CD kritika

Nagyon jó gyerek lehettem az idén, ha ilyen ajándékokat kapok az év vége felé Szilvitől! (Maradjunk annyiban, hogy tán nem voltam égetnivalóan rossz...) Nos, a Falkenbach voltaképp azonos a lehetetlenül elnevezett Vratyas Vakyas úrral.

Nos, itt akár megismételhetném a Cydonia kritika teljes szövegét, lévén a tagok kivételével minden egyezik, azaz ugyanazt a fajta, egyszerű, hibátlan heavy opuszhalmazt kapjuk, mint a fenti csapatnál.

Nagyon szeretnék jobban rajongani az új albumért. Ez azonban csak akkor volna lehetséges, ha nem ismerném az első anyagot. Az ugyanis a mai napig egyik legbecsesebb lemezem, melyet gyakorta hallgatok, cseppet sem szűnő lelkesedéssel, elismeréssel.

Dagadtra kereste magát rajtam a Ceva Szoftisz, annyit ríttam, mikor megneszeltem, hogy Mathias Blad - egyike kedvenc Hangjaimnak - hátat fordított a Falconernek és a továbbiakban inkább nyuzikelekben zengedez. A klasszikus, himnikus metalt nyomató banda addig-addig kujtorgott új dalnok után, mígnem leakasztott Mathias utódaként egy Kristoffer Göbel nevű csákót.

Egy bizonyos: a Falconer ad arra, hogy az albumhoz megfelelő mennyiségű, igényes tájékoztatást nyújtson az érdeklődők számára. A promo korong ugyanis fotók sokaságán és a szokásos biográfián kívül tartalmaz egy FAQ (frequently asked questions) részt, amely egy rövidke interjúként is felfogható, valamint a dalszövegek is leszedhetők, így nem kell hegyezett füllel hallgatóznunk. Bátran példát lehet venni róluk...

Ünnep van! Nem, nem kompolyodtam meg, eszemben sincs idemásolni mindazt, amit az Oliva album kapcsán leróttam. De ünnepkedni ettől még gyakorta szabad, nem igaz? Biz, ujjong a lelkem, hisz Mathias Blad visszatért! A csodálatos, bársonyos orgánummal, képzett hanggal rendelkező eredeti frontember ismét a solymászok élén dalol!

Hosszú út után érkezett el a székesfehérvári Falanx második lemezéhez. A tagok is sok esetben adták egymás kezébe a kilincset, így 1995-ös megalakulásuk után már csak Erdélyi Krisztián bőgős és Zsédel Zsolt dobos maradt csupán eredeti tag. Őket egészítette ki Hauer Attila gitáros, Kovács Gábor szólógitáros és Verebi József énekes.

Mit várjon az ember egy olyan lemeztől, melynek a borítóján a zenekar bárgyún ácsorog, a csapat hölgytagja meg térdzokniba és egy olyan ruhakölteménybe öltözött, amit még a nagymamám sem szívesen hordott volna fiatal korában? Semmit ne várjon. A semmit meg is kapja.

Zokogott a lelkem, mikor a Faith No More feloszlásáról értesültem. Ilyen csapat nem lesz még egy. Retro-csapatokat kreálni meg fölösleges, mert úgysem lehet a nyomukba érni. Eredetiek voltak minden porcikájukban. A legnagyobb slágerek... Lehet szó itt külön slágerekről, mikor pl. a The Real Thing album maga a tökély az összes nótájával?

Szegény Faith No More már rég meghótt, 'oszt mégis a második válogatáslemez jelent meg azóta. A miértjét annyira nem értem, a rajongóknak úgyis megvannak a sorlemezek a-tól z-ig. Ja, az előző válogatás más kiadónál jelent meg, egy halott zenekar kiadót váltott volna? Nem értem, de sebaj.

Előbb-utóbb úgyis megcsinálják – legyintett mindenki az utóbbi 10 évben, amikor a Faith No More újjáalakulásának esélyei szóba kerültek, és végül tényleg megcsinálták.

Finn zenekar hamísítatlanul skandináv hangzással: szintetizátor-dúsította dallamos black metal károgós énekkel. Engem leginkább egy hazai csapatra, a Dying Wishre emlékeztet, de - részrehajlás nélkül mondanám - nekem a hazai gárda jobban tetszik.

Azért ezek a srácok éreznek valamit... Azt biztosan, hogy hogyan kell egy szóban összefoglalni egy egész lemez milyenségét. Faceless-Arctalan. És ez bizony így igaz erre a zenére és lemezre. Légy divatos! Ez a jelszó, s ennek szellemében görög elő a hangfalakból a 12 szám.

A Face Down még 1993-ban alakult - Machine God néven nyomták eleinte - és arról híres, hogy itt kezdte pályafutását a későbbi The Haunted torok, Marco Aro. Eleddig két lemezük jelent meg, az első, Mindfield címmel még 1996 januárjában, amit az 1997-es The Twisted Rule The Wicked követett. Nem sokkal később Peter Stjärnvind dobos lelécelt az Entombedbe és 1999-ben Marco is a távozás mellett döntött, hogy csatlakozzon a The Hauntedhoz. Ez aztán a Face Down végét jelentette, a srácok elég hosszú időre jegelték magukat. 2004-ben kezdtek újra mozogni, ennek eredménye a harmadik, The Will to Power címre keresztelt korong.

Mike Varney az a suszter, aki mindörökre marad a kaptafánál: még a 2000-es évek derekán is elő tud állni újabb gitárhős-jelöltekkel. Most éppen az olasz Fabrizio Leo a soros, aki tényleg mindenben megfelel Mike ízlésének és mindazokénak, akik instrumentális gitárlemezekkel kelnek és fekszenek.

Különleges zenei utazásra szeretném meginvitálni azokat, akik olykor igénylik a csendes ejtőzést, a nyugodt meditálást, akiknek van egy szűk órájuk arra, hogy a rohanásban megálljanak és elmélázzanak a világon. Akár hangokkal.

Nem túl bizalomgerjesztő borítót tákoltak az amúgy is teljességgel ismeretlen Ezperenza lemezéhez, kb. a hetvenes évek cucilista kártyanaptárait idézi szegényke. A zene szerencsére nem. Illetve.... de ne szaladjunk előre. A zene abszolút ezredvégi modern metal, amerikai módra, a dolog ott hibádzik, hogy a csapat német, noha szerencsére a germanizmus cseppet sem érződik rajtuk.

A förtelmes szappanoperák messzi hazájából, Brazíliából érkezett a fent nevezett banda. Ha jól hámozom a tudnivalókat, ez a csapat bemutatkozó albuma. Két gitáros barátságából született meg az Eyes of Shiva magja, aztán lassacskán köréjük gyűltek a többiek. A kellő tempók meglétéről André Ferrari gondoskodik (bocsi, ő valójában a frontember...), arról pedig, hogy szem ne maradjon szárazon, a producerként funkcionáló Angra-kolléga, Fabio Laguna.

Az Eyes On Infinity első (és remélhetőleg egyben utolsó) lemeze egy rejtély számomra. Meg vagyok ugyanis győződve afelől, hogy hallással rendelkező egyén ilyet nem ad ki a kezei közül. Önszántából legalábbis semmiképp sem, ám azt is erősen kétlem, hogy lett volna bárki is akkora marha, hogy Andrew Rosciszewski fejéhez nyomva a pisztolyt zeneírásra kényszerítse őt. Mert ez a New Jersey-i úriember bizony elképesztő profizmussal válogatta össze kedvenc progresszív csapatainak leggyengébb témáit, és gyúrt össze ezekből valamit, ami se nem jó, se nem új, de legalább az övé.

Elég, ha annyit mondok, hogy Waldemar Sorychta? Nos, ő gitározik ebben a vadonatúj csapatban, amit jobbára gothic metalként aposztrofálnak. Waldemar itt egyáltalán nem thrasht játszik, mint a jelentősen alulértékelt és elfeledett Grip inc.-ben, ráadásul „nőiénekesnős" csapat az Eyes Of Eden.

Erősen kétesélyes, mit szól majd a köztudottan igen finnyás és konzervatív melodikus rock tábor az Extreme visszatéréséhez, a 12 éves lemeztelen periódus után ismét akcióba lendülő bostoni banda ugyanis nem a méltán klasszikus és hibátlan alapvetésként tisztelt Pornograffitti robbanékony, pikánsan funkos hard rockját kívánja újraéleszteni 2008-ban.

Dacára az alig leplezhetően Exodus-hatású logónak, ez nem valami Bay Area-irányú retro thrash, hanem egyfajta black/death metal, hol egyik, hol másik stílus dominanciájával, ezer különböző összetevőből. Pontosabb képet nehéz lenne adni róla, mert a csapat változatosságra és komplexitásra való törekvése inkább eklekticizmusba ment át.

Azt hittem, kinőttem már abból a korból, hogy egy album képes legyen teljesen leuralni elmémet és befolyásolni a közérzetemet. Hogy meghalljak egy zenekart, ami valami annyira újat, meglepőt és személyre szólót nyújt, hogy legszívesebben még boltba is discmannel mennék, majd hazaérve előbb nyomom be a play gombot, minthogy a kabátot levenném, és ha bárhol, bármikor csak úgy dúdolgatok valamit, mindig rá kelljen jönnöm, hogy az arról a bizonyos lemezről való.

Nem alakultak túl rózsásan az amerikai Exodus dolgai az elmúlt évtizedben. Az 1992-es Force of Habit után hosszabb pihenő következett, majd visszatértek Paul Baloff eredeti énekessel. Paul tragikus halála azonban megint visszavetette a fiúkat egy időre, de most februárban végre megjelenik az új album, a korábban már négy korongon is bizonyított Steve "Zetro" Souzá-val.

Hosszú évek szünetét követően Gary Holt gitárfenomén és társai tavaly egy olyan lemezzel tértek vissza, amivel az utóbbi tizenegynéhány év thrash terméséből legfeljebb a Testament Gatheringje és a Slayer God Hates Us Allja vehette fel a versenyt. A szakma letérdelt a lábuk elé, Európában igen jól fogyott a Tempo Of The Damned, Amerikában a Megadeth-tel turnéztak, összességében visszakerült a nevük a köztudatba.

Igyekszem nem elragadtatni magam, de nehéz lesz, az új Exodus lemez ugyanis megint olyan szinten gyalul, hogy az valami egészen félelmetes. Fogalmam sincs, milyen kreativitást növelő szerekkel cserélte fel Gary Holt a cracket és a heroint, de a 2004-es visszatérést jelentő kolosszális Tempo Of The Damned óta a gépezet olyan energiával pörög, mint talán a fénykorban, két évtizeddel ezelőtt sem.