nagy szenzáció, de azért sok mindent elárul, hogy a 2019-ben alakult, mindössze két nagylemezzel rendelkező brigád már most csaknem havi 130 ezer hallgatónál jár a Spotify-on. Csak összehasonlításként, az anno hasonló zenei közegben mozgott The Devil's Bloodnak mindössze 12 ezer van, az Avatarium is megrekedt 13 ezer körül és Myrkur is csak 80 ezer hallgatóval jár a New York-i négyes előtt. Szóval egészen biztos vagyok benne, hogy hallunk még a Castle Ratről és nem feltétlenül csak a kifejezetten retro/okkult/doom-vonalra tematizált orgánumoktól.

A hét elején két Grammyt is besöpört, baltimore-i Turnstile pár éve óriásit robbantott szintis, dallamos hardcore zenéjével. Természetesen már a Glow Onon és elődjén, a Time & Space-en minden ott figyelt, amit a banda csúcskorszakáról tudni érdemes, a debütön pedig a metál is jelen van (Nonstop Feeling). Ezekhez mérten az új lemez nem mindig hozza ugyanazt az izgalomfaktort, de azért mégis érdemes odafigyelni rá. Meglepett, hogy ilyen bő lére eresztették a negyedik nekifutást, hiszen 45 percével a Never Enough a csapat leghosszabb lemeze (az eddigiek 28, 25, illetve 35 percesek). Ebben a zsigeri zenében kell az a tizenkét-tizenöt, jobbára rövid szám, ami legyalulja az embert, ez most is megvan, csak kevesebb szerzeményre kapom fel a fejemet. De azért messze még a kifulladás.

Hitetlen ember vagyok. Nem hittem volna például, hogy a holland Textures tíz éve épp a csúcstól alig néhány karnyújtásnyira hagyja abba a mászást, és adja fel a küzdelmet. De abban se hittem, hogy lesz még valaha új Textures-album. Abban meg aztán pláne nem, hogy ha lesz is, akkor majd a számat húzogatva hallgatom. Pedig elég rég, a távoli ködbe vesző, mitikus 2008-as év óta követem a banda működését, úgy a hármas Silhouettestől, és náluk aztán tényleg kiverte az ember szemét a zenei fejlődés. Már a Dualism is nagyot ütött, vannak, akik máig azt tartják a legjobb Textures-anyagnak. Mégis, a következő Phenotype volt A Textures-Lemez, amivel nemcsak a komplex jelzőre tették fel a pontot, hogy ilyen szép, magyar nyelvet megerőszakoló fordulattal éljek, hanem az utolsó, valóban progresszív metállemezek egyike is volt.

Ha nem volna szentségtörés, akár azt is mondhatnám, hogy kimondottan jó hangulatban közelítettem a hetes számú Mayhem-sorlemezhez, a jókedv oka pedig a banda jelen státuszában keresendő. A black metal kirakatbandája esetében hajlamosak vagyunk fenn sem akadni olyan dolgokon, hogy ez az immár negyvenkét éve üzemelő intézmény azokra az évekre rakta magát igazán össze, amikor mások már az impozáns karrier méltó lezárásán gondolkodnának. Egyszersmind a társulat megszűnt a black metal kirakatbandája lenni, és valódi zenekarrá kovácsolódott – valami ilyesmi történik az utóbbi években a Hellhammeréknél, még ha bizonyos (és kevésbé a zenéhez kapcsolódó) dolgokat nem is lehet meg nem történtté tenni. Egyre kevésbé van értelme feltenni a „vajon Euronymous ilyennek akarta a Mayhemet?" kérdést, ha ugyan volt valaha is értelme ezt feszegetni, mert ugye egyrészt az említett úriember bő három évtizede halott, másrészt a Mayhem jól öregedett (Euróval ellentétben).

Február 24-én ismét nálunk játszik az Agnostic Front, akik tavaly novemberben, Echoes In Eternity címmel megjelent nagylemezükkel érkeznek a Dürerbe. Vinnie Stigmáék esetében az ember teljes alappal dobálózhat olyan szavakkal, mint „stílusalapító" vagy „legenda", és az ilyen zenekarokkal hajlamosak vagyunk némileg elnézőbbek is lenni. Merthogy ott van ugye a nagybetűs Dicső Múlt. Nos, az Agnostic Frontnak ilyesmire semmi szüksége, az Echoes In Eternity ugyanis jó szokásukhoz híven bivalyerős lett.

Jártatok már úgy, hogy a lemezborító és a külsőségek alapján hallgattatok bele egy ismeretlen csapat zenéjébe? Persze tudjuk, hogy ez nem mérvadó és a legtöbb esetben is csak másodlagos szerepe van a körítésnek egy zene megítélésében, mostanában viszont jómagam is engedni szoktam a kísértésnek és ebben az alantas formában is kutatgatok néha új muzsikák után. A még létező kiadók s nyilván a zenekarok is rájöttek már évtizedekkel ezelőtt arra, hogy mekkora potenciál rejlik a külsőségekben figyelemfelkeltés céljából, és hogy milyen eszközökkel tudják legjobban bevonzani a célközönséget.

Valentin Szilvia: Egyszerre felemelő először hallgatni utoljára egy szívnek kedves zenekar új hanganyagát, és egyben roppant elszomorító, hogy minden egyes másodperccel beljebb haladok azon az úton, hogy én is lezárjam magamban ezt a történetet. Az új dalokat hallgatva látom magam előtt Dave Mustaine minden apró rezdülését, ahogy jellegzetesen rugózik egyet-egyet riffelés közben, ahogy bedől a szólóknál, ahogy félig lecsukott szemmel, mégis élesen figyelve a környezetét köpködi ki a szavakat, és ahogy ma már kicsit megküzdve a dallamokkal, de csak kipréseli magából a jellegzetes dallamait. Jézusom, de hát 1989 óta hallgatom, szívom magamba a Mustaine által kreált zenei univerzumot, hát még jó, hogy pontosan ismerem minden rezdülését, és még csak be sem kell csuknom a szemem hozzá.

A győri Devoid totálisan underground banda, ugyanakkor a kitartásuk példaértékű. Évek óta rendíthetetlen lelkesedéssel törik az utat, és mindenképpen javukra írandó, hogy noha mindvégig megmaradtak a saját zenei világukban, közben eszük ágában sincs lecövekelni egyetlen helyen. Ennek megfelelően tavaly év végén megjelent harmadik nagylemezük, a Culture War újabb előrelépést jelent, és bőven megállja a helyét nemcsak a hazai, hanem a nemzetközi mezőnyben is.

Az Alter Bridge a 2000-es évek közepén robbant be a köztudatba, mivel viszont egykori Creed-zenészekkel a fedélzeten tette ezt, minden okom megvolt gyanakodva tekinteni rájuk. Ám a csapat rám cáfolt (és egyúttal még sok mindenki másra), mert sokkal érdekesebb zenét játszottak, mint az anyabanda. Úgy illeszkedtek a hard rock modern amerikai vonulatába, hogy zenéjüknek sok tradicionális összetevője is akadt. Ilyesmiből meg Európában mindig is kevés volt: jellegzetesen tengerentúli miliő ez, az a felhang minimum megvolt, hogy a dolog valami más és ugyanakkor jó. Az összetevőkből pedig igazi sikertörténet kerekedett kiváló lemezek (például Blackbird) egész sorával. Mellékes is, hogy minek nevezzük ezt az egészet, de ha a hard rockhoz az kell, hogy legyen egy nagyszerű frontember, egy varázsló gitáros nagy riffekkel és szólókkal, meg egy betonbiztos, masszív ritmusszekció, akkor helyben vagyunk, mert itt minden ilyen megvan.