CD kritika

Lee Aaron neve nem feltétlenül cseng ismerősen ma már, pedig a '80-as évek egyik legdögösebb hangú hard rock énekesnőjéről beszélünk. Lee a kezdeti, imázsilag kissé túlfutott szárnypróbálgatások után elengedte a bikinimodelles, majd metálkirálynős külsőségeket, és utcai fazonra váltva túlzás nélkül állati erős albumokat tett le az asztalra. A nevét viselő, '87-es AOR/pop metal mesterművet vagy a '89-es, súlyosabb Bodyrockot simán megírom majd a Klasszikushockba egyszer, mert az éra kiemelkedő darabjai közé tartoznak, telepakolták őket állati izmos dalokkal. Lee hangilag tényleg Ann Wilson legprominensebb udvarhölgyei, vagyis a korszak etalon rockcsajai közé tartozott Sandi Saraya vagy Janet Gardner mellett, és bár a szükséges slágernótái bőven megvoltak hozzá, nagy sztár sajnos sosem lett belőle. De hát tudjuk: a fizikai közelségből fakadó látszat ellenére Kanadából kimondottan nehéz betörni az amerikai piacra, márpedig akkoriban minden ezen állt vagy bukott.

Lépj ki a komfortzónádból! Lehetne akár ez az új Bruce Springsteen-lemez alcíme is, ami sorszám szerint pont a huszonegyedik, tehát a felnőttkor küszöbét átlépve egy igazán „felnőttes”, mégis a fiatalkorba visszatekintő feldolgozás-válogatást kaptunk a Főnöktől. A komfortzóna elhagyása Bruce Springsteen esetében nem kizárólag azt jelenti, hogy a '60-as és '70-es évek soul- és R&B-világából merít, hanem azt is, hogy a saját zenekarát, megszokott embereit, háttérbiztonságát, de legfőképpen Telecasterét hátrahagyva a mikrofon elé állt, és saját magát mutatja meg bármiféle „maszk” nélkül. Nem egyszerű dolog ez, főleg, ha egy tartalmas életnyi zenei pálya áll már mögötted. Elképzelésem sincs, mennyire magabiztosan vágott bele ebbe a produkcióba, netán akadt mélyen benne egy kevés drukk, miképp fogadja ezt a másféle zenei világot a saját közönsége.

Sokat siránkozunk (vagy csak én) azon, hogy régen minden jobb volt, no de mégis az történik, hogy az új Disillusiont jobban vártam, mint mondjuk az új Machine Headet. Ami jó, sőt, így kell lennie. A réginek, ha nem tud megújulni, fejlődni, mennie kell. Adj helyet magad helyett, hogy egy klasszikust idézzek. Azért persze hiába vártam annyira az Ayamot, amit egyébként nem vártam, legalábbis nem tudtam róla, hogy a várásában vagyok, a zeneéhség, legalábbis ami a kő-fém-olló vonulatot illeti, csak az utolsó két hónapban kapott el igazán, akkor viszont koncentráltabban, mint egy áldemokratikus választás előtti közpénzosztogatási hullám. Szóval végül csak év végére jutottam el oda, hogy rendesen feldolgozzam Andy Schmidték új kavarását. És kavarnak ezúttal is rendesen, keverednek itt a riffek, dallamok és érzelmek olyan csudálatosan felkeverő és összerázó örvényléssel, hogy taknyom folyik tőle a szememből, vizeletem meg az orromból.

A finn Spiritus Mortis nem alkot éppen a fronton: gyökereik még a '80-as évek végére nyúlnak vissza, de lemezes karrierjük csak a 21. században indult, és azóta sem vitték túlzásba az albumkészítést vagy a turnézást. A The Great Seal az ötödik nagylemezük, amely hat évvel követi a sorban a legutóbbi The Year Is One-t, és fontos újdonságot jelent, hogy volt közben egy énekescseréjük, az utolsó két anyagon hallható Sami Albert Hynninen helyére Kimmo Perämäki került. Ezt leszámítva viszont nincs nagy változás.

Az értelmetlenség tökéletes zenei megtestesülésével rukkolt elő az Amberian Dawn, tipikus „köpjünk föl és álljunk alá"-vállalkozással. Adott ugye egy leginkább középkategóriásként jellemezhető, finn szimfo-metálos alakulat, akik valami miatt a fejükbe vették, hogy felvesznek egy teljes lemeznyi ABBA-klasszikust. Megtették, de nem nagyon lehet értelmes érveket felsorakoztatni a kísérletből született háromnegyed órás album léte mellett, legfeljebb annyit, hogy Tuomas Seppälä és társai bizonyára élvezték a felvételeket. Viszont minden túlzás nélkül állíthatom: elképzelni sem tudom, ki és miért hallgatná meg egynél többször ezt a lemezt.

2018-ban úgy tűnt, végleg elveszítem a Theriont. Anno a Sithra Ahra lemezért sem voltam már oda, de a Beloved Antichrist már tényleg annyira megfeküdte a gyomromat, hogy azt hittem, számomra ezzel kábé le is zárult a csapat története. Christofer Johnsson, a főnök aztán tavaly szinte a semmiből jelentette be, hogy egyfajta hátraarcként csinál egy olyan anyagot, amely kvázi a rajongói elvárások mentén készült. Pontosabban nem is egyet, hanem hármat. A Leviathant ugyanis trilógiának tervezi, az októberben érkezett „középső" diszkje pedig csaknem két évvel követi a 2021 januárjára esett első részt.

Nem tudom, más hogy van ezzel, de nekem baromi furcsa nap mint nap szembesülni vele, hogy már a 2000-es évek első fele is a múlt ködébe vesző történelem. Például amikor megérkeztek az első hírek a Defleshed visszatérő lemezéről, jóformán el sem akartam hinni, hogy valóban tizenhét (!) teljes év telt már el a legutóbbi Reclaim The Beat óta. Teljesen demens azért nem vagyok még, természetesen tudtam, hogy sokáig inaktívak voltak, de akkor is döbbenetes belegondolni, hogy kábé másfélszer annyi idő múlt el a banda leállása és visszatérése között, mint ameddig annak idején az aktív lemezes-turnés periódusuk tartott...

Alapvetően egyetértek a nagy többséggel abban, hogy akármilyen zseniális énekes is Tim „Ripper″ Owens, jó dalszerzők nélkül el van veszve. Ez manapság már közhelynek számít és mindig előkerül, ha felbukkan egy hasonlóan erős hang. Várjuk a nagy csodát, de minek. Mostanában például Ronnie Romero kapja az ívet, de ugyanezeket a köröket lefutottuk már Jorn Landéval meg sok mindenki mással kapcsolatban is. Owensnél maradva hozzátehetjük, hogy olyan szempontból van alapja a kritikáknak, mindezidáig egyetlen szólólemeze például rettenetesen unalmasra "sikeredett" – másrészt fogalmunk sincs, hogy ott ő maga írta-e a dalokat, vagy hogyan álltak össze.

A Clutch státuszához és a zenekar stábon, illetve olvasótáboron belüli közkedveltségéhez képest is megcsúsztunk cseppet ezzel az ismertetővel, méghozzá egyetlen okból: a látszattal ellentétben valójában marha nehéz sokadszorra is valami értelmeset írni a hasonló bejáratott, nagyjából kiegyensúlyozott teljesítményt produkáló csapatok újabb lemezeiről. Eredetileg nem is én elemezgettem volna a Sunrise On Slaughter Beachet, de aztán végül mégis nálam kötött ki – hogy aztán ugyanúgy vakarjam a fejemet, mint szeretve tisztelt Nagy Andor kollégánk, aki eredetileg megnyerte magának. Mert most tényleg, mit agyalogjak össze sokadszorra is egy új Clutch-lemezről? Ha szereted őket, csalódás kizárva. Ha nem, biztosan nem most fogod megszeretni őket, hiszen a szokásos formuláikat hozzák, semmi egyebet. Innentől kezdve egyéni nyűgök kérdése, hol helyezed el a diszkográfiában a friss cuccot.

Hát ennek is elérkezett az ideje: ízekre szedhetjük Ronnie Romerót. Mert mi más szolgáltathatna nagyobb apropót eme kis gonoszkodáshoz, mint egy ki tudja, hányadik szóló- és vendégszereplős anyagot követő feldolgozáslemez, ami kábé senkit sem érdekel? Kivéve persze engem, mert én vagyok annyira mazochista, hogy többször is végigküzdöm magam az efféle anyagokon, pedig hát Ronnie esetében pontosan azokról a fajta szolgai másolatokról kell beszélnünk, amelyekért magam sem rajongok túlságosan. De végül mégis odáig jutott a dolog, hogy nem tudok szavak nélkül elmenni a vállalkozás mellett.

Nem kérdés, hogy a legutóbbi, Johan Langquist visszatérését extrém hosszú idő után váratlanul elhozó legutóbbi Candlemass-lemez minden előzetes fenntartást félresöpört, így a folytatásnál már fel sem merült ilyesmi. Részben azért sem, mert Leif Edlingben tényleg vakon meg lehet ma már bízni a zenekarral kapcsolatos döntéseket illetően, de Langquist saját jogán is méltó lett az elismerésre: nemcsak a The Door To Doom, de a köztes időben kiadott karanténkoncert is megmutatta, hogy – bár nem szeretem az ilyen címkéket – ha egyvalakit kéne ma megneveznünk A Candlemass Hangjaként, akkor az ő. Én magam is a megrögzött Levén-fanok közé tartozom alapvetően, de már csak a némileg hasonló hangszín miatt sem panaszkodhat senki. Nyilván Mats is zseniálisan fel tudta volna énekelni a 2019-es anyagot, de valószínűleg ő maga sem gondolkozott tartósan berendezkedni a talán túlságosan is ikonikus pozícióban, az a tény pedig, hogy Langquist már 1986-ban is benne volt, tulajdonképpen minden ellenérvet felülír.

Az új Lorna Shore mindenképpen az év egyik olyan megjelenése, amiről meggyőződésem: évek múlva fontos állomásként tekintünk majd vissza rá. Még nem egyértelmű, hogy a csapat és a lemez underground szinten fog megtermékenyítő hatást kifejteni a színtérre, vagy egy leendő arénabanda áttörésének első katalizátoraként emlegetjük majd, viszont mindkét lehetőség lazán benne van a pakliban. Nagyjából már ez is mindent elárul a dolog jelentőségéről, és most cseppet sem túlzok.

Két dolog kísér(t) minket aránylag régóta a földi kultúrában: a heavy metal, illetve picit korábbról a kereszténység. Aki hallgatta régen, majd az újraindulás után is a kettő keverékében utazó Strypert, netán még tetszett is a legutóbbi, Even The Devil Believes lemez, az most sem fog csalódni. Oz Fox rendben lévőnek tűnik a tavalyi agyműtét után, Michael Sweet pedig ugyan átesett pár elég kellemetlen szemproblémán (levált a retinája, emiatt fokozatosan kellett visszavarrni, helyreállítani, ezért látható több interjúban és klipben is szemtakaróval), ez azonban nem vetette vissza abban, hogy újabb dalokat alkosson, és tolja a zenekar szekerét. Vigyázó szemét a Stryperre vetette, ehh, khm.

Bizonyára mindenkit baromira meglep, hogy az új Nickelback-lemez hamisítatlan Nickelback-dalokat rejt. Chad Kroegerék nem éppen arról híresek, hogy újból feltalálják a kereket – valójában a saját járgányon is mindössze egy gumicserét eszközöltek néhány évvel ezelőtt, a No Fixed Address lemezzel, de valahogy akkor is pont sikerült nyárit felpakolni télre, szóval gyorsan visszakoztak a legutóbbi Feed The Machine-nel. A Get Rollin'-nal pedig nyílegyenesen száguldanak előre tovább, a cím és a borító szellemében, öt év szünet ide vagy oda.

A Stratovarius mögött hasonló karrierív áll az én olvasatomban, mint a Queensryche esetében. Oké, a példa nem teljesen releváns, nem fedi egymást a két életút teljesen, de a görbék fő ívei ugyanazok. Egy ígéretes, erős, felívelő kezdés után az ezredfordulóra felértek a(z immár úgy fest, mondhatjuk) csúcsra, ráadásul az akkori siker nem öt perc alatt jött, sok albummal alapozták meg, a lassabb építkezés pedig tartósabb folytatást is ígért. Abban a korszakban tényleg tündököltek, a Destiny vagy az Infinite alapművek, az Elements Pt. 1., de még a 2. is bőven sok remek pillanatot hozott. Aztán jött egy furcsa bicsaklás, ahol belül és zeneileg is félremehetett valami: Timo Tolkki részéről beindult az ámokfutás, szétszakadni tűnő csapattal, vérben ázó promófotókkal, meg egy Miss K nevű énekesnővel, akitől persze egy hangot sem hallhattunk később. Végül összeszedték magukat, de a szimplán Stratovarius névre hallgató album csúfos bukta volt, az irány meg befalazott zsákutca, jött is a kiadótól az utilapu.

A zenekarokkal készített interjúknál szinte minden alkalommal szóba kerülnek a kiadókkal kapcsolatos kérdések is. Manapság már közel sem olyan mértékben, de egykoron legalább annyira fontos része volt a kiadóknak egy zenekar sikereiben, mint magának a bandának. Sőt, igazából a kiadó, a sok évvel ezelőtt még olajozottan működő média és a hozzáértő/vájtfülű szakemberek játszották a legnagyobb szerepet abban, hogy kiből lett végül a cserebogár, ez ma már nem titok. A fogyasztók reakcióit és a trendeket most csak azért nem sorolom ide, mert az teljesen másfajta tudományos témakör, ami külön disszertációt érdemelne, s amiről évtizedekig lehetne vitatkozni eredménytelenül.

Érdekes, hogy miközben a mai Paradise Lost is okosan szintetizálja a zenekar összes korszakát, addig a két főember együtt és külön-külön is kiéli a két végletet. Ugye jövő év elején érkezik a Depeche Mode-vonalnak szentelt, közös Host projekt első albuma, de a durva vonalnak is megadják, ami megilleti: Nick Holmesnak ott a Bloodbath, Gregor Mackintoshnak pedig a Strigoi. Utóbbi első albuma ha nem is változatlan formában, de azért koncepcióját és megközelítését tekintve többé-kevésbé következetesen vitte tovább a közvetlen előzmény Vallenfyre irányát. A Viscera ebből a szempontból ismét adekvát folytatás, vagyis kijelenthetjük: Greg ebben a formációban csapolja le legsötétebb energiáit.

Senki sem fogadott volna az előző lemez megjelenésekor, hogy ennyire szűkös időkereten belül érkezik a The Dead Daisies második Glenn Hughesszal készült dalcsokra. De az élet felülír mindent, illetve a már hálistennek magunk mögött tudott világjárvány, ami miatt a Holy Ground körüli tervek sem úgy alakultak, ahogy azt a zenekar tűpontos menetrendje előírta volna. Igazodni kellett az új időkhöz, így elkészült egy új lemez, aminek készültekor, illetve még megjelenése előtt a Judas Priesttel kelt útra a csapat (hozzánk is eljutottak), aztán az őszi turnét törölték is, viszont megjelent a Radiance.

Tényleg csak kapkodjuk a fejünket a Frontiers kiadó ipari mennyiségben termelt projektalbumai láttán, ahogy lassan Deen Castronovo útja is követhetetlenné válik a nápolyiak kacskaringós dzsungelében. A Generation Radio nevű legfrissebb összeállítás azonban nem kizárólag a Journey dobosáról szól. Továbbmegyek, jóval kevésbé láttatja őt, mint a másik két főembert és ez a tény alapvetően határozza meg a lemez jellegét. A dalokért és a produkcióért ugyanis részben az a Jason Scheff felelt, aki 1985 és 2016 között a Chicago frontembereként tevékenykedett, részben pedig Jay DeMarcus basszusgitáros, a Rascal Flatts nevű, country popban utazó lemezmilliomos sikercsapat egykori oszlopa. Ők ketten a Chicago XXX lemezén már dolgoztak együtt 2006-ban, nemrég pedig kitalálták ezt az új platformot a folytatáshoz, amihez bevették a buliba Castronovót is.

Fates Warning-album ugyan nem érkezett most már egy ideje, de a főszereplőkre mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy tétlenkednének. Ráadásul érdekes, hogy mind Ray Alder, mind Jim Matheos hard rockos projekttel jelentkezett idén. A frontember a csapat régi dobosával, Mark Zonderrel beindította az A-Z zenekart, a gitáros pedig az FM énekesével, Steve Overlanddel, a szintén Fates-tag Joey Vera basszerrel és a dobmágus Simon Phillipsszel bútorozott össze a Kings Of Merciában. A két friss leágazás elég közeli rokonságban áll egymással és a Fates Warninggal is, ám megállnak a saját lábukon, vagyis itt és most tényleg minden rajongó jól járt.

Finoman szólva sem töltött el nagy reményekkel, amikor először beharangozták Joe Lynn Turner és Peter Tägtgren kollaborációját, ebből ugyanis kábé akármi kisülhetett volna. JLT nagyon rég túlhaladt már karrierje zenitjén, és az elmúlt évek-évtizedek során számos közepes anyaghoz adta a nevét. Tägtgren meg bármekkora ász stúdiós szakemberként és death metal ikonként, ha egy az egyben a Painben meg a Lindemannban vitt indusztriál beütésű vonalat akarja betolni egy ilyen klasszikus torok alá, abból akár olyan borzalmas vásári giccs is kisülhetett volna, hogy még egy sörfesztivállal egybekötött bajorországi motorostalálkozón is cikinek találják. Ehhez képest a végeredmény kimondottan kellemes meglepetés.

Könnyű lenne újabb David Ellefson-féle vigaszági projektként jellemezni ezt a formációt, a Megadeth volt basszere azonban már azelőtt összebútorozott Jeff Scott Sotóval, hogy Dave Mustaine megint kirúgta volna a zenekarból. A projekt jövője a balhéval egy időre kérdésessé is vált, de aztán elültek a hullámok, és végül októberben kijött a Vacation In The Underworld. Különösebb felhajtás ugyanakkor nem érzékelhető körülötte, és a jelenlegi információk alapján turné sincs kilátásban, vagyis túlságosan nagy jövőt nem jósolok a történetnek.

Az előző Disturbed, a fekete lemeznek szánt, felhabosított Evolution nem igazán működött nálam, de globálisan nézve is elmaradt a várt siker. Mindez aligha meglepő: az album nem volt éppen rossz, csak pont azokat a bizonyos megfelelően kiformált, különlegesen kiugró, tökéletes slágereket nélkülözte, amik elengedhetetlenek lettek volna a becélzott szintugráshoz. Ezek után tulajdonképpen papírformát jelent, hogy a Divisive-vel David Draimanék visszakanyarodtak a groove-os, döngölős, szóköpködősebb vonalhoz, bár az első eredmények alapján a zenekar aranykora végleg tovatűnni látszik. Éhen azért persze így sem fognak halni, hiszen ilyen alapokkal tényleg, szó szerint életük végéig turnézhatnak az amcsi arénákban a régi slágerekkel.

Kevés olyan makulátlan életművel rendelkező zenekar létezik, mint amilyen a brit Threshold. Ha megerőltetném magam, sem tudnék jelentősebb mélypontokról beszélni a mindvégig egységesen magas színvonalú albumokat kiadó csapatnál, melyek szinte mindegyike kiállta az idő próbáját. Az meg, hogy a sűrű énekesváltások sem tudták igazán megakasztani a banda szekerét, már-már csodaszámba megy, hiszen az ilyesmi általában elég nagy változásokat szokott előidézni a legtöbb alakulat életében. Náluk legfeljebb néhány rajongó kicsit megvakarhatta a fejét.

Muse, azaz múzsa. Matt Bellamy az aktuális trendeknek megfelelő múzsát választ magának, legutóbb épp a synthwave vonalra ugrott rá, majd gyorsan le is. Ezúttal a rockosabb ízeket preferálta, sőt, helyenként konkrétan a metálvonalat lőtte fel céltáblának. Mindezek mellé szövegileg csak épphogy körülnézett, mi történt mostanában a világban, ami bőven adott táptalajt egyébként is konteóhívő agytekervényeinek egy lemeznyi témához, ami számomra hosszú idő óta a legizgalmasabb topikokat bontja ki – persze kellő távolságból, de nem kisujjeltartással szemlélve a szövegeket.

November 27-én igazi underground thrash ünnep lesz a kisebbik Barba Negra színpadon, hiszen négy, önmagában is kultikus, veterán csapat közösen érkezik majd hozzánk az MTV Headbangers Ball turné keretében. Köztük az egyik az a Xentrix, akik az Onslaught mellett a brit thrash metal talán legjobb anyagait szállították le a műfaj aranykorában. Ugyan a csapat sosem tudott kitörni az undergroundból – pedig még a Szellemirtók emblematikus betétdalát is feldolgozták –, ez nem lemezeik minőségén múlott. A Shattered Existence, illetve az azt követő For Whose Advantage? a kor elvárásainak megfelelő, jobbnál jobb dalokkal telepakolt anyagok voltak, melyek ráadásul a power metal felé kacsingatva, azaz eggyel befogadhatóbb formában űzték a thrasht, népszerűségben mégsem tudták megközelíteni még a tengerentúli vetélytársak másodvonalát sem.