CD kritika

Íme, egy újabb lengyel csapat, akik azt kívánják bizonyítani immáron második alkalommal, hogy a polák metalnál nincs jobb. Nos, az igazság az, hogy van jobb, de szerencséjükre rosszabb is. A beszédes elnevezésű Neurothing amolyan tördelt ritmizálású, Meshuggah-ihlette zenét játszik, amely inkább fogja az izzó szemű dobospalántákat és gitártanoncokat vonzani, mint az egyszeri fejrázásra szakosodott zenehallgatót.

A Neurosis sosem tartozott a könnyen emészthető zenék kategóriájába, minek következménye a réteges rajongótábor, akik azért hűségesen kitartanak választottjuk mellett. A Times Of Grace-szel sem fogja elriasztani a csapat közönségét, sőt, új vájtfülű érdeklődőkre is számíthatnak. Ez a 66 perc persze iszonyú tömény. Meg beteg.

Az önirónia sok zenekart megmentett már a nevetségessé válástól, olyat azonban csak egyet ismerek, amely a humor tökéletes hiánya mellett is abszolút komolyan vehető. Ez pedig nem más, mint... (hatásszünet) ...igen, az Ossian. Ja, nem.

Nos, többek között azért vállaltam eme kritika megírását, mert az általam olvasott Neurosis kritikák vagy artisztikus hőzöngések ("Ez a Zenekar nem azért van a Földön, hogy...") vagy pár soros fikkantások voltak. Valahogy úgy éreztem, itt lenne az idő úgy írni az albumaikról, mintha egy normális zenekar albumai lennének (nahát!). És itt van, olvassátok!

Vannak zenék, zenekarok, amik alapvetően megkövetelnek az embertől egy hangulatot, hogy meg tudd hallgatni őket. Ilyen a Neurosis is. Sokat vártam ezzel a cikkel, és sokat gondolkoztam, mit is írhatnék erről a lemezről, de csak bizonyos pillanatokban kerültem közelebb a megoldáshoz.

A Neuraxis története egészen 1994-ig nyúlik vissza, akkoriban alakultak meg Kanadában, már akkor dallamos, technikás, de igen brutális death / grind zenét szabadítottak a hallgatóságra. A most tárgyalt cd dupla, illetve tripla, mert újrakiadás, hogy ne csak a tengerentúlon ismerjék őket. Mondjuk ember legyen a talpán, aki kiismeri magát az ömlesztett lemezekből, de próbáljuk meg.

Az Earache nem csak a régi lemezeit dobta piacra a kanadai Neuraxisnak, hanem természetesen az új lemezt is ők gondozzák. A 10 dalt (ebben benne van már egy intro) tartalmazó korong csupán 35 percig tart, ám ez tökéletesen elegendő, ha ismerjük, milyen töménységű, sebességű zenével riasztják el a galamblelkeket.

Nem számítok zeneműértőnek grindcore körökben, de én kaptam a Neural Booster új lemezét kielemzésre. Nincs könnyű feladata az embernek az ilyen dühkirohanás típusú zenékkel. Egyrészt általában sem a hangzás, sem a zeneiség maga nem könnyíti meg a dolgunkat, hiszen a brutalitás ilyen megnyilvánulása könyörtelen cséplésekkel jár, amelyet csak nagy ritkán akaszt meg valami zeneibb rész.

Megint kaptam egy nehezen kategorizálható lemezt. A szép, erdő-színű, rúnákkal és kissé olvashatatlan nevű infókkal megpakolt borító még nem sok mindent árult el, közben meg szólt egy furcsa, atmoszférikus zene, amolyan relaxálós, nyugis, szép. A háttérben folyó csobog, madarak vijjognak. Furcsa így a négy fal között hallgatni, de jó. Igaz, nem rockzene.

Akármennyire is a Rush, a Marillion és a Pink Floyd a nagy példaképek a belga illetőségű Neo-Prophet tagjai számára, tehát értelemszerűen klasszikus prog rockról beszélhetünk, a nyitó dalban (The Truth) mégis inkább egy hatalmas Magellan-kori Savatage téma köszön vissza, persze ez egyfelől köszönhető annak is, hogy a Sava sem vonhatta ki magát az említett nagyok hatása alól; másrészt pedig Hans „Mac" Six basszer-énekes rekedtes hangja cseppet emlékeztet Jon Oliváéra.

Olyan ez az album, mint a szürke felhők mögül előtörő napsugár. Amikor e kis fény hatására az embert hirtelen megrohanja ezer érzés. Ilyen a Nemesis albuma is. Mert több tonnányi érzés lakozik ebben a 8 dalban. Ha kell, dallam-hegyekkel borítanak el vagy csodás hangszeres szólókkal lepnek meg, esetleg 'bangelés-re késztető riffeket ontanak magukból.

12 dal egy ezüstszínű korongon. Abraxas a lemez címe. Ő az az Isten, aki magában hordozza a sötétséget és a világosságot. Vagyis mindent. Ennél találóbban nem is lehetne jellemezni a szfehérvári Nemesis második albumát. Tökéletes az összhang a zene, a szövegek és a tálalás között.

Nehéz dolga van a Nemesisnek, mert szinte teljesen kicserélődött zenészekkel kell újra elnyerni a rajongók kegyeit (vagy megtartani a régieket), másrészt könnyű dolga is van a csapatnak, mivel így igen erős gárdával tudhat maga mögött egy ütőképes harmadik lemezt.

A Nemesis egyike azon kevés magyar zenekaroknak, akik nem elég, hogy nyugati színvonalon zenélnek, de egyéb dolgokban is megpróbálnak a magyar átlagnál többet produkálni. Ennek egyik megnyilvánulása ez a cd is, melyet a csapat honlapjáról lehet megrendelni. Ahogy a cím is mutatja, nem új dalokról van itt szó, hanem mindenféle eddig kiadatlan vagy valahonnan lemaradt szerzeményről 1999-től egészen 2003-ig.

Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy ez a korábbi, avagy a később Negura Bunget album, évszám nincs rajta, de felteszem a korábbi, már csak a hangzásból ítélve is. Itt még hárman alkották a csapatot, a zene első körben lassabb, sokkal nyomasztóbb és borongósabb, mint a másik albumon.

Az amcsi Breath Of Night Records a romániai Bestial Recordstól licenszeli Románia egyik legismertebb black metal csapatának a Negura Bungetnek (hogy ez mit jelenthet?) 98-as albumát. A booklet egész jól néz ki, még a román szövegeket is tartalmazza. Az egy más kérdés, hogy érdemes lett volna egy angol fordítást beletenni, nem hiszem, hogy az anyaországukon kívül túl sokan tudnának románul.

A Csehországból származó Negative Face kellemesen zöldes árnyalatban pompázó CD-borítóját nézegetve több dolog feltűnt, ami miatt egyrészt érdeklődve, másrészt viszont kicsit aggódva nyomtam be a muzsikát. Először is: tizenegy közreműködő muzsikus (köztük egy versmondó nagypapa) fényképe díszíti a booklet közepét, és a pár állandó szereplő mellett minden dalban szerepel valaki közülük, különleges hangszerekkel gazdagítva a muzsikát – és be is bizonyosodott, hogy ez igencsak vegyesfelvágott jelleget kölcsönöz a lemeznek.

Vinnie Paulnak volt egyszer valami olyan nyilatkozata, hogy néha a rossz thrash is jó, de csak ritkán. Ugyanez persze akkor is megáll, ha a műfaj nevét extrém metalra vagy amint most menő, metalcore-ra cseréljük, és nem véletlen, hogy pont a görög Negative Creeps kapcsán jutott eszembe a dobosisten mondata.

A történet valahol a kilencvenes években kezdődött...Görögországban elindult egy Necromantia nevű black metal csapat, akik a fekete fémet megpróbálták a saját szájízük szerint, okkult hangulatú, komor, erőszakos köntösben előadni. Ebben az egyik fő fegyvertényük az volt, hogy a hagyományos gitárok helyett a basszus mellett még egy nyolchúrú basszusgitárt állítottak csatasorba, és ezzel valóban lett egy kis egyéni íze a zenének.

A Necrodeath nyitó riffje olyan, mintha kiherélték volna Sacred Reich American Way c. remek dalát. Elég rosszul indít nálam bármilyen zenekar, ha már ennyire nyilvánvalóan koppintanak olyasmit, ami közismert.

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy az album hanganyagát először koncerten csekkolhattam le, így most a CD-t hallgatva az első benyomásom az, hogy bizony nem mentek el mellettem a nóták a bulin, sőt!

Hmm... Az Overgain óriási kedvencem a mai napig, mint első lemez nagyon ott van. Sőt, maguk előtt jártak pár lépéssel, szóval nehéz dolga volt a zenekarnak, hogy megfeleljen a régi rajongóknak és újakat is szerezzen. Nagy volt a nyomás, az biztos.

Sok viszontagságon ment keresztül az egykori extrém metal reménység, mire eljutottak a harmadik lemezig, többek között Nagy Levi helyett saját frontemberük lett, Horváth „Pityesz" István személyében, aki megfordult már sok zenekarban (Neurotrend, Fresh Fabrik, Sun Workshop), és aki hallhatóan igyekszik gatyába rázni a zenekart.

Második szólóalbuma a Spock's Beard billentyűs/énekesének, és az új korongon is ő játszik a hangszerek majd' mindegyikén. A dobok kezelésére Nick D'Virgilio-t hívta meg - szintén Spock's Beard. Az érdekesség kedvéért megjegyzem, hogy Neil - mint általában a tengerentúli proggerek - kora gyerekkorában kezdett zenével foglalkozni.

A fene se igazodik ki az embereken. Itt van ez a Neal Morse, aki kilépett a Spock's Beard kötelékéből, mondván, ő megtért, és így már nem egyeztethető össze a zenekar munkássága a lelki csipkéivel. Ezek után sikeresen készített egy totálisan szpokkszos lemezt... Persze ez egyáltalán nem baj, sőt. Így legalább kétfelől élvezhetjük ugyanazt a minőséget és a szinte teljesen megegyező stílusú lemezt.