CD kritika

Gondolom, nem sokan lepődtek meg azon, hogy a brit prog metalos Threshold frontemberi posztját már megint „új" énekes, pontosabban már megint egy visszatérő vokalista foglalta el, hiszen ebben a csapatban ez már szinte bevált széria. Glynn Morgan már a '94-es Psychedelicatessen idején is Damian Wilsont váltotta, pontosan ugyanúgy, mint a jelenlegi szituációban, és már akkor sem okozott a csapatnak túl nagy érvágást a váltás, elvégre a két fő dalszerző, a gitáros Karl Gloom és Richard West billentyűs, valamint gyakorta változó kompániájuk a kezdetek óta minőségi muzsikában utazik. Nagy elvárásaim persze már nem voltak a tizenegyedik (dupla) Threshold-albummal kapcsolatban, azonban mindenképpen kíváncsivá tett, miként tudja Wilsont ismét „pótolni" Morgan.

Nem semmi, hogy Josh Homme zeneileg hová jutott el a Queens Of The Stone Age tizenkilenc éve megjelent bemutatkozó lemeze óta. Persze, sok idő az a tizenkilenc év, pláne, ha valaki olyan vastag falú dobozba zárta be magát, mint tette azt nyeglén kretén hősünk a kilencvenes években stílusalapító zenekarával, a Kyuss-szal. Ha Homme, akkor stoner/desert rock, és fordítva. Legalábbis ez volt a kezdeti szent hit, és minderre még maga a vörös sivatagi ördög is rátett néhány bányászlapáttal az első három QOTSA lemezzel. Hogyan is hibáztathatnánk azokat a szőrös seggű, és még szőrösebb ízlésű zenebarát feleinket, akik abba a tévhitbe ringatták magukat, hogy ez már mindig is így lesz.

A kiválóan sikerült új Body Count, illetve a Prophets Of Rage és a Powerflo lemezeinek egymáshoz közeli megjelenése láttán az ember önkéntelenül is egyfajta új rapmetalos hullámra asszociál. Persze azért nem árt emlékeztetni magunkat: mindhárom esetben a műfaj pionírjairól van szó, pont ugyanazokról, akik a '90-es évek elején is olyan sokat tettek a határok lebontásáért. Szóval ebből világforradalom aligha lesz, de ha a huszonakárhány éves lemezeket annak idején rongyosra hallgató rajongók – mint például én – jól járnak, már megérte a dolog. Márpedig ha egy zenekar olyan arcokat tudhat a soraiban, mint Billy Graziadei (Biohazard), Sen Dog (Cypress Hill), Christian Olde Wolbers (ex-Fear Factory) és Rogelio Lozano (ex-downset.), az azért papíron elég jól mutat. És a gyakorlatban sem rossz, de igazából nem is kiemelkedő.

Az öt évvel ezelőtti, kiválóan sikerült Timeless Hour bemutatkozás után most négyrészes EP-sorozatba vágta a fejszéjét Jónás Tamás, és mint már a címekből is kitalálható, ez itt most egy évszakok mentén tematizált minialbum-sorozat. Nyilván ebből egyből mindenki Vivaldira asszociál, de természetesen nem a Négy évszak valamiféle szólógitárra hangszerelt átiratáról van szó, noha Tamás persze nem hagyta ki a ziccert, és azért csempészett a zenébe konkrét kikacsintást is az egykori mester irányába. Viszont ennyiben ki is merül a párhuzam, önálló kompozíciókról van szó.

A Paradise Lost önmagában is nehéz eset. Voltak ugye valaha az aranyévek, amikor műfajukon belül kiüthetetlenek voltak a középsúly kategóriában. Ha azt mondjuk, Gothic, Icon, Draconian Times, pontosan tudja mindenki, mekkora alapvetés a csapat. Aztán teltek-múltak az esztendők, s egy hanyatló korszak után elkezdődött egy izgalmas útkeresés, amelynek eredménye a Faith Divides Us - Death Unites Us és a Tragic Idol albumokon bontakozott ki teljes pompájában. Személy szerint azt éreztem a helyes iránynak, azt a rendkívüli fantáziával, elképesztő dallamokkal megtűzdelt hömpölygést. Nick Holmesék azonban nem így gondolták, s a 2015-ös The Plague Within albummal elég egyértelműen jelezték, hová is szeretnének visszakanyarodni.

Mantas neve alapból magáért beszél, szóval a Venom egykori gitárosa, illetve a klasszikus korszak utáni frontember, Tony „The Demolition Man" Dolan által grundolt Mpire Of Evil eddig sem árult zsákbamacskát. Noha kimondottan kedveltem a csapatot, a nevüket sosem tartottam szerencsésnek, így a másik régi venomos harcostárs, Abaddon csatlakozása után felvett Venom Inc. mindenképpen okosabb választás. Még akkor is, ha ez most itt tulajdonképpen egy újabb megkettőződés szentesítése, hiszen a Cronos-féle mai Venommal párhuzamosan, fej-fej mellett haladnak. Ráadásul a Venom legendájának erejét mutatja, hogy az Mpire Of Evillel ellentétben az átkeresztelt utódbanda már nem az olasz Scarletnél, hanem egyenesen a Nuclear Blastnél hozta ki a bemutatkozást.

Gary Hughes énekes/dalszerző/főnök ma is úgy működteti a Tent, mintha még mindig 1983-at írna a naptár. Az eredetileg 1994-ben indult brit zenekar a 2002-es Return To Evermore után egy jó fél évtizedre ugyan eltűnt, 2010-es visszatérésük óta azonban ezzel együtt már öt komplett nagylemezt, két válogatást meg egy EP-t is kiadtak, ami tényleg olyan tempó, amilyet a legtöbben csakis a hőskorban diktáltak. Kisebb szépséghiba, hogy ugyan látszólag igen komolyan pörög a dalszerző-gépezet, a csapat még sincs kreativitása csúcsán. Egy megbízható, jó színvonalat ugyan folyamatosan hoznak, lemezeik nagyjából fele pedig minden esetben erős, a 2011-es Stormwarning kivételével azonban számomra sosem tudták stabilan hozni azt a szintet, amit a The Name Of The Rose vagy a Babylon képviselt anno. Így pedig egy-egy új Ten-nagylemez érkezésének híre finoman szólva sem hoz lázba mostanában, de végül csak meghallgatom azért mindegyiket.

A rossznyelvek szerint a Rancid kizárólag azért válhatott a '90-es évek közepén felbukkant kalipunk vonal egyik legsikeresebb csapatává, mert anno jó időben voltak, jó helyen. A Green Day-es Billie Joe Armstrong éppen akkor kollaborált velük egy dal erejéig (Radio), amikor már küszöbön állt a Dookie minden várakozást felülmúló áttörése, az Offspring pedig éppen őket vitte el a Smash lemezt népszerűsítő turnéra előzenekarnak. Mindez persze azt eredményezte, hogy a Rancidet is magával ragadta a hullám, már második lemezük, a Let's Go is szépen fogyott (mára aranylemez lett Amerikában), az igazán nagy dobást azonban a hármas, 1995-ös ...And Out Come The Wolves jelentette. És igazából azóta is korrekt minőségű lemezeket szállítanak le a korrekt méretű rajongótábornak, mindvégig megőrizve underground hitelüket is.

Nem szeretnék „a demók még jók voltak"-típusú elitista, sznob seggfejnek tűnni, de üsse kő, nevezz annak: akármennyire nagyra is értékeltem az Arch Enemy egyre megkerülhetetlenebb sikereit, úgy kábé a második csajos lemezük, a 2003-as Anthems Of Rebellion után egyetlen albumukat sem tudtam már kedvenccé hallgatni. Alissa White-Gluz leigazolásának örültem, de a legutóbbi War Eternaltől is többet vártam volna: a kockázatkerülés netovábbjának tűnt, hogy végre adott egy Angela Gossow-nál minden szinten sokkal jobb énekesnő, mégis megint majdnem ugyanazt csinálják vele, mint előtte. Aztán bekerült a képbe Jeff Loomis, a minden korábbinál erősebb felállás élőben is gyalult, az első hazai alissás buli hatására a lemezt is jobban megkedveltem, sőt, elkezdtem reménykedni a folytatást illetően. És a Will To Power most meghozta mindazt, amit tényleg baromi régóta várok Mike Amottéktól.

Alapból is csak nagyon mérsékelt érdeklődést váltott ki belőlem az új Quiet Riot-lemez híre, amikor pedig a felvezető kampány közepette kiderült, hogy a csapat a finisben énekest cserél, és újraveszi az egész anyagot, már tényleg nehezen tudtam komolyan venni a dolgot. Papírforma szerint komplett öngyilkosság ilyesmit megjátszani ennyire a procedúra végén, amikor már egy dalt is bemutattak a megjelenés előtt álló albumról. De végső soron úgy is tekinthetjük: a szerelvényt kormányzó Frankie Banalinak nincs sok vesztenivalója. Ez a zenekar így is, úgy is kaszinókban meg bárokban fog haknizni a tengerentúlon a '83-as slágerekkel, amíg csak léteznek, szóval ebbe akár az értelmetlennek tűnő variálás is belefér egy új lemez esetében, ami amúgy sem nagyon izgat senkit...

Gondolom, sokan észrevették már, hogy egy aktuális lemezmegjelenésnél a zenekarok egy része jól megírt dalok helyett egyre inkább a feldolgozásokra, avagy még inkább a frappánsan megfogalmazott promóciós szövegek kitalálására fektetik bele az energiáikat. Pedig hát volt idő, amikor még a legnépszerűbb mottókhoz és szállóigékhez is minimum egy történelmi személyiség vagy egy tehetséges marketingesszakember kellett, manapság ehhez viszont elég, ha akár még az életed árán is, de valahogy el akarod adni a lemezedet, vagy csak mindennél jobban vágysz arra, hogy valamennyire népszerű is légy. Nos, a négy díva, Amanda Sommerville, Clémentine Delauney, Marina La Torraca, és Anna Brunner láthatólag tényleg mindent megtesz az utóbbi célok megvalósulásáért.

Tekintve, hogy a Farkasok völgye – Kárpát-medence jó öt évvel az azt megelőző Mobileum után jelent meg, és azóta is folyamatosan érkeznek a retrospektív kiadványok a fáradhatatlan Schuster Lóránt által meghatározott precíz ütemterv szerint, valószínűleg egyik Mobil-szimpatizáns sem gondolta volna, hogy alig több mint két évvel később új lemezt foghat kézbe, illetve indíthat el valamelyik médiafelületen vagy -lejátszón. Persze az is igaz, hogy az élőben is igen aktív banda koncerteken azért csorgatta az új dalokat, tehát annyira mégsem volt nagy a meglepetés – inkább csak az volt szokatlan, hogy különösebb felhajtás nélkül, egyszer csak itt volt a teljes anyag. Más kérdés, hogy a Csoda történt a mai világban sokkal inkább tekinthető EP-nek hét nótájával és 32 percével, ugyanakkor nem szabad elfeledkezni arról sem, hogy a – Mobil klasszikus korszakának is számító – hőskorban ez volt a normál lemezhossz. Meg kell mondjam, én is egyre inkább (újra) díjazom, ha egy zenekar 2017-ben is tud és mer röviden, lényegretörően fogalmazni.

Ha már az idei esztendő, többek között a klasszikus felállású Helloween összeröffenésről és a Keeper albumok jubileumáról szól, füleljünk bele az anyabandához valamelyest kapcsolódó honpolgárok legutóbbi attrakciójába is, akik ugye pofátlanul – vagy akár közös megegyezéssel – saját képükre formáltak néhány tökfejes nótát. A mutatvány értelmi szerzője anno Vágó István ötezer forintos kérdésében is szerepelhetett volna, hiszen a négy lehetséges válasz közül nem valószínű, hogy túlságosan nehéz lett volna Roland Grapow nevére kapásból rábökni, s persze annak is csak a jóisten a megmondhatója (tehát a büdös életben nem fogjuk megtudni soha), hogy egészen pontosan mi játszódhatott le a Helloween ex-gitárosának agyában, amikor ezt az egész koncepciót kitalálta. Üzlet, kreativitáshiány, „micsinyáljakjódógomban?", „szarulszólazeredeti", bosszúvágy, satöbbi...

Megérkezett a menetrendszerű, új Prong-lemez, Tommy Victor a sikeres koncerteket csak új anyaggal lehet lekötni-típusú új zenei trendeknek megfelelően leszállította az idei adagot. De ne legyünk rosszmájúak: az igazság az, hogy Tommynk baromi jó szériát fut az utóbbi években, kiégésnek, öregedésnek semmi jelét nem mutatja, és TÉNYLEG baromi jó dalokat ír. Szkeptikusan én is mindig legyintettem egyet, hogy „hát persze", aztán a dalok hallatán minden ellenérzésem elpárolgott, és bizony olyan nagyon tetszenek az utóbbi évek lemezei, hogy szépen meg is vásároltam őket, pedig tényleg már csak azt szerzem be CD-n, ami NAGYON kell – és a legújabb is erre a sorsra fog jutni.

Kicsit mindig tanácstalan vagyok, amikor olyan intézményesült, sokszorosan veterán előadók lemezeiről kell írnom, mint például Alice Cooper. Most komolyan, mit lehet elmondani egy olyan arc huszonhetedik (!) stúdióalbumáról, aki ötven éve a zenebizniszben nyomul, és mindenki ismeri? Sok értelmeset biztosan nem, pláne, hogy az efféle zenészek a legritkább esetben hoznak ki karrierjük ezen szakaszában olyan produkciókat, amelyek tényleg jelentőségteljesek vagy kiugróak. Viszont általában pontosan tisztában is vannak vele, hogy a közönség többségét baromira nem érdeklik az újabb dolgaik, így görcsölni sem szokásuk, inkább csak élvezik a kényelmes levezetést, és örömzenélgetnek.

A kaliforniai Night Demon egy újabb üdvöske a virágzó retro-heavy metal színtéren, akiknek második teljes nagylemeze idén április végén jelent meg a Steamhammernél. Kicsit későn jutott el hozzám ez az anyag, de végül csak felfigyeltem rá. A Jarvis Leatherby által vezetett trió 2011-ben alakult, azóta azonban mindenki lecserélődött a basszusgitáros/énekes körül: a mostani line-up Dusty Squires dobost és Armand John Anhthony gitárost takarja, a zene pedig hagyományőrző heavy metal az ősi NWOBHM bandák-nyomán.

A Tau Cross különösebb előzetes hírverés nélkül szállította le első lemezét bő két évvel ezelőtt, 2015 júniusában. A Michel Langevin Voivod-dobos és Rob „The Baron" Miller ex-Amebix-vokalista páros mellé a Miseryből ismerős John Misery és a War//Plague-gitáros Andy Lefton sorakozott fel még 2013-ban, két évvel később pedig össze is hoztak egy totál egyéni hangulatú, ugyanakkor meglehetősen nehezen emészthető, tök érdekes lemezt. A simán csak Tau Cross névre keresztelt bemutatkozás után bevettek egy jószerivel ismeretlen bőgőst, Tom Radiót, így Millernek élőben már csak az éneklésre kell koncentrálnia.

A bevezető sajtónyilatkozatokban elég rendes váltást harangozott be a Smoke On This... kapcsán Rex Brown, ám annak ellenére, hogy Nashville-ben készült, a Pantera volt basszusgitárosának első szólóalbuma természetesen nem lett cowboykalapos-akusztikus cucc. Sőt, én még csak igazán komoly iránykorrekciónak sem érzem, már amennyiben persze nem a Panterát vagy a Downt vesszük hozzá kiindulási alapul, hanem a basszer legutóbbi dolgait, vagyis az Arms Of The Sunt, illetve a Kill Devil Hillt. Persze valamelyest ezektől is eltér a lemez, de utóbbihoz például bizonyos pontokon azért elég közel áll.

Rágom egy ideje a Dead Crosst, ahogy Weiszék rágták a gittet A Pál utcai fiúkban. Szutykos, kellemetlen galacsin, kiköpni nem szabad, lenyelni nem lehet. Hányni ugyan nem kell tőle, de sok öröm sincs benne. És ahogy újra és újra nekiveselkedek, egyre jobban úgy érzem, igazság szerint már csak muszájból csinálom.

Az utóbbi időben elég sokszor érzek késztetést arra, hogy felpattanjak a monitor mellől és tiszta erőből nekirohanjak kopaszra borotvált fejjel a falnak. E roppant idegnyugtató hatású gondolatfoszlányok persze mindig csak akkor jelentkeznek a legintenzívebben amikor elkezdem görgetni egyes – itt meg nem nevezett – magyar zenei oldalak „értékeléseit" azokról a lemezekről, amelyek igazából még meg sem jelentek. Steven Wilson szövevényes, hosszú ismerkedést, érlelést és maximális odafigyelést igénylő műveivel kapcsolatban egy ilyen idő előtti kritika pedig, amellett, hogy a művészt és alkotását köpi arcon, még ráadásul szerzőjének célját is minősíti: recenzió végre letudva, én vagyok a király, hogy elsőnek írtam róla baromságokat... Ez pontosan ugyanaz a színvonal, amikor valakiről csupán egy fotó alapján ítélkezünk, és egyből tudunk róla mindent elsőre, de idézhetném akár a legokosabbak első gondolatát is a „botrányosan szar" borító láttán: ki a faszom ez a pápaszemes ürge?

Minden helyén kezelés és metalklisé-ironizálás mellett is eljutottunk oda 2017-re (és persze angolul nem számít ugye), hogy az Accept is tudott teljességgel vállalhatatlan dalszöveget írni, olyat, amit még Joey DeMaio is kínosnak tartana ma már, nem beszélve hazai metalszövegíró ikonjainkról. Komolyan nem találok szavakat... Az Analog Man gondolatmenete tényleg minősíthetetlen, és még viccnek is rossz, főleg egy olyan innovatív szemléletű zenész és progresszív gondolkodású reneszánsz ember jóváhagyásával, mint amilyen a zenekarvezető Wolf Hoffmann. Mert egy olyan dalszöveg, ami lényegében az egyszeri rocker technikai elmaradottságából csinál himnuszt, csakis rosszat tehet a színtérnek, a metalrajongók önképének és a külső megítélésének egyaránt. Ez lenne ma a lázadás, hogy büszkék vagyunk arra, hogy be sem tudjuk kapcsolni a gépet? És nem is tudom, mi a rosszabb: ha komolyan gondolta (nyilván nem), vagy ha csak azért születtek a veretes sorok, mert egy metallemezre ilyeneket kell írni.

Már a svéd Ereb Altor sokadik albumáról írunk, és utóbb eléggé nyilvánvalónak látszik sajátos lemezkiadási logikájuk is, amelyben egy-egy kísérletezősebb kedvű alkotást (Gastrike, Nattramn) rendre egy hagyománytisztelőbb anyag követ. Utóbbira ad példát a 2013-as Fire Meets Ice, és e kalapba helyezem a legfrissebb sorlemezt, az Ulfvent is. Ebbe a vetésforgóba dobták bele – talán pont a szokásjog megtörése érdekében – legutóbb a Blot · Ilt · Taut címmel ellátott feldolgozáslemezüket, ami aztán végképp minden kétséget kizáróan bizonyította, hogy senki sem játssza hozzájuk hasonló színvonalon a Hammerheart-korszakos Bathory zenéjét. Ha valaki eléggé korán érkezett, pár éve a Dürerben, a Borknagar előtt már élőben is megtapasztalhatta, hogy nem csupán stúdiókörülmények között működőképes ez a gävlei erőmű, de a színpadon is tudják reprodukálni letaglózó erejű muzsikájukat. Az Ereb Altor mindenképpen az utóbbi évek egyik legnagyobb felfedezettje pagan/viking/doom metal fronton.

A Pyramaze volt az a zenekar, ahol Matt Barlow 2007-ben visszatért, miután szeptember 11. miatt úgy döntött, hogy a profi zenészkarrier helyett inkább rendőrként kívánja szolgálni hazáját. Barlow előtt Lance King (ex-Balance Of Power), 2008-as távozása után pedig Urban breed (ex-Tad Morose, ma Serious Black) állt a zenekar élén, engem azonban egyik velük készült lemez sem győzött meg igazán. Ezek a korongok simán harmadvonalasként aposztrofálható prog-power metalt rejtettek, és hiába hallatták hangjukat rajtuk a színtér legjobb énekesei, igazán kiugróra egyik sem sikerült. Így pedig egy-egy új Pyramaze-anyag érkezésének híre kábé annyira hozott lázba, mint egy újabb nemzeti konzultációs kérdőív, azaz totálisan ingerküszöb alattiak voltak számomra a zenekar körüli történések.

A 2000-es évek közepén a Municipal Waste a neothrash-színtér legjobb bandái közé tartozott, akik ugyan a többi hasonszőrű csapathoz hasonlóan szintén nem találták fel csövön a lyukat (azaz néha szinte pofátlanul nyúlták a nagy öregeket), de jó dalokat írtak, és élőben is aprítottak rendesen. A legkirályabb cuccuk számomra egyértelműen a 2007-es The Art Of Partying, és ha egész pályafutásuk során csak ennek címadóját és az ezt záró Born To Partyt írták volna meg, akkor is örök helyükkenne a szívem csücskében. A „Municipal Waste is gonna fuck you up!" refrénnel operáló záródal ugyanis tökéletes crossover party-himnusz, ami akkor is tízpontos, ha ezt hallgatva is egyértelmű a '80-as évek thrash muzsikáit kicsit is ismerők számára, kik is voltak a Ryan Waste gitáros és Tony Forresta énekes által 2001-óta vezetett brigád hősei: az Exodus, a D.R.I. és a Suicidal Tendencies, hogy csak párat említsünk.

Furcsa egy zenekar ez az All That Remains, pedig annak idején aztán mindennek tűntek, csak annak nem. Phil Labontéék autentikusságához nem férhet sok kétség, a springfieldi banda annak idején ott volt a metalcore kezdeteinél, a Shadows Fall- és Killswitch-kapcsolódásokat aligha kell külön részleteznem. Bár nem tagadom, én sosem találtam őket még csak megközelítőleg sem olyan izgalmasnak, mint az említetteket... Aztán náluk is beköszöntött a siker, néhány dallamosabb számmal elég komoly amerikai rádióslágereket produkáltak, Labonte pedig a Five Finger Death Punch beugrósaként egy még magasabb szintre is betekintést nyerhetett. Nem akarom túlideologizálni a dolgokat, de könnyen lehet, hogy a Madness felemássága is ennek tudható be. A zenekar hallhatóan baromira szeretne beköltözni odaát az arénákba, de teljes fordulatot most sem mertek eszközölni, így aztán mindkét lovat csak fél seggel ülik meg.

A Tankard régi intézmény a germán metalszíntéren, így mindig, mindenki pontosan tudja, mire számíthat Gerréék egy-egy új albumától. Ez a megállapítás lényegét tekintve igaz, ugyanakkor – mint minden hasonló bandánál – abból a szempontból azért árnyalhatjuk egy cseppet, hogy ideális esetben az efféle markáns stílussal rendelkező, régi motorosok sem ugyanazt a lemezt szállítják le párévente más címmel. Ha már teuton Big Four, ott van például a Kreator, akik az utolsó két anyaggal határozottan igyekeztek valami másba csúszni, mint előtte, és egyébként is előszeretettel kísérletezgettek karrierjük korábbi szakaszaiban is. Ezzel ellentétben a mai Destruction például pont azért szürkült bele önmagába, mert az innováció leghalványabb szikrája is kialudt bennük az utóbbi években. Bevallom, én a Tankardot eddig inkább Schmierékhez soroltam fejben e tekintetben, mintsem Milléékhez, de a One Foot In The Grave most rámcáfolt.