CD kritika

A Dormant Ordeal ezzel a névvel nagyjából bármit játszhatna power metalon és hard rockon kívül, és a lemezcímük sem tipikusan death metalos (sőt: dokkenes), szóval már kezdettől meglepetések érnek. Lengyel underground csapatként nem csinálnak merőben mást mint sok földijük és pályatársuk, ugyanis sok régebbi lengyel banda hatása érezhető rajtuk. Erőteljes és eléggé szembetűnő ihletforrás a Behemoth középső (és valószínűleg legjobb) korszaka, a 2000-es évek, a black/death közötti átmenet időszaka. A szüntelenül pedálozó dobok sem idegesítőek: leginkább azért, mert képesek nagyon érdekes riffekkel, sőt időnként harmóniákkal is megtölteni ezt a meglehetősen gyors zenét, ez meg Decapitated-elem – láthatóan jól ismerik a honfitársak fő műveit. A szintén lengyel Mgła is beugrik az időnként tremolós riffekről, ahogy a felfogás is hasonló: nem kimondottan dallamos, de nem is nagyon extrém, a nagyon primitívtől és a végletekig technikástól is kellően távol esik, úgyszólván lengyel extrém metálos szintézis, amit nyújtanak, méghozzá nagyon jól. Vokálisan is nagyon előnyös, hogy érthető minden, ez mindig pluszt jelentett nálam.

Valamiért mostoha sorsra kárhoztattuk a Converge-et a Shock! hasábjain, pedig többen is szeretjük a stábból Jacob Bannon és Kurt Ballou zenekarát. Magyarázkodni nincs értelme ilyenkor, főleg, hogy – mint minden hasonló esetben – náluk sincs különösebb oka a dolognak: egyszerűen csak olyan brutális a lemezdömping, hogy fizikailag és mentálisan sincs erő meg energia minden megjelenést feldolgozni, majd kielemezni itt. Egy Jane Doe klasszikkal mindenesetre nem ártana ezt némiképp orvosolni ősszel, ha már úgyis huszonöt lesz a salemi metalcore/crossover/satöbbi-pionírok minden bizonnyal legfontosabb albuma...

A multiinstrumentalista, producer, hangmérnök és gitároktató Philippe Tougas nagyon elfoglalt ember mostanában. Lassan már észben sem lehet tartani, hogy hány projektszerű bandában (vagy bandaszerű projektben, egyre megy) érdekelt, és mindenhol meglehetősen egységes minőséget képvisel. Olyan klisékig nem mennék, hogy gitározása kilométerekről felismerhető, mivel annyiféle stílusban próbálta ki magát, hogy nehéz valami közöset találni közüttük, de felettébb figyelemreméltónak találom, hány különböző területen találja fel magát. Ráadásul micsoda eszelős tempóban ontja magából az új zenét! A bandák közötti átjárás meg időnkénti szövegi kapcsolat azt is feltételezni engedi, hogy mindenkit ismer és mindenki szívesen dolgozik is vele, meg azt is, hogy azt csinálja, amihez épp kedve van.

Egyes számcímek és bizonyos szövegsorok nyomán elsőre az jutott eszembe az új Treatről, hogy a veterán svéd hard rockerek búcsúalbumnak szánják a The Wild Cardot. Aztán persze lehet, hogy vakon vagyok ebben a kérdésben: az aktuális nyilatkozatokban, ha jól láttam, semmi sem utal ilyesmire, meg a legutóbbi lemez címe is The Endgame volt, és tessék, mégis itt vannak... De azért nem árt tekintetbe venni, hogy Robert Ernlund énekes idén már a hetvenet tölti, szóval a horizonton biztosan ott lebeg már előttük, hogy egyszer majd vége lesz ennek az egész zenekarosdinak.

Nem egyszerű manapság már brutális death metalt sem művelni, mivel zajbandákkal is telített a piac. A klasszikusokat már régen megcsinálták, így a recepthez nem lehet sok érdemlegeset hozzátenni, maximum elvenni, elhagyni belőle, és attól hat kreatívabbnak egy-egy adott produkció, ha nincs nagyon szanaszéjjelblastolva. A Sanguisugaboggnak, úgy érzem, sikerült a mutatvány. A csapatnév is megér egy misét, ugyanis a Sanguisuga latinul pióca, a bog pedig brit szlengben vécé, a többit matekozza ki mindenki.

Bizonyára létezik olyan koordinátarendszer, amiben kockázatkerülőnek és kiszámíthatónak is nevezhetjük az Unleashed hozzáállását, én azonban már a legutóbbi No Sign Of Life kapcsán is inkább azt pedzegettem, mennyire tiszteletre méltó Johnny Hedlundék öntörvényűsége. Mert ez bizony ebben a formában az: trendek jönnek és mennek, irányzatok tűnnek fel és sorvadnak el, de ez a csapat a '90-es évek eleje óta csakis a saját útját járja, csökönyösen és eltántoríthatatlanul, minden egyes újabb lemezzel tovább építve az Unleashed mitológiáját. Ha létezik zenekar, akik tényleg csak és kizárólag a saját világukban léteznek, hát ők azok.

Nem éppen a létező legprogresszívebb, legkomplexebb muzsikát játssza a svéd Bullet, így felületes szemlélőként simán rámondhatnánk, hogy az lenne a reális, ha valósággal ontanák magukból a lemezeket. Ehhez képest a Kickstarter kimondottan monstre szünet, csaknem nyolc év után követi a sorban a legutóbbi Dust To Goldot – de ennek ellenére gyakorlatilag semmiféle változást nem fémjelez, megbízhatóan hozza a bandától megszokott stílust. Kis túlzással, mintha tavaly jött volna ki az utolsó lemez, ez meg a menetrend szerint érkező tesója lenne. Számomra kissé megfejthetetlen, mi telt akkor csaknem egy évtizedbe a megírásán, ám valószínűleg nincs mit túlelemezni a dolgon: gondolom, mostanra gyűlt össze a megfelelő patronmennyiség, aztán kész.

Amikor a thrash metal legjobban sikerült visszatérései kerülnek szóba, valahogy mindenki hajlamos elfeledkezni a Paradoxról. Pedig a hőskorban mindössze két nagylemezig jutott német zenekar 2000-ben egy igen huszáros comebackkel rukkolt elő. A Collision Course ma is bárkivel szemben megállja a helyét, a banda pedig azóta is aktív a gitáros/énekes/főnök Charlie Steinhauer irányításával. Igaz, meglehetősen a radar alatt mozogva dolgoznak, aminek köszönhetően kicsit mi is belealudtunk ebbe a még 2025 májusában megjelent lemezbe. Viszont mindenképpen érdemes róla szót ejteni, már csak azért is, mert Charlie régi harcostársának, barátjának, Axel Blahának állít vele emléket.

Nagyon jól rátapintott a lényegre az, aki kitalálta a heavy prog stílusmegjelölést, amellyel általában azokat a csapatokat szoktuk „megbélyegezni", akik kissé vadabban, energikusabban és vastagabb alapokon tolják a progresszív rockot, de még azért nem csúsznak át teljes mértékben progresszív vagy szimfonikus metálba. A 2016-ban alakult, finn Joviac is ebbe a kategóriába tartozik, bár több helyen is szeretik progmetálnak jellemezni őket. Szerintem viszont túl sok itt a finomság ahhoz, hogy kizárólag csak ilyesmiről legyen szó.

Elég komolyan pörög a Castle Rat neve mostanában. Nem mondom, hogy feltétlenül belőlük lesz a következő nagy szenzáció, de azért sok mindent elárul, hogy a 2019-ben alakult, mindössze két nagylemezzel rendelkező brigád már most csaknem havi 130 ezer hallgatónál jár a Spotify-on. Csak összehasonlításként, az anno hasonló zenei közegben mozgott The Devil's Bloodnak mindössze 12 ezer van, az Avatarium is megrekedt 13 ezer körül és Myrkur is csak 80 ezer hallgatóval jár a New York-i négyes előtt. Szóval egészen biztos vagyok benne, hogy hallunk még a Castle Ratről és nem feltétlenül csak a kifejezetten retro/okkult/doom-vonalra tematizált orgánumoktól.

A hét elején két Grammyt is besöpört, baltimore-i Turnstile pár éve óriásit robbantott szintis, dallamos hardcore zenéjével. Természetesen már a Glow Onon és elődjén, a Time & Space-en minden ott figyelt, amit a banda csúcskorszakáról tudni érdemes, a debütön pedig a metál is jelen van (Nonstop Feeling). Ezekhez mérten az új lemez nem mindig hozza ugyanazt az izgalomfaktort, de azért mégis érdemes odafigyelni rá. Meglepett, hogy ilyen bő lére eresztették a negyedik nekifutást, hiszen 45 percével a Never Enough a csapat leghosszabb lemeze (az eddigiek 28, 25, illetve 35 percesek). Ebben a zsigeri zenében kell az a tizenkét-tizenöt, jobbára rövid szám, ami legyalulja az embert, ez most is megvan, csak kevesebb szerzeményre kapom fel a fejemet. De azért messze még a kifulladás.

Hitetlen ember vagyok. Nem hittem volna például, hogy a holland Textures tíz éve épp a csúcstól alig néhány karnyújtásnyira hagyja abba a mászást, és adja fel a küzdelmet. De abban se hittem, hogy lesz még valaha új Textures-album. Abban meg aztán pláne nem, hogy ha lesz is, akkor majd a számat húzogatva hallgatom. Pedig elég rég, a távoli ködbe vesző, mitikus 2008-as év óta követem a banda működését, úgy a hármas Silhouettestől, és náluk aztán tényleg kiverte az ember szemét a zenei fejlődés. Már a Dualism is nagyot ütött, vannak, akik máig azt tartják a legjobb Textures-anyagnak. Mégis, a következő Phenotype volt A Textures-Lemez, amivel nemcsak a komplex jelzőre tették fel a pontot, hogy ilyen szép, magyar nyelvet megerőszakoló fordulattal éljek, hanem az utolsó, valóban progresszív metállemezek egyike is volt.

Ha nem volna szentségtörés, akár azt is mondhatnám, hogy kimondottan jó hangulatban közelítettem a hetes számú Mayhem-sorlemezhez, a jókedv oka pedig a banda jelen státuszában keresendő. A black metal kirakatbandája esetében hajlamosak vagyunk fenn sem akadni olyan dolgokon, hogy ez az immár negyvenkét éve üzemelő intézmény azokra az évekre rakta magát igazán össze, amikor mások már az impozáns karrier méltó lezárásán gondolkodnának. Egyszersmind a társulat megszűnt a black metal kirakatbandája lenni, és valódi zenekarrá kovácsolódott – valami ilyesmi történik az utóbbi években a Hellhammeréknél, még ha bizonyos (és kevésbé a zenéhez kapcsolódó) dolgokat nem is lehet meg nem történtté tenni. Egyre kevésbé van értelme feltenni a „vajon Euronymous ilyennek akarta a Mayhemet?" kérdést, ha ugyan volt valaha is értelme ezt feszegetni, mert ugye egyrészt az említett úriember bő három évtizede halott, másrészt a Mayhem jól öregedett (Euróval ellentétben).

Február 24-én ismét nálunk játszik az Agnostic Front, akik tavaly novemberben, Echoes In Eternity címmel megjelent nagylemezükkel érkeznek a Dürerbe. Vinnie Stigmáék esetében az ember teljes alappal dobálózhat olyan szavakkal, mint „stílusalapító" vagy „legenda", és az ilyen zenekarokkal hajlamosak vagyunk némileg elnézőbbek is lenni. Merthogy ott van ugye a nagybetűs Dicső Múlt. Nos, az Agnostic Frontnak ilyesmire semmi szüksége, az Echoes In Eternity ugyanis jó szokásukhoz híven bivalyerős lett.

Jártatok már úgy, hogy a lemezborító és a külsőségek alapján hallgattatok bele egy ismeretlen csapat zenéjébe? Persze tudjuk, hogy ez nem mérvadó és a legtöbb esetben is csak másodlagos szerepe van a körítésnek egy zene megítélésében, mostanában viszont jómagam is engedni szoktam a kísértésnek és ebben az alantas formában is kutatgatok néha új muzsikák után. A még létező kiadók s nyilván a zenekarok is rájöttek már évtizedekkel ezelőtt arra, hogy mekkora potenciál rejlik a külsőségekben figyelemfelkeltés céljából, és hogy milyen eszközökkel tudják legjobban bevonzani a célközönséget.

Valentin Szilvia: Egyszerre felemelő először hallgatni utoljára egy szívnek kedves zenekar új hanganyagát, és egyben roppant elszomorító, hogy minden egyes másodperccel beljebb haladok azon az úton, hogy én is lezárjam magamban ezt a történetet. Az új dalokat hallgatva látom magam előtt Dave Mustaine minden apró rezdülését, ahogy jellegzetesen rugózik egyet-egyet riffelés közben, ahogy bedől a szólóknál, ahogy félig lecsukott szemmel, mégis élesen figyelve a környezetét köpködi ki a szavakat, és ahogy ma már kicsit megküzdve a dallamokkal, de csak kipréseli magából a jellegzetes dallamait. Jézusom, de hát 1989 óta hallgatom, szívom magamba a Mustaine által kreált zenei univerzumot, hát még jó, hogy pontosan ismerem minden rezdülését, és még csak be sem kell csuknom a szemem hozzá.

A győri Devoid totálisan underground banda, ugyanakkor a kitartásuk példaértékű. Évek óta rendíthetetlen lelkesedéssel törik az utat, és mindenképpen javukra írandó, hogy noha mindvégig megmaradtak a saját zenei világukban, közben eszük ágában sincs lecövekelni egyetlen helyen. Ennek megfelelően tavaly év végén megjelent harmadik nagylemezük, a Culture War újabb előrelépést jelent, és bőven megállja a helyét nemcsak a hazai, hanem a nemzetközi mezőnyben is.

Az Alter Bridge a 2000-es évek közepén robbant be a köztudatba, mivel viszont egykori Creed-zenészekkel a fedélzeten tette ezt, minden okom megvolt gyanakodva tekinteni rájuk. Ám a csapat rám cáfolt (és egyúttal még sok mindenki másra), mert sokkal érdekesebb zenét játszottak, mint az anyabanda. Úgy illeszkedtek a hard rock modern amerikai vonulatába, hogy zenéjüknek sok tradicionális összetevője is akadt. Ilyesmiből meg Európában mindig is kevés volt: jellegzetesen tengerentúli miliő ez, az a felhang minimum megvolt, hogy a dolog valami más és ugyanakkor jó. Az összetevőkből pedig igazi sikertörténet kerekedett kiváló lemezek (például Blackbird) egész sorával. Mellékes is, hogy minek nevezzük ezt az egészet, de ha a hard rockhoz az kell, hogy legyen egy nagyszerű frontember, egy varázsló gitáros nagy riffekkel és szólókkal, meg egy betonbiztos, masszív ritmusszekció, akkor helyben vagyunk, mert itt minden ilyen megvan.

A magam részéről a mai napig nagyon erősnek tartom a Kreator legutóbbi albumát, a négy évvel ezelőtti Hate Über Allest, ám a lemez kissé megosztóra sikeredett a maga dallamosabb, letisztultabb megközelítésével. Az ilyen korú, legendaszámba menő bandáknál persze alapvetően nem annyira perdöntő már, hogy éppen milyen az új anyag, mint mondjuk húsz vagy harminc éve – elvégre a koncertekre úgyis mindenki elmegy meghallgatni a nagy klasszikusokat –, de némi iránykorrekció azért érezhető visszafelé a Krushers Of The Worldön. Viszont örömteli, hogy a színvonal továbbra is roppant magas.

A Creeper 2023-ban robbant nálam nagyot, amikor a Cry To Heavennel megírták az év leghatalmasabb rockslágerét, az első Sanguivore lemezt pedig nemcsak ez, hanem nagyon színes és meglepő hatások kavalkádja adta el. Pop/punk gyökereik mellé sok érdekesebb elem csatlakozott, és egyre inkább nekem való zenét kezdett játszani a southamptoni csapat. Már akkor is nagyon jó volt a dallamérzékük, a folytatásra pedig nagyon kíváncsi voltam. A Sanguivore II folytatja elődje irányvonalát, de kevésbé rockoperás, több hard rockos elemez vonultat fel, és a dalok színvonala is egységesebb. Ez főleg akkor nagy szó, ha a múltkorihoz hasonló kaliberű sláger nincs, de akad nagyjából egy sor trónkövetelő.

Számon tartja valaki a Robbie Williams-albumokat? Ha igen, neki mondom, hogy ez állítólag a tizenharmadik nekifutás, és több szinten is zavart okoz ezzel a szerencsétlennek mondott sorszámmal. Az ember óhatatlanul hátrébb lép egyet, és megpróbálja a komplett jelenséget a joviális, méltósággal öregedő, de a pimaszságot ma is értékelő tábor szemüvegén keresztül látni. Nekik nem kell külön elmondani, hogy a britpop lényegesen többet jelent pusztán a brit popnál, mégis, amikor a főhős olyanokat nyilatkozik, miszerint „azt a lemezt akartam most elkészíteni, amelyet a Take Thatből való 1995-ös kilépésem után szerettem volna", akkor szerintem az ő arcuk is egyetlen nagy kérdőjellé változik.

Kissé megkéstem ezzel a recenzióval, de mivel a Lorna Shore hamarosan úgyis az Arénában koncertezik, talán még nem késő szót ejteni róla most, a tavalyi restanciáink ledolgozásának fázisában. Főleg, hogy a lemezről valamiért még így, néhány hónappal a megjelenés után sem hemzsegnek a magyar nyelvű ismertetők... Bár a zenekarnak amúgy sem kell ma már feltétlenül annyira a cégér, hiszen a 2022-es Pain Remainsszel hatalmasat léptek előre, és nyugodtan mondhatjuk: szinte egészen páratlan nimbuszra tettek szert a színtéren. Várható volt, hogy nehéz is lesz megtromfolniuk egy olyan etalon anyagot, mint a legutóbbi – nem is sikerült, bár a végeredmény természetesen panaszra sem ad okot.

Minden Green Carnation-lemezkritikában illik elsütni azt a poént, hogy mennyire ritka egy zöld virágról elnevezett bandával találkozni, és a norvég prog/doom-csapat neve bizony technikailag a zöld szegfűt jelöli. Ez még akkor is szokatlan, ha történetesen így tudjuk. A valóság azonban prózaibb: Tchort 16 évesen, amikor még death metalosnak szánta a bandát a '90-es évek hajnalán, a carnation szót a hús értelmében képzelte, és a csapat neve zöld hús lett volna, ami a rohadt húsra utal. Vicces nem? A csapat azért nem hazudtolja meg önmagát most sem, az elmúlt huszonpár év kötelez, itt bizony minden szónak súlya van, és a különleges, szomorkás szövegek hozzá is tesznek az összképhez. Megint sikerült nagyon élvezetes lemezt összehozni, egyszerűen minden számból süt a masszív ihlet, és az ideális hossz is segíti az emésztést.

Nem nagyon lehet hibázni a Season Of Mist kiadványaival újabban. A finn Hooded Menace világ életében doom metalt játszott, de nem mindig ugyanúgy, és a rendszeres lemezkészítésnek hála egyre bejáratottabb név lett az undergroundban. Legnagyobb húzásuk az volt, amikor az előző lemezen (The Tritonus Bell – amely talán a legjobbjuk is) heavy metalos, '80-as évekbeli tradicionális fémes harmóniákat, sőt, riffeket is kezdtek becsempészni a hangzásba. Ez a folyamat az új lemezen is folytatódott, és hasonlóan meggyőző a végeredmény, mint négy éve volt, akkor is, ha elődje talán egy kicsivel ihletettebbnek tűnt. De az is lehet, hogy jelen album a csapat karrierének (egyik) csúcsa, pedig ez már a hetedik nagylemezük a sorban.

Tökéletesen a semmiből érkezett a tavalyi év végén a tizennegyedik Ulver-sorlemez megjelenésének híre, amelyet – az utóbb megszokott módon – előbb az év utolsó napján a digitális változat elérhetővé válása követett, hogy pár hónap múlva fizikailag is birtokba vehessük majd az albumot. A Neverland már a farkasok második olyan kiadványa, amelyen nem hallhatjuk a 2024-ben elhunyt Tore Ylwizaker (Ylvisaker) játékát, viszont az első olyan, amely már Tore végleges elvesztésének tudatában készült. Azóta is minden alkalommal hangsúlyozom, de nem lehet elégszer: Ylwizaker személyében nem csupán egy billentyűst vesztett a banda, hanem a zenekar három meghatározó oszlopa közül az egyiket, akivel kettesben Kristoffer „Garm″ Rygg annak idején ténylegesen megalkotta az Ulver-hangzást. Némi meglepetésre ráadásul a Neverland éppen azokra az időkre tekint vissza, amikor Rygg és Ylwizaker kilőtte magát a szónikus világegyetembe.

Mint azt nálunk is mutatja a vonatkozó hírek alatti állandó és indulatos kommentcunami, Dominic Harrison nehéz kőként landolt a hagyományos rock állóvizében, de ezen nincs nagyon mit csodálkozni. Yungblud betörése a gitárzenei színtérre valóban eltér a megszokott, hagyományos modelltől, de hát mindenben a változások korát éljük – miért pont ezen a téren ne érvényesülnének a megszokottól különböző sémák? Ráadásul a körítés csak egy dolog, és aki képes nyitott füllel hallgatni az Idolst, könnyen lehet, hogy szerez magának egy új havert. Ez a lemez ugyanis nagyon komoly teljesítmény.