CD kritika

A csalódás ezúttal kisebb volt, mint az előző album esetében. Tán csak azért, mert már sejtettem, mi vár rám? Vagy mert az előzetesként kiadott szösszenetek felkészítettek? Vagy mert azt IS sejtették, hogy ha operáló Tarját nem is sűrűn, viszont dögös, zúzós, monumentális, szimfonikus cuccokat felvonultató, erős nótákat tartalmazó albumot azért kapunk a csapattól? Keményebbet, mint eddig bármikor?

A művelt "hardrocker" az első tíz másodpercben vágja rá az első dal meghallgatáskor: ez bizony Svédország. A következő fél percben pedig érkeznek a hatások is: Deep Purple, Rainbow, Dio, Malmsteen, korai Europe, Ozzy nyolcvanas évekbeli szólólemezei.

A Nightrage név, mint olyan nem sok embernek mond valamit. Akkor kezdem azzal kik is játszanak itt. Tomas Lindberg vokál (At The Gates, The Crown, The Great Deceiver, Lock Up), Marios Iliopoulos gitár (Exhumation), Gus G. gitár (Dream Evil, Mystic Prophecy, Firewind) Per M. Jensen dob (The Haunted) Tom Englund vokál (Evergrey) és Brice Leclercq bgitár, aki ismeretlen volt eddig. Ugye ezek után el tudjátok nagyjából képzelni a zenét?

Szinte hihetetlen, de idén már 10 éve annak, hogy megjelent az At The Gates Slaughter Of The Soul című klasszikusa, a '90-es évek egyik legalapvetőbb brutál lemeze, amely a Carcass Heartworkjével karöltve új arculatot adott az underground death/thrash vonulatnak.

A görög-svéd illetőségű Nightrage 2003-as bemutatkozó albumán azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy a mikrofonnál az ex-At The Gates frontember, Tomas Lindberg feszült, az egyik gitáros, egyben alapító tag pedig a fiatal zseni, Gus G. volt. Ők aztán a második album után le is léceltek, a többiek azonban a kés helyett inkább új zenészeket kerestek.

Göteborgból származó fém, gondolom, az értőknek nem kell ecsetelnem, hogy jófajta szívfájdító dallamos doom/death metalról van szó, hol tempósabb formában előadva, hol lassú folyamként hömpölyögve. Björn Gooßes torkát eléggé egysíkúnak találtam, az erőlködve kipréselt rekedt ordításon kívül nem sok színt tudott belevinni az előadásába.

A Nickelback egyike a Roadrunner új felfedezettjeinek, ősszel jelenik meg a lemezük, addig is itt egy kis ízelítő milyen világot képvisel a csapat. A promó tulajdonképpen egy számot tartalmaz, a Leader Of Men c. nótát "zajos" és akusztikus változatban, valamint a dal klipjét is.

Új üdvöske a láthatáron, a tengerentúlon már szépen kúszik felfelé a listákon. Egyébként kanadai a csapat, mielőtt szó érné a ház elejét. Az énekes/gitáros Chad Kroeger, testvére Mike Kroeger kezeli a basszusgitárt, Ryan Vikedal ül a dobok mögött és a másik gitáron Ryan Paeke játszik.

Háromszámos kislemez (vagyis csak egy dal háromféle verzióban), ami a rádiók részére készült. Akusztikusan induló lírai, ami picit kiteljesedős lesz a végére, de a gitár nem torzul. Elhangzik benne sokszor az, hogy goodbye, tehát nyilván szakítós dal. Vagy ilyes.

A kanadai Nickelback az áttörést meghozó multiplatina Silver Side Up idején nem volt több egy kiemelkedő énekessel kiálló korszerű rockcsapatnál, akik rendelkeztek három remekül megfogalmazott slágerrel és kicsit több közepes dallal, de azóta azért elég jól kinőtték magukat.

Vannak emberek, akik egész egyszerűen nem hajlandóak megöregedni. Persze, az ő fejükön is szép lassan mélyülnek a ráncok, nő a toka, és fogy a haj, de valahogy mégis. Elmarad a megfásulás, a lehiggadás, a nagy masszába való beleszürkülés. Itt van például a jó Nick.

Niacin... de idétlen egy zenekarnév. Olyan mintha valami antibiotikum lenne. Majdnem az egyébként, tök véletlenül bukkantam rá, hogy mit takar a niacin. Egy vitaminos könyvet bogarásztam a minap és mit ad az ég... pont ott nyílt ki, ahol a niacinról írtak.

Twisted Sister, Mötley Crüe, W.A.S.P., Poison, Cinderella, Guns N' Roses – csak néhány azon zenekarok közül, akikre bevallottan óriási hatást gyakorolt a New York Dolls (Blackie Lawless totális zöldfülűként egy pár koncert erejéig még játszott is velük annak idején).

A tavalyi Strange Brotherhood turné alatt rögzített hanganyagból válogatta össze a csapat azt a 26 számot, mely erre a dupla CD-re került, s a zenekar saját kiadója jelentetett meg, az Attack Attack Records. Ez első cd az inkább líraibb számokat tartalmazza, míg a majd húsz perccel hosszabb második CD pörgősebb.

Ez az ötszámos EP még a Catharsisszal (akik nemrégiben feloszlottak - R.I.P.) közös split előtt jelent meg Jakab Zoliéktól. A két anyag között eltelt idő annyiban érződik, hogy a Freedom nótái kevésbé sűrűek, komplexek, vagyis hamarabb befogadhatóak. Így is rengeteg dolog történik azonban egy-egy számon belül és ami szintén nem kis szó, mindegyikben tökéletesen sikerült kifejezésre juttatni a szövegekben rejlő érzelmeket, indulatokat.

Mit lehet írni akkor, ha az ember tűkön ülve vár valamit, hátha idén ez lesz az, ami végre úgy igazából fejbekólintja, mármint zeneileg. Azt, hogy itt az album, ami egyesíti a zenekar eddigi összes erényét. A Nevermore dinamikus, hegyeket mozgató erejű dalaival, és a hipnotikusan daloló énekesével egyszerűen lealázott minden idei lemezt.

Az év lemeze. A Dead Heart lemez után ráncos mazsolának éreztem magam egy kuglóf belsejében. Most apró szőlőmagnak érzem magam ebben a mazsolában. Ez volt a kritika. Vegye meg mindenki. Írtam vala ugye ezt kb. egy hete. Akkor most jöjjön a teljes kritika.

Nem titok, hogy az idei év általam egyik legjobban várt lemeze a Nevermore-é. Az előzetes hírekben olyasmiről pusmogtak, hogy Warrel hörögni fog az új lemezen, és ha nem is úgy bugyog, mint egy rossz lefolyócső, azért nem éppen énekelve kezdi a lemez első dalát, a Bornt.

Tény és való, hogy az évenkénti-kétévenkénti lemezkiadásnak az égvilágon semmi értelme, a lehető legritkább esetben jön össze értelmes zenei és tartalmi mondanivaló ilyen tempónál, de arra azért lidérces álmaimban sem gondoltam volna, hogy öt évet kell majd várni a This Godless Endeavor után a következő lemezre. Így utólag azt mondom, nem is baj, legalább nem estek az önismétlés legtöbbször mágnesként működő csapdájába.

Hosszú ideje pihentetem a Neverland bemutatkozó lemezét, mikor megérkezett, meghallgattam, aztán később bele-belefüleltem, de valahogy nem ragadott magával és elraktam pihenni, hátha később. Később sem. Egyrészt a hangzás elég gyenge - sajnos megint csak azt kell mondanom, hogy manapság demók szólalnak meg így, vagy még jobban.

A NeverLand második lemezével picit módosított az irányvonalon – illetve közérthetőbbé, befogadhatóbbá tették azt. Alapvetően persze maradtak a melankolikus, darkos vonal mellett, viszont ráerősítettek a gitárokra, melyek mellett a billentyűs hangszerek ugyanolyan jelentős szerepet kaptak.

Hosszú várakozás után végre egy kiadó fel merte vállalni (vagyis át merte vállalni) hazánk egyik legegyénibb zenei világgal és az egyik legkitartóbb rajongótáborral rendelkező zenekarának 3. albumának kiadását. Jómagam is a várakozók közé tartoztam, óriási kíváncsisággal kezdtem hallgatni az Ámokot. Majd bő 50 perc múlva vegyes érzelmekkel néztem magam elé.

Sokan kíváncsian várták, hogy az előző - nem éppen tökéletes - Ámok után merre lép a csapat. Lássuk. Az első hangok után tudtam, ez kellett, ez hiányzott, bár a monumentális billentyűtémák helyett most könnyed zongoraklimpírozás kíséri a zenét, nincs mese, ezzel meg kell barátkoznunk.

Ez a Nevergreen már rég nem "az" a Nevergreen. Az előző lemeznél még túlzott jóindulattal fogadtam a változásokat. Reménykedtem, hogy csak egy elhajlás. De nem. A mai Nevergreen populáris, hangszerelésileg, hangzásilag, mindenhogyan. És akár tetszik akár nem, valóban HIM-es.

Nem csak simán a metalcore zenekarok árasztották el a világot - atyaég, valami invázió tán ez? az ufók biztos félrefésült Pély Barna frizurás metalcore/emo/hc harcosok titokban - hanem a kifejezetten hasonló nevű metalcore csapatok is. Majd meglátjátok.