CD kritika

Itt, a Shock! oldalain többnyire kerülgetjük, óvatos távolságból szemléljük a folkos zenéket, kicsit tudatosan is, így meglehetősen ritkán akad olyan muzsika az utunkba, ami valami miatt izgalmassá válik egyikőnknek. Néha így is megtalál valami, de akkor aztán nagyon. Tavaly év végén a Heilung konkrétan annyira gyorsan a bőröm alá fészkelte magát, amire évek óta nem volt példa. December elején koncerteztek nálunk, előtte pár nappal ajánlgatta Réti Zsolt fotós kolléga, de akkor a koncertet elengedtem már, meg le is robbantam pont aznap, szóval a „ha előbb észbe kapok, sem tudtam volna ott lenni” klasszikus esete történt, de a Drifet piszok gyorsan megkedveltem és szó szerint nonstop hallgattam. Aztán visszaástam a zenekar diszkográfiájában, a többi meg már a saját kis mini történelmem: nem sokkal később úgy történt, hogy az összes kiadványukat megrendeltem hirtelen felindulásból, pedig fizikai formátumban tényleg már csak azt helyezem a polcra, ami valamiért fontos. Sőt: Fontos.

A The Trousers aránylag régóta nyomja a pörgős gitárzenét, amit az adott dal arányaitól függően éppúgy nevezhetünk garázsrocknak, mint indie rocknak vagy akár még punk'n'rollnak is. Az év végén megjelent Animal Gun már a hatodik nagylemezük, és összességében nem térnek le a korábbi csapásirányról: ha az eddigi albumaik tetszettek, ez is tetszeni fog. Ha nem ismered őket, de szívesen hallgatnál jó értelemben véve rágógumis, ugyanakkor kellő fésületlenséggel elővezetett rock'n'rollt, nagyon nagyot nem lehet tévedni vele.

Igen érdekes evolúció révén jutott el jelenlegi állapotába a Vented. Bizonyos tekintetben az Omega Diatribe gitárosa, Hájer Gergő Audionerve szólóprojektje jelentette hozzá a kiindulási alapot, aztán bekerült a képbe az azóta tragikusan elhunyt Joey Jordison, és ha nagyon össze akarom mosni a dolgokat, valahogy belecsúszott a sztoriba a Sinsaenum is. Mindez persze pontatlan leegyszerűsítés, de a lényeg, hogy Gergő mellett végül Sean Zatorsky énekes (Daath, Sinsaenum, ex-Chimaira), Austin D'Amond dobos (Devildriver, Bleed The Sky, ex-Chimaira) és Simon C. Bondar billentyűs/sampleres (White Tiger) alkotja a formációt.

Régi arcok új zenekara az Iron Allies. Az ősszel debütált banda két oszlopa egyaránt az Acceptben lett híres, bár messze nem merül ki ennyiben a munkásságuk. Herman Frank gitáros életművének ugyanilyen alapvető része a kevésbé ismert, ám számos jó albummal rendelkező Victory is, a vitatott Eat The Heaten ismertté vált David Reece pedig szintén csinált azóta egy sor jó dolgot a Bangalore Choirtől a Bonfire-ön át a Wicked Sensationig. A felállást a Victory két további zenésze, Mike Pesin gitáros és Malte Burkert basszer egészíti ki, valamint az U.D.O. révén szintén rokon vizeket megjárt Francesco Jovino dobos.

Eltelt már néhány év azóta, amióta a Frontiers kiadó zenei gurujának nevét – Voldemort mintájára – nem mondjuk ki, nem írjuk le, de még csak nem is gondolunk rá, (Sándorunk) mindezek ellenére mégis képes jelen lenni a köztudatban és sokatmondó billentyűjátékát is valami csoda folytán sikerül minden dallamos rocklemezre rögzítenie, hiába próbáljuk a legkoncentráltabb erőinkkel elfelejteni őt. A saját istállójának határait totálisan szétfeszegető, bongyorhajú olasz varázsló akkor is ott van egyszerre több helyen, ha nem hivatalos egyik partira sem. Ronnie Romero legfrissebb karaoke-buliján is megjelent, de mi most koncentráljunk inkább az énekes súlyosabb zenei hatásainak teljesen felesleges újraénekléseire.

A death metal halott. Paff neki. Kampec. Nomen est omen, ahogy Józsefváros szívében, vagyis a peremvidékein mondják. Ezzel persze lehet vitatkozni, mármint hogy a déem kimúlt, de szerintem felesleges, mert ez törvényszerű és ez jó. Hulláján már egy ideje van némi mozgolódás, egyfajta új irányzat van születőben, ami nemcsak a death metal, de más egykor volt, népszerű stílusok maradványaiból is építkezik, amolyan vegyesfelvágott, kevert rövid, moslék a disznóknak, aminek mélyén ott vannak a leendő gyöngyszemek.

Ugyan nem adtam rá kiemelkedően magas pontszámot, de két évvel ezelőtt elismerően szóltam a Tallah debütáló Matriphagy lemezéről. A tavaly év végén megjelent folytatás, a The Generation Of Danger hallatán abszolút indokoltnak látom a megelőlegezett bizalmat, ugyanis egyértelmű előrelépésről beszélünk – és az a legőrületesebb, hogy a zenekarban elég nyilvánvalóan még ennél is több rejlik a jövőre nézve.

Akik szimpatizálnak a lengyel Riverside-dal, gondolom, hozzám hasonlóan többször is végigpörgették már az új albumot, ami már első és második nekifutásnál is úgy „viselkedett", hogy azt gondoltam róla: hosszú távon megint csak nem okoz majd túlságosan nagy csalódást. Pedig bizonyos tekintetben az ID.Entity is kicsit más, mint az előzőek. Értem ezt úgy, hogy a tartalom és a forma kettőssége közül utóbbi ismét új színekben bővelkedő köntösbe öltözött, ami változatlanul jól áll a csapatnak. Szabó Lőrinccel élve, „mintha csak rájuk szabták volna". Ám ne ugorjunk ennyire előre, és ami a legfontosabb: ne dőljünk be minden esetben az első benyomásoknak, hisz nagyon jól tudjuk, hogy a zene útjai kifürkészhetetlenek. (A főnév tetszés szerint kicserélhető).

Noha egy '90-es évekbeli, négyéves leállást leszámítva idén negyven éve aktívak, nem éppen mindennapos esemény egy Razor-lemez megjelenése. A kanadai proto-thrasherek legutóbb egészen pontosan 1997-ben jelentkeztek friss dalokkal, de ősszel végre megérkezett a kilencedik stúdióalbum. A felállás viszont ezzel együtt még talán autentikusabb is, mint amennyire egy efféle ősrégi bandánál elvárható: két őstagot is itt találunk a főnök Dave Carlo gitáros és Mike Campagnolo basszer személyében, és Bob Reid énekes is végigharcolta velük a '80-asok végét meg a '90-esek elejét. Az egyetlen frissebb igazolás Rider Johnson dobos, de ő is közel egy évtizede csatlakozott hozzájuk.

Sokan hajlamosak legyinteni a Katatonia újabb lemezeire, és csak a „hőskorszak” egyenletesen ívelő albumait isteníteni, de hát ízlés dolga ez leginkább, meg hangulaté, hogy ki mit, mikor miért szeret meg. Jó sok éve már, hogy a Katatonia lemezei sokat pörögtek nálam, volt egy időszak, amikor teljesen bele voltam borulva a piros-fekete világukba, aztán kicsit elengedtük egymást, és csak időnként, már mértékkel és kellő tisztelettel, illetve szeretettel hallgattam őket. Mert utóbbi sosem múlt el, csakhogy kevésbé volt kedvem depressziósabb zenékhez. Most meg úgy voltam vele, jöjjön, aminek jönnie kell, legyen az év eleje a Katatoniáé.

A Gaerea amolyan sötét lónak tűnik az extrém színtéren, az ősszel megjelent Mirage megjelenését már valóságos suttogó propaganda kísérte, nem ritkán olyan kicsengéssel, hogy a portugálok akár a black metal következő nagy durranását is jelenthetik. Néha hajlamos vagyok szkeptikusan viseltetni a kommentszekciókban agyonhájpolt csapatokkal szemben, hiszen nyilván minden obskúrusabb banda fantasztikus és földrengető, méghozzá egészen pontosan a következő fantasztikus és földrengető szenzáció felbukkanásáig, akik akár a black metal következő nagy durranását is jelenthetik. Jelen esetben azonban még a kissé furcsa, arctalanságba burkolózott imázs mellett sem indokolt a kétkedés, ez a csapat tényleg nagyon rendben van.

Zach Slaughter 2018-ig szegecses bőrkesztyűbe bújtatott, felemelt középső ujjal mondott ellentmondást nem tűrő nemet a hamis metálra. Aztán megérkezett a harmadik nagylemez, a Way Of The Road, amely elődeihez képest sokkal szellősebb, lazább muzsikát tartalmazott, és kicsit olybá tűnt, mintha megpróbálták volna vele megcsinálni a saját fekete lemezüket. A módosított irányvonal azonban nem feltétlenül működött – pontosabban akár működhetett is volna, csak épp a dalok többsége nem volt elég acélos – és a rajongók sem ölelték éppen keblükre. 2022 így aztán új nagylemez mellett hátraarcot is hozott, a Paid in Full cím pedig talán arra is utalhat, hogy megfizették az „eltévelyedés″ árát.

A Wildness 2020-as Ultimate Demise lemeze kollektíve mindannyiunk radarja alatt elsuhant, amin utólag annyira nem is csodálkoztam, hiszen a promós téren nem túl acélos AOR Heaven cég kiadványai sajnos tendenciózusan elsikkadtak a nagy dömpingben. Pedig érdemes lett volna odafigyelni az időközben jobblétre szenderült németekre, mert számtalan kultikus favorit nagyszerű új anyagát gondozták az évek-évtizedek során, a Frontline-tól a Stage Dollson át a Bad Habitig. A Wildnessre is tök véletlenül bukkantam rá, amikor olvastam egy interjút Danny Rexonnal, a Crazy Lixx minden lében kanál énekesével, akinek többek között az ezredforduló után készült legjobb skandináv rocklemezekről is kikérték a véleményét, ő pedig nem volt rest az akkor friss albumot a legjobb ötbe delegálni. Ami persze látatlanban túlzásnak tűnt, azonban hamarosan kiderült, hogy Rexon mester egyáltalán nem rugaszkodott messzire a realitás talajáról, az Ultimate Demise ugyanis tényleg ennyire jó volt dalok szintjén.

A Krisiun is a metálszíntér Motörhead-recept alapján üzemelő bandáinak sorát gyarapítja: nem nagyon módosult náluk az irány a kezdetek óta, amit csinálnak, azt kisebb-nagyobb színvonalbeli kilengésekkel, de azért alapvetően megbízhatóan hozzák. Sőt, még a triófelállás is stimmel, ami ráadásul a kezdetek óta változatlan. Az ilyesmit nevezik maximális elhivatottságnak, és minden körülmények között muszáj díjazni. Főleg, hogy Alex Camargo, Max Kolesne és Moyses Kolesne a diszkográfia egyik erősebb darabját szabadították ősszel a világra – ami, valljuk be, időszerű volt, mert az utolsó néhány lemezük meglehetősen felejthetőre sikerült. A Mortem Solis egyértelműen előrelépést jelent.

Az Oceans Of Slumber egyfajta csendes üstökösként robbant be nálunk a Winter lemez idején. Azért csendes, mert a semmiből jött, de nem mondanám, hogy azonnal és mindenkinél nagyot ütött, inkább szép lassan kúszott a bőr alá, de aztán akkor alaposan. A következő zenei anyagot már tűkön ülve vártuk, nálam az is betalált, a 2020-as viszont kicsit visszább rántotta a lelkesedést, nem ütött akkorát, mint két elődje. Persze akadt mindenféle tagcsere is náluk akkortájt, ami nem mindig tesz jót egy ilyen markáns zenei arculattal rendelkező csapatnál, amellett, hogy a zenei agytröszt a dobos Dobber Beverly, így tehát a körülötte lévő hangszereseknek csak a hangulatra kell ráérezni nagyrészt, szinte mindegy is a nevük, fizimiskájuk. Legalábbis azon a szinten, ahol most állnak, meg tán ahova tartanak.

Pár napja bujkál bennem egy történet, amely megrendítő erővel hatott rám. Ha rám hat, akkor talán másokra is. A reakciókat látva nagyon sokakat magával rántott. Íme hát pár gondolat. Nem tudom, volt-e már példa rá a Shockmagazin felületén, hogy egyetlen klipdalról ismertető szülessen, de ha nem, pont itt az ideje, és nagyon remélem, hogy reakciókat vált ki másokból is. Egy ideje saját csatornát visz a YouTube-on Justin Hawkins, a The Darkness énekes-gitárosa, egy vicces angol fickó. Ahogy az lenni szokott, mindenféle zenei produkcióról formál véleményt, vagy csak bemutat valamit, reagál valamire, amit figyelemre méltónak tart. Így volt ez január 13-án is, amikor a hallgatóságából többen is a figyelmébe ajánlott dalról adott közre videót.

Ilyen borítóval, amilyenbe új lemezét göngyölte bele az Obituary, én még az új Ákos-albumot is megvenném. A Zdzisław Beksiński ihlette (vagy tán teljes egészében Beksiński?) festményt magára pattintó lemez már a tizenegyedik a sorban, amivel John Tardyék egy szép kerek számot rontottak el. De mit számít itt, hogy a tizenegyedik vagy akár a harmincegyedik? Az Obituary az Obituary az Obituary... szóval értjük. Egy Obituary-albumtól tényleg a legutolsó utánin túli dolog lenne újítást, progressziót, komolyabb meglepődésre való okot meg hasonló huncutságokat várni. És néha, de hangsúlyozom, csakis néha, ez így van jól. Tardyék valahogy megoldották, megoldják, hogy hiába nyújtják ugyanazt vagy huszonnégy éve, mégsem válnak unalmassá vagy retrográddá. Vagy hát unalmassá is csak néha. Egyszerűen belefagytak az időbe, mégis, többnyire élvezetes, amit csinálnak. Többnyire. És itt jön az a rész, hogy ha eddig szeretted a kezdetektől a Tardy fivérek meg Trevor Peres háti izomkötegein cipelt bandát, akkor majd a Dying Of Everythingtől is lesz néhány hétig tartó nyakfájásod. De legalábbis pár napig. Vagy óráig.

Aki követi a svéd gitárost, teljesen tisztában lehet azzal, hogyan alakult át zenei világa az elmúlt tíz, de inkább közel húsz évben. Tisztában vagyunk vele, hogy senki nem fiatalodik az évek során, csak rakódik az emberre a sok-sok teher, élmények, úgymond komolyodunk, namármost Norum zenéjében is megjelentek ezek a vonatkozások, és természetesen ezzel párhuzamosan a nagy összeborulás után a Europe zenei színezettsége is a sötétebb árnyalatait mutatta a közönség felé. Bár úgy tűnt, és tűnik a mai napig, a tagság ezt az irányvonalat szerette-szereti, ráadásul a közönség is vevő rájuk, azért tagadhatatlan, hogy a „régi" dalokat fogadja nagyobb üdvrivalgás. Talán nem is csoda ez, az ember nem szeret sokáig búslakodni meg borús hangulatban állni egyik lábáról a másikra, miközben elvileg szórakozni megy egy előadásra.

Jó hosszú szünet, hat év után tért vissza év végén a norvég Sahg, ráadásul némileg megfogyatkozva, hiszen Ola Walaunet gitáros távozásával ismét power trióként működnek. Mivel korábban is nyomták már így – sőt, a mai napig kedvencemnek számító II album is hármasban készült –, érthető, hogy emiatt semmiféle elbizonytalanodás nem érződik a Born Demon lemezen. Sőt, azt kell mondanom, az utóbbi néhány anyag közül nekem egyértelműen ez tetszik a legjobban.

Van az a mondás, hogy léteznek jobb sorsra érdemes zenekarok. Ezek egyike az egykori hajmetálos Lillian Axe, akik valahogy mindig rossz helyen voltak rossz időben, (többnyire) jó lemezanyaggal. Valószínűleg ha lett volna a zenekarban vagy mellettük egy karakán figura, aki húzza a szekeret árkon-bokron át, talán nem így alakul a történetük, de hát talán egy párhuzamos dimenzióban ez meg is történt. Itt azonban maradtak kultzenekar státuszban, tengernyi tagcserével, így talán senki nem lepődik meg azon, hogy az előző, tizenegy éve (!) megjelent XI: The Days Before Tomorrow-n bemutatkozó Brian Jones is a múlté, két éve szólópályára lépett (legalábbis ez volt a fedősztori, sokat nem hallani róla), a mikrofonhoz nekünk ismeretlen, a Lillian Axe mozgatórugójának, mindenesének ismerősebb arc került, Brent Graham, aki azelőtt Steve Blaze-zel közös csapatokban zenél. Mondanom sem kell tán, hogy nem csak énekesfronton történt csere a csapaton belül, az előző gárdából csupán a gitáros Sam Poitevent maradt aktív tag. Nem lehet könnyű arc Steve sem – tetted hozzá gondolatban te is.

Súlyos hazugság lenne azt állítanom, hogy őrületesen nagy Arena-rajongó vagyok. Tudja isten, hogy mi okból (Metal Hammer recenzió, természetesen), de 2005-ben egy nap azon kaptam magamat, hogy izzadó ujjaim között az új Arena-lemezzel rohanok ki az egri Zenevár ajtaján, hogy aztán kapkodva pattintsam be a parádésan csinos digibookban felejtett CD-t a discmanembe(!), amiből végül csak a Black Label Society Mafiája tudta kiűzni hónapokkal később. Ez volt a Pepper's Ghost album. Utána természetesen próbálkoztam a többi Arena-lemezzel is, de valahogy nem rohant már meg ugyanaz a kvázi fanatista elmeháborodás, mint a Borsnál. Akkor.

Természetesen tavaly is elég sok restanciát halmoztunk fel az aktuális megjelenésekből, amik közül szokás szerint sorra veszünk majd egy szekérderéknyit a következő hetekben. Ezek némelyike pusztán a dömping meg az időhiány miatt csúszik ilyenkor hosszabb ideig, a Reckless Love azonban az áldott jó szívem miatt várakozott hónapokat. Amikor megjelent a Turborider, hat év szünet után valahogy nem volt hangulatom hozzá, így gondoltam, érlelem egy kicsit, csak aztán a számtalan újdonság közepette elsüllyedt a virtuális kupac mélyén. Viszont néha azért van némi előnye is az ilyesminek, a lemez ugyanis most, január derekán határozottan és sokkal jobbnak tűnik, mint a tavaszi megjelenéskor.

Tíz éve jelent meg a Mezarkabul (vagy ahogy otthon hívják őket: Pentagram) ezt megelőző lemeze, az MMXII, amit anno én is méltattam az oldalon. Bár szülőhazájukon kívül csak a kemény mag ismeri őket, a csapat otthon, Törökországban egész más ligában mozog, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy a Makina Elektrika is a Sony Music Turkeynél, azaz egy nagykiadónál jött ki szeptemberben, viszont elméletileg csakis digitálisan. Szóval hiába vagy gyűjtő, a Mezarkabul hetedik nagylemeze után jelen állás szerint hiába fogod végigtúrni a Media Markt kínálatát az anatóliai buszos kiránduláson.

Beethoven, Beckett, Talleyrand, Freud, Blaha Lujza: vajon mi a közös bennük? Nem tudom. Mindenesetre megjelent az új Karl Sanders. Mármint nem a Nile, hanem a másik, az, ahol a fáraók villás nyelvet meg gyíkfarkat eresztenek, és a piramisokból magukat és ultrafejlett okostelefonjaikat feltöltő űrlények – népiesen ufók – meg az űrhajóik – tudományosan ufók – megszállják a Nílus vidékét, mert akkoriban még nem volt Tesla – nem a luxusautómárka, hanem a Nikola –, aki vezeték nélküli áramot vezethetett volna beléjük. Mármint az ufókba. Tehát itt a Saurian Apocalypse, ami szinte azonnal követte elődjét, az Exorcismset. Persze ez eléggé einsteini viszonylat, merthogy a két album között csekély tizenhárom év telt el. De mivel az idő annyira relatív, hogy nem is létezik, aligha számít belőle akár kéttucatnyi is. Sanders persze nem az a fajta amerikai állampolgár, aki az alapító atyáktól örökölt, vagyis istenadta jogaiból fakadó gépfegyver- és aranytartalék-halmain ücsörögne, várva, hogy az összes árpádsávos-csillagos lobogóba burkolt akronima rárúgja az ajtót, helyette inkább a két gyíksztori között kisajtolt magából négy Nile-lemezt is, amiből minimum két és fél príma munka.

Semmiképpen sem nevezném problémásnak a Perfect Plan új, harmadik nagylemezét, de egyértelműen nem tetszik annyira a Brace For Impact, mint a Time For A Miracle. Egy fokkal keményebben, súlyosabban fogalmaznak, mint eddig, ami önmagában nem lenne baj, de mivel ezzel párhuzamosan kevesebb karakteres dal született, mint két éve, minden hallgatásnál határozottan olyan érzésem támad, mintha megkezdődött volna a banda feloldódása a Frontiers generálszaftjában. Kent Hilliék persze még így is lazán verik az olasz kiadó felhozatalának derékhadát, de emiatt sajnos nem tudok felhőtlen örömtáncot lejteni.

Mint ahogy oly sok minden mással is, a norvég Green Carnation alapítói által életre hozott In The Woods... nevével is a Metal Hammer hasábjain találkoztam először, még valamikor a ′90-es években. Az ottani pozitív kritikának, a lemezborítónak, a zenekarnévnek, de legfőképpen a kíváncsiságomnak köszönhetően, nem sokkal a megjelenést követően, ott figyelt nálam egy másolt kazettán a zenekar közmegegyezésileg is legklasszikusabb lemeze, az Omnio. Akkoriban még annyira sem rajongtam a melankolikus szomorúmetál-zenékért, mint manapság, de abban a lemezben mégis volt valami megfoghatatlan atmoszféra, ami nagy hatással volt rám, és azóta is folyamatosan markolássza a lelkemet. A progresszív zenékre jellemző terjedelmes dalszerkezetek és a tengernyi ízléses akusztikus betét szerintem minden olyan zeneőrültet képes volt elvarázsolni, aki egy kicsit is fogékony volt az ilyesmire.