CD kritika

A görög mitológia és/vagy történelem felettébb hálás és emiatt is rendszeresen visszatérő téma a popkultúrában. Ha pedig egy görög gyökerű zenekar nyúl hozzá, az pláne érdekes, noha genetikusan valószínűleg nekik még kevesebb közük van ma már az ókoriakhoz, mint az északiaknak a vikingekhez vagy nekünk Árpád apánkhoz. Mégis, az ember jó szívvel fogadja az ilyesmit, hiszen a gyökerek tényleg fontosak, a történetek érdekesek, tanulságosak, örökké aktuálisak; a zenekar pedig, aki ezúttal hozzányúlt, nemcsak szimpatikus és hiteles, hanem a jelenkor egyik legerőteljesebb, legszerethetőbb, leginkább komolyan vehető európai metalcsapata. Nevezetesen Gus G. barátunk Firewindje.

Az Overkill nem kimondottan a meglepetések csapata, ugyanakkor néha kicsit mégis képesek rácáfolni a várakozásokra. Mert ugyan egyik lemezük sem pont ugyanolyan, mint az előző – maximum a felületes szemlélőnek, lásd még mondjuk az AC/DC vagy a Motörhead esetét –, a The Grinding Wheel esetében mégis nagyobb a differencia az utolsó néhány műhöz képest. Pedig az elsőként megismert, a novemberi budapesti bulin is elnyomott Our Finest Hour alapján arra lehetett számítani, hogy újabb gyors, thrashes anyag született, bár a refrén abban is melodikusabb volt a banda sokéves átlagánál. Nos, a teljes művet illetően némi sarkítással azt mondhatom: az Our Finest Hour a dallamosság, nem pedig a tempók tekintetében volt irányadó. Most is írtak mindenféle dalt, összességében azonban régóta nem tettek fel egy albumukra ennyi lassabb, hangulatosabb témát.

„Phil Lynott forog a sírjában" - ilyen és ehhez hasonló kommenteket is látni a Nuclear Blast kiadó hivatalos YouTube-csatornáján, a Black Star Riders aktuális albumát felvezető videók alatt. Bármennyire is nehezen érthető, úgy tűnik, mindig lesznek olyanok, akik nem átallanak fanyalogni Scott Gorham mindenkori tevékenysége hallatán. Nyilvánvaló: a Thin Lizzy-ősrajongók sosem fogják megbocsátani neki, hogy Phil Lynott áldása nélkül különböző inkarnációkban használni merészelte a Lizzy nevet az elmúlt két évtized bizonyos időszakaiban, pedig nem kéne elfelejteni, hogy a Black Star Riders pont azért született, mert a veterán gitáros még a látszatát is el akarta kerülni a Lizzy néven való élősködésnek. És egyébként is, kiváló alakulatról van szó, amelyik immár a harmadik lemezén próbálja bizonyítani önnön létjogosultságát, mégpedig elég ügyesen...

Sokszor úgy tűnik, hogy a titokzatos dán lány nem is létezik. Legalábbis nem ebben a dimenzióban. Álomszerű, elmosódott zenei világa valahol az öntudatlanság és az ébrenlét sajátos határmezsgyéjén leledzhet. Mint valami sejtelmes délibáb, ami kizárólag ősszel és télen bukkan fel, hol hosszabb, hol rövidebb időszakokra.

Rég volt már, amikor a finnekről szólt a metal, s bár valószínűleg a hazai finnugor szakokon is megcsappant az álmodozó tekintetű, csupa feketébe öltöző, szimatszatyros és Nightwish-pólós leányzók száma, azért a fenyvesek országából mind a mai napig előbukkan egy-egy újabb reménység, persze a még alkotó nagyok mellett. A nevük alapján valamiféle sznob black metalra gondoltam volna, de a helyzet az, hogy a Mors Principium Est tagkai inkább death metalban utaznak, annak is a filmzenés, nagyzenekari változatában. A hangsúly pedig a filmzenén van.

Egymilliószor megfogadtam már, hogy nem nézek meg lemezfelvezető klipet, és nem hallgatok meg semmilyen kedvcsináló dalt sem egy album megjelenése előtt. Természetesen nem volt ez másképp a Pride Of Lions esetében sem, mégis, miután már jól összebarátkoztam a Fearless-el, kíváncsiságom ismét diadalmaskodott – az egyébként sem létező – érdektelenségem felett, és rákerestem a csapat legújabb promóciós kisfilmjére is a neten. A Frontiers kiadó és az ő megbízott filmkészítői pedig tulajdonképpen nem is tudták volna mélyen szántóbban végrehajtani a tökéletes illúziórombolást a lemez felvezető nótájával, az All I See Is You-val, hiszen a mai lehetőségekhez képest egész egyszerűen ultragagyira sikeredett a klip. Nem túlzok azzal, ha azt állítom, hogy nevenincs, önerőből működő hazai bandák is csináltak ennél már jobbat. A zenekar legendás életrehívójának a személye pedig már csak alapból nagyobb tiszteletet érdemelt volna egy sebtiben összerántott, a '80-as évek hangulatát még csak távolról sem idéző, minimális költségvetésű klipnél.

Öt évvel ezelőtt, a Phantom Antichristtal saját stílusán belül elég komolyat váltott a Kreator. Milléék ugyanis jó érzékkel ismerték fel anno, hogy a Hordes Of Chaos brutalitását hiába is akarnák megfejelni, abban az irányban már elmentek a falig. A Phantom Antichrist tehát egyfajta hátraarcot jelentett; visszatérést a csapat legklasszikusabb lemezeinek hangzásvilágához. A Gods Of Violence pedig ennek a vonalnak a folytatása, azaz elődjéhez hasonlóan olyan, mint a Coma of Souls 21. századi inkarnációja. Mivel pedig a klasszikus Kreator-cuccok közül számomra a Coma a nonpluszultra, fölösleges is ecsetelnem, mennyire bejön az új lemez is. A Gods Of Violence ugyanúgy méltó folytatás, ahogy az Anthrax For All Kingse is az volt a Worship Music után, és ugyanúgy meg is marad az elődje által felépített zenei világ berkein belül, ahogy az Scott Ianék esetében is történt.

„Ördög testvér, játssz még! / A hideg ráz, ha zenédet hallgatom" – ahogy a költő mondja. És milyen jól mondja! Hiszen már az első Ørdøg-lemez, a Tíz fekete dal is valóban hidegrázósra sikeredett, most pedig itt van újabb megkísértésük, a Sötétanyag, ami ha lehet, még egy nagy lapáttal rátesz a Pokol konyhájában rotyogó tűzre. Ráadásul a vörös (akarom mondani, Vörös) ark-ördögöt ezúttal már nem is három, hanem négy társürdüng kíséri, mivel erre a lemezre már végképp eladta a lelkét a Sátánnak az apró, lompos, loncsos és bozontos, piszén pisze kölyökmackó is, vagyis hát rendes taggá vált a korábbi lemezen még csak vendégként szerepelgető Wackor Miki, azaz Nagy-Miklós Péter. Ráadásul elég jól ki is használják a lehetőséget: Miki már rögtön az első dalokban rendes énekszerephez is jut, sőt, a nyitó Mintha zeneileg is tőle származik, miáltal kapott is némi halvány wackoros ízt.

Szereted a habkönnyű dallamokat, amelyek szárnyán a nyári autózás még felszabadultabbá válik? Odáig vagy a fejedbe tuttifrutti ízű rágógumiként beleragadó, édes refrénekért? Szeretnél magadnak és párodnak szerezni egy romantikus estét, amihez andalító és egyben érzéki zenét keresel? Vagy egyszerűen csak elkötnél egy tankot, és véget vetnél ennek a degenerált evolúciós zsákutcának, amit emberiségnek nevezünk? Nos, ha a lábadban az utóbbihoz érzed épp a boogie-t, akkor jó helyen jársz, a Gutted negyedik albuma sem vezetéshez, sem pedig bugyinedvesítéshez nem ajánlott, fajunk blastbeattel átszőtt rekviemjeként viszont hatásos hallgatnivaló.

Mindenképpen örömteli fejlemény, hogy ha minden igaz, idén végre ismét akcióba lendül a Ratt, méghozzá az igazi, nem pedig valami tribute-csapat, amit egy minden józan arányérzékét elveszített dobos így keresztelt el. Ezt a kérdéskört nem is nagyon akarom tovább boncolgatni, szerintem minden rajongó számára elég egyértelmű, hogy inkább Bobby Blotzer nélkül lehet Rattet csinálni, mintsem Stephen Pearcy és Warren DeMartini hiányában. Pláne, hogy utóbbi kettő mellett most már Juan Croucier is ott van, meg persze Carlos Cavazóról se feledkezzünk meg, aki szintén majdnem tíz évet húzott már le a csapatban. Szóval idén ismét lesznek koncertek, sőt, elvileg új album is várható valamikor, így aztán Stephen friss szólólemezét leginkább amolyan időkitöltésnek tudom tekinteni addig, bár az énekes persze önálló bandájával is folyamatosan koncertezget a tengerentúlon.

Olyankor a legnehezebb érthetően elmagyarázni, mi is a jó egy adott zenében, amikor csődöt mondanak az észérvek. Nem lehet számokkal és tényekkel alátámasztani, amit gondolunk. Illetve lehet, de nem érdemes, mert a lényeget még csak karcolni sem fogják. Amikor az érzések a fontosak: a tapintható, de meg nem ragadható atmoszféra. Az elalvás előtti utolsó másodpercben elcsípett dallamfoszlány, az éber álom zaklatott merevsége. A tudatmódosítók nélküli delirium, a pókhálóba ragadó arcunk, a kezeink között elporladó pergamen-tekercs, a nagy slukk az éteres üvegből. Nekem mindez egyben a Gone Is Gone elnevezésű, a szó minden értelmében szupergroup debütáló lemeze, a hangulatot precízen kifejező borítóba csomagolt Echolocation.

Ugye, hogy zavarba ejtő a cím? Az még hagyján, hogy a buli szóhoz manapság kapcsolt képzettársítás számomra nem sok jót takar, de arra is enged következtetni, hogy az aktuális kiadvány mégis folytatja a rádióbarátabb megközelítést, még annak ellenére is, hogy a srácok itt-ott megemlítették, hogy a zenekar újból a karcosabb oldalát fogja mutatni. Gondolnád, hogy a Junkies-zal kapcsolatban a Megadeth és az Anthrax nevek is fel fognak bukkanni egy szövegkörnyezetben? A helyzet nem annyira drámai, mint elsőre tűnik, de ha folytatod az olvasást, kiderül, mire gondoltam. Csak előbb foglaljuk össze, mit tudunk korábbról.

A Norvégiából származó, prog-doom-avantgarde metalos Madder Mortemet szerencsére nem bélyegezhetjük meg a kapkodós jelzővel. Több mint húsz éves felállásuk alatt mindössze hat stúdiólemezzel (plusz három demóval és egy EP-vel) jelentkeztek, és a legutóbbi anyagaik között is három-négy éves szüneteket tartottak. A friss korong pedig nem kevesebb mint hét esztendőt követően érkezett meg a legutóbbi Eight Ways után. A megfontoltság ebben az esetben persze nem csak a norvégokra jellemző, hiszen itt a Shock!-nál még mi is csak a tavalyi restanciákon és a töménytelen mennyiségű zenéken rágcsáljuk át magunkat, ámde hálistennek a ránk zúduló zeneáradatban akadnak még olyan csapatok is, akiknek érdemes mélyebben is beletemetkezni aktuális produkciójába.

Miközben Max Cavalera az utóbbi évtizedben egyre több zenekari konstellációban készíti az egyre szarabb lemezeket, és egyre lehangolóbb formát mutat élőben is, sosem hagyja ki a lehetőséget arra, hogy belerúgjon egyet volt zenésztársaiba, Andreas Kisserbe és Paulo Jr.-be, akik még mindig a Sepulturában nyomják. Persze tudom én is, hogy az újságírók faggatják minduntalan a témáról, ő viszont valahogy nem is pattintja le magáról a provokáló kérdéseket, pedig elég rutinja van már. Mindezt tekintetbe véve akkor is a mai Sepu hozzáállását tartanám rokonszenvesebbnek, ha a friss album nem lenne a legjobb Derrick Greennel készített anyaguk, így azonban még nagyobbra tágul a képzeletbeli szakadék az egykori zenésztársak között.

Nem szeretnék túlideologizálni semmit, de a Pain Of Salvation utóbbi bő évtizedét tekintve úgy tűnik, hogy Daniel Gildenlöw és társai a kísérletezősebb periódusok után mindig előrukkolnak egy-egy hagyományosabb megközelítésű albummal is. Már persze ha egyáltalán van értelme ilyen jelzőkkel dobálózni a banda esetében, hiszen mindez az ő esetükben néha pont a hagyományos értelmezések fonákját jelenti. Mert miközben mondjuk a teljesen agyahagyott BE után a Scarsick visszatáncolása a fogósabb, dalcentrikusabb stílushoz tényleg zenei egyszerűsítést jelentett, e folyamatnak pont más iránya van az In The Passing Light Of Day és két közvetlen soralbum-elődje, a tulajdonképpen összetartozó Road Salt első és második része között. Vagyis az előző két anyag szimplább, retrósabb iránya után ez most ismét egy komplex-borult-zúzós lemez, amely megközelítésében, stílusában sokkal közelebb áll a zenekar klasszikus – értsd: az ezredforduló idején készített – munkáihoz. Még azzal együtt is, hogy a felállás közben szinte teljesen lecserélődött.

Egészen hihetetlen, hogy Dee Snidernek egy-két itt-ott elejtett friss felvételt leszámítva ez az első, új és saját dalokat tartalmazó teljes anyaga a Widowmaker 1994-es Stand By For Pain lemeze óta, ráadásul ha hihetünk a Twisted Sister legendás frontemberének, hamarosan jön egy másik album is. Utóbbi tény azért is fontos, mert a We Are The Ones mindenképpen túl radikálisra sikeredett az énekes táborának elvárásaihoz képest, és ezt már az is mutatja, hogy az Amerikában nagynevűnek számító dalszerző és stúdióguru, Damon Ranger producerelte, aki korábban többek között Katy Perryvel és Kanye Westtel is dolgozott. Az a bizonyos második album azonban az egykor szépreményű, majd sajnos leállt Silvertide gitárosával, Nick Perrivel készül, vagyis alighanem vérbeli rock'n'rollt rejt majd.

A Devilmentről nyilván a kutya sem hallott volna, ha nem Dani Filth állna a fronton, és soha nem is kaptak volna Nuclear Blast-szerződést a Cradle Of Filth lelőhetetlen frontembere nélkül. Viszont ha már így alakult, igyekeznek a maximumig felpörgetni a motort: amennyiben hihetünk a híreknek, máris készül e novemberben megjelent második album utódja, és nincs okom kételkedni benne, hogy Dani barátunk mindenestül élvezi ezt a kis mellékállást. Amit amúgy nem is csodálok, a Devilmentben ugyanis nem minden rajta áll vagy bukik, még azzal együtt sem, hogy összekeverhetetlen hangjával és előadásmódjával ebben a csapatban is uralja a terepet.

Még mindig a tavalyi restanciáknál járunk, de úgyis illúzió, hogy mindenről sikerül időben – vagy úgy egyáltalán – beszámolni, ami megérdemelné, úgyhogy inkább nem magyarázkodom, jobb később, mint soha. A Dark Tranquillity-féle underground intézmények esetében egyébként is adott a tábor, adott a stílus, adott gyakorlatilag minden, szóval sok újdonságot nem is igazán lehet elmondani az efféle csapatok újabb és újabb albumairól. Már amennyiben persze nem azt csinálják, mint az azonos ívású In Flames. Mikael Stannéék azonban sokkal kevésbé kanyarodtak el gyökereiktől, mint a másik csapat. Még úgy sem, hogy menet közben náluk is akadtak azért változások – legutóbb példának okáért pont az egyik oszlopos tag és dalszerző, Martin Henriksson gitáros/basszer esett ki a képből.

Phil Anselmót nyilván senkinek sem kell bemutatni. Bill Moseley azonban elsőre nekem sem ugrott be, amikor először megláttam a híreket erről a projektről, de később azért sikerült arcról beazonosítani. Emberünk alapvetően színész, és olyan kultikus horrorfilmek színvonalát emelte jelenlétével, mint a Texasi láncfűrészes mészárlás második része, A massza, vagy időben közelebbről a Rob Zombie-féle Halloween-remake. Emellett írogat, zenélget, most pedig valahogy a köztudottan horrormániákus Anselmo oldalán kötött ki, és összehozták ezt az EP-t, méghozzá a fáma szerint mindössze három napnyi jammeléssel, és a jövőben valamikor teljes nagylemezt is terveznek közösen.

Nincsenek illúzióim azt illetően, hogy tömegek ismernék a szóban forgó lemez két elkövetőjét, szóval már csak kötelező jelleggel is muszáj bemutatnom őket. John Rothban elsődlegesen a Winger másodgitárosát tisztelhetjük, de egy ideje a veterán Starshipben is játszik, a másik főhőssel, az énekes Terry Brockkal pedig a Giant legutóbbi albumán, a Promise Landen dolgozott először közösen. Brock emellett többek között a Kansasben, a Strangewaysben, a Seventh Keyben vagy Mike Slamer oldalán alkotott maradandót a melodikus színtéren. Na, vajon milyen zenét játszhatnak közösen egy ilyen projektalbumon? Nyilván valami dallamos muzsikát...

Az Auróra egy régi szerelem. Tisztán emlékszem, mikor matróztársaimmal vártunk a jéghideg pétervári éjszakában, 1917. november 7-én, hogy az Auróra cirkáló orrából leadott lövés hangjaira megostromoljuk a Téli Palotát... na jó, ennyire talán mégsem régi, de arra azért tényleg emlékszem, hogy mennyire jó volt érettségizőként üvölteni bele a kietlen éjszakába, a tanároknak adott szerenád alatt a Lehettem volna halhatatlan sorait, az olyanokat, mint hogy: „Lehettem volna akármi, de nem volt türelmem kivárni" – remélve, hogy a szöveg nem éppen rólunk szól. Egymást átölelve, már nem is annyira józanul, mégis lázadva a ki-tudja-mi ellen, de legalább azt hinni, hogy így van jól, teljes gőzzel, előre.

Hetente legalább egy tucat olyan levelet kapok, kisebb-nagyobb (rendszerint kisebb) kiadóktól, amelyekben egy-egy új zenekaruk friss anyagát ajánlják recenzióra. Kezdetben jólnevelten mindegyiket meghallgattam, sokról még írtam is, de az ember aztán hamar belefárad a töménytelen mennyiségű zenébe, ami jobb esetben is csak középszerűnek mondható. Ugyanakkor a sokéves rutinnak hála mára eljutottam oda, hogy többnyire elég csak egy pillantást vetnem a csapat nevére és a lemezborítóra, hogy megállapítsam, érdemes-e belefülelnem az anyagba, vagy csak alattomos zajszennyezésről van szó. A Source esetében megcsillant az igényesség esélye, s a kiadós marketingszöveg is progos metalt emlegetett, szóval nem tűnt időpocsékolásnak a dolog. No, nem mintha a progresszív jelző jelentene ma bármit is, hiszen minden olyan zenekart ide szokás sorolni, amelyikben halmozzák a ritmusokat, és mondjuk szívesen énekelnek a környezetvédelemről. És zenéjükben legalább két olyan csapat hatását megtalálni, amelyek a zsáner meghatározó résztvevői.

Érdekes egybeesések sorozatának kellett létrejönnie ahhoz, hogy ez a cikk végre megszülessen. Az egész azzal kezdődött, hogy péntek tizenharmadikán hajnalban, amikor munkába menet munkatársammal beültünk az autóba, a CD-lejátszó rögtön az indítás után a Black Sabbath Black Sabbath című eposzát kezdte el játszani a csapat bemutatkozó lemezéről (tanúval tudom igazolni). A jeges, fagyos, szeles péntek 13. talán eleve nem is indulhatott volna ennél szebben, és miután a random lejátszás közvetlenül Ozzyék rituáléja után Beth Hart egyik legsúlyosabb blues-kesergőjét, a Baddest Bluest dobta fel hangulatzenének, ott helyben, határozottan el is döntöttem, hogy most már tényleg illene befejeznem a még tavaly óta ide-oda tologatott lemezismertetőt, ami ezek után végre meg is született.

Dupla vagy pláne kettős nagylemezeket készíteni mindig nagyon kockázatos húzás, hiszen akárki akármit mond, a legtöbb zenekarnak egyetlen páréves periódus alatt egyszerűen nem születik annyi igazán jó dala, hogy két teljes albumot is megtöltsön velük. A Sixx: A.M. előzetesen esküdözött rá, hogy ők a kivételek közé tartoznak majd, és a Prayers For The Damned tényleg irgalmatlanul meggyőzőre sikeredett, konkrétan a legjobbjuk volt a debütáló The Heroin Diaries Soundtrack óta. Mégis dolgozott bennem némi előzetes félsz a november második felében kiadott második fejezettel kapcsolatban, hiszen ugye mi van, ha nem jön össze a dolog? Nos, Nikki Sixxék szerencsére jól vették az akadályt, bár a Prayers For The Blessed valamivel azért így is elmarad az első résztől. De tényleg csak kicsivel.

A Halestormnál nagy hagyománya van a feldolgozásoknak, ráadásul általában érdekesen is válogatnak, így különösebben nem akarok belekötni az EP-sorozat frissen kiadott harmadik darabjába. Lzzy Hale hangját eleve imádom, és még akkor is szívesen hallgatom, ha magától a csapattól egyébként sosem ájultam el, szóval üsse kő, miért is ne... Mondanom sem kell, az utóbbi évek, sőt, évtizedek talán legállatabb hardrock-énekesnője a ReAniMate 3.0-n is végig hatalmasat alakít, már csak miatta is érdemes tenni egy próbát a végeredménnyel.

Bár a német Paradox utolsó nagylemeze 2012-ben jelent meg, közel sem teltek eseménytelenül számukra az elmúlt évek. A legkomolyabb történés nyilvánvalóan az volt, hogy a gitáros/énekes/főnök Carly Steinhauer komoly szívproblémákon esett át, minek következtében a legutóbbi, egyébként igen kiválóra sikeredett Tales Of The Weird nem is tudta befutni azokat a köröket, melyeket megérdemelt volna. Az a lemez véleményem szerint a csapat talán legjobbja volt, Charly betegsége miatt azonban szinte teljesen elsikkadt, lévén igazán megturnéztatni sem nyílt alkalmuk.