CD kritika

A Leszálltunk, Hogy Felférj album egyik dala, egy keservidám szerzemény az alapja ennek a maxinak. Alapból nem vagyok egy hatalmas maxihívő, főleg, hogy a mai maxik általában egyetlen dal lemezes, lemeztelen, klubmix, szubmix, cirmix és turmix verzióit szokták rejteni, no, erre meg nekem nem sok időm meg energiám van.

Az Eleven Hold első lemeze (Leszálltunk, hogy felférj) csodát művelt velem. A csoda lényege abban állt, hogy az egyértelmű Kispál hasonlóságok ellenére (ami ugyebár hivatásos gyomorforgató alterpop kisiparosok gyűjteménye) baromira bejött, és azon vettem észre magam, hogy a negyedik-ötödik nótánál már topogó lábbal örvendezem a zenének, tojva a hasonlóságra, a nyafogósan Lovasis énekre és a néha kissé mű-művészi szövegekre.

14 év és öt album, ez az angol Electric Wizard eddigi mérlege. Öt hibátlan album és egyfajta furcsa, szinte kultikus tisztelet az irányukban. Jómagam a '97-es Come My Fanatics-szel ismertem meg őket és azóta különleges helyet követeltek ki maguknak a szívemben. Változtak az idők során - ez természetes -, de még mindig remegve várok egy-egy új anyagot tőlük.

Könnyen lehet, hogy blaszfémiát fogok elkövetni, de akkor is elismerem, hogy a magam részéről baromira tudok örülni annak, hogy a '90-es évek elején ismerkedtem meg a keményzenével. Tizenpár évesen (de igazából azóta sem) ugyanis kurvára nem voltam kíváncsi semmiféle hajlakk-metalra, sárkányokkal hadakozó lovagokra, vagy a becsületért tűzön-vízen át kiálló utcai harcosokra.

Itt az újabb nagy összeborulás eredménye... A Mike DiMeóval készített hármas Masterplan lemez korántsem volt reménytelen vállalkozás, de előre lehetett tudni, hogy földbe állnak majd vele, szóval nem csoda, hogy Roland Grapow visszaédesgette a frontra Jorn Landét, a nagy sikert hozó első albumok pacsirtáját.

Jó tizenöt-húsz évvel ezelőtt még hatalmas eseménynek számított, ha ismert zenészek erőiket egyesítve összeálltak egy-egy szupergroupban, de manapság már messze nem olyan izgalmas az ilyesmi. Egyrészt jóval gyakoribbak a hasonló vállalkozások, mint régen, a '90-es évek második fele óta jobb-rosszabb projektek egész hadserege zúdult a világra, másfelől az ingerküszöbünk is magasabb lett, hiszen a net révén nap mint nap emészthetetlen mennyiségű új zene jön szembe az emberrel. Vagyis tényleg nagyon egyedinek vagy bivalynak kell lennie egy efféle anyagnak, hogy komoly feltűnést tudjon kelteni.

Ennyire bődületesen buta zenekarnévhez minimum tizedmásodpercek alatt pofánbaszós zene illenék, főleg, ha AZ a Vinnie Paul ül a dobok mögött, aki a groove-os metaldobolást a kilencvenes években átformálta a Panterával. A zenekar 2007-es bemutatkozó lemeze nem hagyott bennem mély nyomot, megjelenéskor párszor átpörgettem, de bármennyire is akartam kedvelni, sajnos egy átlagos és felejthető metalalbumnál nem nyújtott többet. Ám az ember balga és mindig reménykedik, hogy majd a következő.

Elég régóta kész van ez a lemez, és valljuk be, itt is volt az ideje annak, hogy végre megjelenjen, hiszen a budapesti Dreyelands bemutatkozását jelentő Can't Hide Away EP 2007 második felében jött ki. A látszólagos tétlenkedés persze nem volt ok nélküli, hiszen a Rooms Of Revelation már tavaly elkészült, a progresszív metal csapat egyszerűen egészen eddig nem talált hozzá megfelelő kiadót.

Számomra a '98-as év legjobb albumai között szerepel az Eldritch El Nino című albuma. Pedig a borítót nézve eléggé kakukktojásnak tűnt, mert ilyen rémes fedlapot rég láttam (pedig a billentyűs alkotta, Oleg Smirnoff. Erre mondják, hogy a cipész maradjon a kaptafánál).

Hol is kezdjem. A '98-as Eldritch album, az El Nino annak idején hihetetlenül tetszett, jobban mondva máig imádom, zseniálisan előremutató módon keverték a progresszív dallamos zenét az indusztriális témákkal, egy aranytorkú énekessel (talán John Bush-hoz hasonlíthatnám egy kevéssé) és egytől-egyig kiváló zenészekkel.

Hosszú szünet után új lemezzel jelentkezett az olasz Eldritch, akiket annak idején az El Nino albumukkal sikerült a szívembe zárnom. Az utána következő Reverse lemezükkel kissé eltértek az addigi zenei dolgaiktól, nehéz is volt megszokni, mai füllel már nem is annyira tetszik, meg úgy tűnik rájöttek ők is, hogy nem az ő világuk volt teljesen, amibe akkor megpróbálták belegyömöszölni magukat.

Az olasz Eldritch az 1998-as Il Nino lemez óta valahogy nem találja önmagát. Akkor azzal a zenével és egy kis szerencsével sikerülhetett volna egy áttörés, de ez sajnos nem jött össze, talán rossz csillagzat alatt születtek.

Hmmm... Cd megérkezik, kíváncsian kezdem hallgatni, zene indul, és én szinte kirepülök a szobából attól az irgalmatlan soundtól, ami felcsendül. Ejha! Rengeteg kinti lemez elbújhat valahova mélyre az új Ektomorf mellett.

Az év lemeze. Toronymagasan. És talán a legbátrabb lemez, amit az utóbbi években csináltak. Kalyi Jag. Fekete tűz. Afféle választóvíz is lesz sokak számára, az biztos... Nem titok; az Ektomorf már huzamosabb ideje az egyik legnagyobb kedvencem, ők voltak ugye "a mi Sepunk" ez idáig... De ez a lemez már egyértelműen az Ektomorf saját hangjáról, egyéniségéről, hovatartozásáról szól.

Milyen jó érzés az, amikor egy magyar zenekar promója külföldről jön... Az utóbbi pár évben előfordult ilyesmi és reméljük folytatódik ez a tendencia. Az Ektomorf jelen pillanatban Németországban lakik és német kiadóval a hátuk mögött, az I Scream Up To The Sky már csak angol nyelven jelenik meg - világszerte.

Ez a nem semmi. Végre nagy metalkiadónál egy hazai zenekar. Ráadásul az egyik legnagyobb nevűnél. Akár szereti valaki az Ektomorfot, akár nem, azért ez az esemény nagy dolog, akárhogy is nézzük. A srácok most pusztítani akarnak, egyre dühösebben, szövegben és zenében egyaránt.

Farkas Zotya köztudottan nagyon allergiás a Soulfly, Sepultura párhuzamokra, de én bizony az Instinct kapcsán sem tudom megkerülni Max Cavalera munkásságának emlegetését.

Ki hitte volna úgy tíz éve, hogy egy mezőkovácsházi csapat fogja először sorra megjelentetni lemezeit az egyik legnagyobb nemzetközi metalkiadónál – ezen x év után még mindig elmélázik az ember.

A német black/death csapat újabb germán nyelvű opuszai napvilágot láttak. Állítólag baromi gusztustalan szövegeket bírnak írni, én csak annyit vettem észre, hogy rég láttam ilyen visszataszító borítót, mint az övék. Felteszem, a szövegek sem finomkodnak.

Dajcs nyelven szónokol valaki rögtön a korong elején (meg a végén is, tök fantáziadús intro és outro) - megnyerő indítás... A német Eisregen bizalomgerjesztő borítóval rendelkező 2004-es cd-je mintha némelyest Rammstein hatású lenne - valahogy nem ilyen zenére emlékeztem.

A Totenmonddal való megismerkedésem óta félek a németül danoló bandáktól, és az Eisblut sem fogja pozitív irányba mozdítani az előítéleteimet, az tuti.

Újabb viking metal zöngeménnyel örvendeztet meg minket ezen északi horda. Hárman kiléptek a csapatból a legutóbbi hanganyaguk óta, helyükre két tagot vettek be: Ragnar Viske énekest és Erik Elden bőgőst. Nem hallottam az eddigi munkáikat, de az infó szerint új dimenziókat nyitott meg előttük Ragnar bevétele a csapatba.

Nem mondom, hogy a borító alapján nagy bizalommal kezdtem el hallgatni a cd-t... Sejtettem, hogy valami bizarr, nem egészen metalközeli élményt kapok. Egyhangúan ordibáló vokalista, gépdobok, gépgitár (de legalábbis randa samplernek tűnik), pittyergések, indusztriál izé ez, nem metal, de ettől még lehet jó persze. Aztán még puttyogás, nyavajgás. Egynémely helyen gótikus metalnak bírják csúfolni, de messze van ez attól.

Nem tudom, a Manson-mánia mennyit örökít majd az utókorra, de az tuti, hogy manapság roppantul dívik a fehér kontaktlencsék használata. Épp tegnap foglalkoztam ezzel a témával a Deathstars kapcsán - erre nem megint ilyen vakapád-fickók zordulnak rám ma is?!... Ráadásul ezek is svédek, akárcsak lencsibabás kollégáik. Lehet, hogy Skandináviában manapság így védekeznek a hóvakság ellen...

Az amerikai zenekarnak az idén látott gödöllői fellépése is egy kisebb csoda volt, ám a mostani albummal nyűgöztek csak le igazán a srácok!

Sokan leírták/leírtuk már, hogy az utóbbi években igen érdekes evolúciós pályaívet futnak be azok a bandák, amelyek alapvetően a hardcore-színtérről érkeztek. A kaliforniai Eighteen Visions ugyanolyan állatorvosi ló ebből a szempontból, mint mondjuk az egyre nagyobb sikereket arató Avenged Sevenfold, míg azonban M. Shadows-ék a kezdeti üvöltözős metalcore után egy heavy metalosabb irányt vettek, addig James Harték nemcsak dallamossá és emészthetővé váltak az évek során, de kimondottan kommersszé is.