CD kritika

Nem tudom, kinek ismerős Eoin Callery neve, ő egy Ego Sum Papa nevű zenekarban zenél. Nyilván csak szűk rétegek hallgatják, de a Caveman című lemez sem lesz egy chartlistás alkotás. Nem azért, mert nem jó a zene, mert azzal nincs baj.

Akárhogy is nézzük, Ace Frehley még annak ellenére is a rockszakma legnagyobb veszteseinek egyike, hogy gitárosok tízezreire gyakorolt alapvető hatást a '70-es évek klasszikus KISS lemezein. Már első kilépése után is évekbe telt, mire képes volt kicsit félretenni a piát és a drogokat, hogy végre összehozzon valami értelmeset, aztán ismét hosszas csend következett a '90-es évek közepének mindent felforgató nagy maszkos újjáalakulásáig.

Nem akarom megjátszani az objektív kritikust. Nagy francot: elvakult rajongó vagyok. Igen, az a típus, aki még a kéthetes kutyaszart is megvenné, ha olyan csomagban árulnák, amin rajta van a négy betű, közepén a villámjellel. Sőt, később megvenném a kutyapiszok gyűjtőknek piacra dobott változatát is.

A csapat - és nem túlzottan rövidke nevű albuma - a Vanden Plas frontember Andy Kuntz agyszüleménye. Nem kisebb fába vágta fejszéjét Kuntz úr, mint egy metal opera megírása. Bizonyára lehet is "joga" ilyesmibe fogni, hiszen - talán kevesen tudják - a rockénekeskedés mellett hazájában már több színházi produkcióban, musicalben részt vett.

Ójaj. Elméláztam a zenekar nevén, a borító esztétikusságán, közben elindítottam a cd-t. Halk, akusztikus bontogatással kezdődik a zene, ami akár szép is lehetne, aztán komolyan frászt kaptam a 33. másodpercben. (Hangosítsátok fel jól a hangszórókat!) Utána már csak röhögtem. Azt hiszem innentől kezdve bármit csinálhat a zenekar, nálam elásták magukat magát egy életre.

A logóból már sejtheti mindenki (már aki ki tudja venni melyik a logo a borítón a maszatokból), hogy black metal zenekarról lesz szó. 2002-ben alakult a csapat, Climaxia (nemröhög!) gitáros keltette életre Khrael X.E. dobossal. Ráadásul Climaxia hölgy, ha jól látom.

Megszokásból simán Aebsence-nek írtam a zenekar nevét, aztán csodálkoztam nagyon, hogy miért nem találok infót a lemezről. És miért a gödöllői kedvenceimet dobálja ki a gugli. Ennyire akarnám már, hogy rendes kiadónál legyenek, hajnananaj!

Olybá tűnik, a The Absence zenekar hagyományt fognak teremteni azzal, hogy orbitálisan szar és klisés borítókkal hozzák ki lemezeiket – az előző cd után ismét egy semmitmondóan gagyi borítókép néz velünk farkasszemet. A floridai brigád akár tiszteletbeli svéd csapat is lehetne, a zenéjük az előző kritikában körülírt göteborgi elegyet tartalmazza újfent. A bevált formán most sem változtattak, leginkább az Arch Enemyt lehetne párhuzamként emlegetni – kivéve, hogy itt a férfias hörgés valóban egy férfi torkából származik. És ez így van jól.

Through The Cracks Of Death? Hööö? Abscess? Mi? Mental Funeral? Aaa! Autopsy! Óóó! Igen az Abscess nem más, mint minden idők egyik legbetegebb gore metal bandájának az Autopsy-nak utódja. Ugye annak idején '90 körül volt ilyen, hogy európai death metal, meg amerikai vonulat és talán nem túlzás, ha azt állítjuk, hogy volt az Autopsy.

Belezős, szögelős, arcbamászó, kíméletlen death metalt rejt az „európai gore mesterek" negyedik albuma, mely tavaly év végén jött ki a francia Listenable Recordsnál. Eleddig elkerültük egymást a belga csapattal, így szűz füllel állhattam neki meghallgatni legújabb remeküket, mely tíz nótán keresztül, uszkve negyven percben aprítja le az embert, mint a szecskát.

Ötödik lemezéhez érkezett a belga Aborted, mely csapat már 2001-es debütálásával széles körű elismertséget szerzett az extrém metal felszín alatt meghúzódó világában. Az Engineering The Dead egy valóban minőségi, sallangmentes death metal alkotás lett, ám az azt követő, zseniális nevű Goremageddonra már rányomta a bélyegét az akkoriban épp felbukkanó deathcore bandákkal való turnézás.

Ha azt mondom Izrael, senki sem a metalra gondol elsőként, de ha mégis, akkor az Orphaned Landnél több zenekar nem nagyon jut eszünkbe – én is izgatottan bontottam fel a borítékot, vajon miféle zenét rejt az album.

Hűha. Ez aztán az agy-gyalu! 24 trackes írországi death/grind. Szerencsére abból a fajtából, aminek van húzása is. Nem is kicsi. A gitárokat mélyebbre hangolták, tehát ha a death-et értékelem benne, akkor inkább a Morbid Angel-féle reszelés a mérvadó. Súlyos...

Kissé rejtélyes számomra a Circle Of Pain esete. Mint azt az ismertetőjükből megtudtam, a zenekar 1994 óta létezik, ám én még sosem találkoztam velük. Ez már önmagában is elég érdekes, mert profiljukat tekintve beleillenek az általam kedvelt zenei világba, ráadásul germánok, tehát nem a planéta valamely eldugott, átellenes szögletében tevékenykednek.

A tavalyi év egyik bánata az volt számomra, hogy elmaradt a Black Label Society koncert. Vártam pedig módfelett, hogy ezt az ízig-vérig zsigeri zenészt élőben is láthassam. Ozzy anno nagyon jól tette, hogy felkarolta a srácot, aki aztán szépen ki is kupálódott - bár az egykori vagány, izmos, jóképű srácból egy arcán szőrtengert viselő (bár még izmos) rock-cowboy lett.

Tipikus köcsög kiadói fogásnak is hívhatjuk a BLS legújabb gyűjteményes korongját - Zakk Wylde & Co. a közelmúltban új kiadóhoz került, legutóbbi lemezük (Shot To Hell) lassan már hároméves, az új album még a fasorban sincs, viszont Zakk némileg visszatért a köztudatba azzal, hogy ismét Ozzy Papi közelében sertepertél (ha még egyáltalán...). Hát mit kell ilyenkor megjelentetni? Úgy van, vagy válogatást, vagy koncertlemezt. Az Eagle Rock Entertainment kötelékében üzemelő Armoury Records azt választotta, hogy mind a kettőt választja.

Nem fogok kertelni: szerintem Ronnie James Dio minden idők legnagyobb rock/metal énekese. A hangja a létező legerőteljesebb és egyben legérzelmesebb, ráadásul hihetetlen módon az évek múlásával csak egyre jobb lesz (másoknak inkább megkopni szokott a kor előrehaladtával, neki meg...).

Glenn Hughes-nak mindig megvoltak a maga korszakai, és most éppen egy funkysabb, soulosabb periódusában jár, vagyis ha a toleranciaküszöböd alacsony és kizárólag a legendás énekes/basszer harapósabb vonalvezetésű dolgait vagy képes igazi élvezettel hallgatni, inkább továbbra is maradj a Blues-nál, a From Now On...-nál, netán az újabbak közül a Songs In The Key Of Rocknál.

Megint csak egyértelmű kinyilatkoztatással kell kezdenem: Tony Iommi maga a Black Sabbath, a Sabbath pedig maga A Heavy Metal! 10 pont, szevasztok, viszlát! Kábé ennyi a lényeg ezúttal is, de afféle botcsinálta újságíróként ismét osztanom kell az észt.

Ki gondolta volna a '97-es nagy ős-Black Sabbath összeborulás után, hogy valaha is élőben láthatjuk még a Tony Iommi – Ronnie James Dio – Geezer Butler – Vinnie Appice négyest, ráadásul Magyarországon is? Pláne ki mert volna arra fogadni, hogy még új nótákkal is előrukkolnak azt követően, ahogyan a Dehumanizer után Iommi és Dio elváltak egymástól?

A Black Label Society tavalyi Hangover Music albumán sokan meglepődtek, pedig a szőke szépfiúból kisgyermekek rémévé vált Zakk Wylde nem először villantotta fel nyugodtabb, lágyabb oldalát (ugye nemcsak a BLS lemezeken kaptak helyet finomabb pillanatok, de ott volt a Book Of Shadows még 1996-ban, ami szintén egy pihentető, akusztikus jellegű dolog volt).

Egy Ozzy album megjelenése óriási esemény a világ rockéletében. Lehet, hogy nem is baj, ha az Őrült nem ragaszkodik foggal-körömmel a Black Sabbath-sztori folytatásához; történjék bármi, az a legenda a négy tagtól függetlenül is éli önálló életét. Ozzy szólópályájának viszont, immár hat évvel az Ozzmosis lemez után, tovább KELLETT mennie!

Újabb pénzcsinálási akció a nagyméltóságú Sharon asszonytól, ugyanakkor a jobbik fajtából. Már úgy értem, a karácsonyi piacra kihozott Under Cover nagy része hallható volt a Prince Of Darkness című tavalyi Ozzy box set anyagában, tehát külön megjelentetése inkább kasza, mintsem rajongóbarát vállalkozás, ellenben aki szereti a megtépázott egészségi állapotban leledző nagy dupla O-t, de nem vette meg a borsos árú dobozt, most ráteheti a mancsát összesen 13 általa énekelt feldolgozásra.

Ha mondjuk úgy másfél-két évvel ezelőtt nagy összegben kellett volna fogadnom, hogy Ozzy Osbourne képes lesz-e még valaha összepofozni egy komplett stúdióalbumot, nem biztos, hogy az igenre teszek, de végül a szokásosan nehéz vajúdás után csak megérkezett a Black Rain.

Az öt nyelvtörő nevű tagot számláló finn Sentenced friss albumán az előző (Down) album vonalát viszi tovább, méghozzá remekül! Nekem a Down is tetszett, így érdeklődve kezdtem hallgatni a Frozen dalait. Dallamosak maradtak a témák, egy-egy "zakatolósabb" szám színesíti csak a palettát. A különös hangú énekes (Ville Laihiala) témái érdekesek és fülbemászóak, és beleszőttek egy kevés népzenei elemet is némelyik nótába, ami alaposan rátesz egy lapáttal az amúgy sem alacsony minőségre.