CD kritika

Szép lassan felnőtt egy vadóc. Alanis első albumán még egy kócos kiscsaj volt, trendy pop-rock nótákkal, és sokan ennyiben is hagyták a hölgy művészetének megfejtését. Pedig már az első, Jagged Little Pill című lemezen is volt jócskán mély és furcsa érzelem a harsány popzene és a pörgős megjelenés mögé rejtve. Csak meg kellett volna találni.

Alanis felnőtt. Persze ezt már elmondtam előző lemezével kapcsolatban is, de most itt egy újabb bizonyíték. Pontosan tíz évvel azután, hogy napvilágot látott a Jagged Little Pill névre keresztelt debütáló korongja. Akkor egy szemtelenül fiatal dalszerző, egy még kissé karcosan vagány, vagy épp az akkori divatok szerint indie-grunge felhőbe burkolózott előadó kissé nyers, hol feleselő, hol borongós dalait hallhattuk, és ez így is volt jó, Neki, meg Nekünk, Akkor és Ott.

Mit lehetne írni egy olyan válogatáslemezről, amely egyébként is tökéletes lemezek legjobbjait hivatott összegyűjteni? Mondjuk, hogy tökéletes. Persze sok mindenbe bele lehet ilyenkor kötni, hol ez a nóta és miért inkább az van rajta, és ez ugyan nagyobb videós sláger volt, annak viszont szebb a szövege. Meg miért nincs kis könyvecske Alanis lábnyomával, valamint aláírt gitárpengető...

Ennél természetszerűbben kínálkozó és működőképesebb kooperációt alighanem megálmodni sem lehetne... Adott egy baromi ízesen zenélő, vastag riffekben igen erős richmondi brigád, akiket valahonnan megcsapott az isteni szikra, miután – karrierjük során egyébként nem először – búcsút intettek aktuális frontemberüknek, és hirtelen meglelték a megoldást az örök problémára. Hát igen, ezúttal legyünk őszinték: az eddig öt lemezt kiadott Alabama Thunderpussyt és az egykori Exhorder, Floodgate vokalista Kyle Thomast az isten is egymásnak teremtette.

Nagy fába vágta virtuális fejszéjét Kovács Ákos, mikor kitervelte, hogy akusztikus jellegű koncertlemezzel állít emléket annak a tíz évnek, amely alatt magyar Dave Gahanből elektronikus pop-rock ikonná vált. Most úgy kellett ugyanis profi munkát kiadnia a keze alól, hogy nem használhatta korlátlanul elektromos kütyü-hadseregét és a modern stúdiótechnika legújabb fejlesztéseit.

Régebben valamiért nem voltam oda Joe Lynn Turnerért, mára viszont abszolút rajongóvá váltam. Sokat nyomott a latba, hogy Joe hangja nemhogy nem kopott meg az évek során, épp ellenkezőleg: egyre jobb és erőteljesebb. Legutóbb az all star Maiden tribute lemezen alakított igazán figyelemreméltót, már akkor is elgondolkodtam, hogy be kellene szerezni a legutóbbi szólólemezét; de a Fire Without Flame ismeretében tényleg nem halogathatom tovább az ismerkedést. A most górcső alá vett album ugyanis nagyon jól sikerült!

Ez ittend a harmadik Ajattara album, amely formációról tudvalevő, hogy az Amorphis tavaly távozott énekese, Pasi Koskinen egyik zenekara. Elég sok mindennel foglalkozik a srác, jelenleg még ugye az erősen doom Shape Of Despair, illetve a még erősebben grindcore To Separate The Flesh From The Bones frontembere is. Itt Ruoja néven tevékenykedik és gitározik is az ének mellett.

A mostanában hallott görög metal zenék közül mindenképpen ez a lemez a legjobb, legprofibb. Valamiért azonban sem a bandáról, sem a kiadóról nem emlékszem, hogy hallottam volna korábban. Utóbbi valószínűleg csak elkerülte a figyelmemet, hiszen a Black Lotus gondozza Chris Caffery szólólemezét és Wade Black Leash Law nevű csapata is az ő szárnyaik alatt dolgozik.

Na, melyik az a lekoszhadt ausztrál hard rock csapat, amit egy testvérpár alapított, és akik a rock and roll esszenciáját jelentő fogós riffekre, és túlzott bonyolultsággal csak nehezen csúfolható négynegyedes ritmusokra építik muzsikájukat? Akik első jelentősebb sikereiket akkor aratták, amikor vidékről Melbourne-be költöztek? Na jó, annyit még segítek, hogy A-val kezdődik a nevük.

A március elején Budapesten is megalázóan tökéletes koncertet adó ausztrál Airbourne-t sokan hajlamosak leírni azzal, hogy sima AC/DC klón, amiben van is némi igazság, a dolog azonban nem kizárólag ennyiről szól. A Dürerben még amellett is a jelenkor egyik legfeszesebb, leghúzósabb rockbandája feszült a hangszereknek, hogy valahol minden daluk, minden egyes riffjük visszavezethető Angus Younghoz.

Na igen, szóval megint egy metal opera... Jómagam nem tartom túlzottan szerencsésnek ezt a műfaji meghatározást, sokkal inkább nevezném az ilyen típusú anyagokat többszereplős konceptalbumoknak, mert akárhonnan is vizsgáljuk, az "opera" kifejezés mindenképpen egy kissé erősnek hat; de hát ha egyszer így maradt meg metal körökben (illetve, az alkotók kezdték el így nevezni műveiket), ám legyen, hívjuk operának.

Robin Beck - First Time... Alannah Myles - Black Velvet... Mind emlékszünk a csajos AOR gépdobos, hátrakevert gitáros, de valahogy mégis dögös képviselőire. Valószínűleg a nevezett előadók és pár hasonszőrtelen társaik (Fiona, Saraya, stb.) heveny hányingert váltanak ki a metaltársadalom 80 százalékából, én viszont képes vagyok egy Bloodline és egy Narcosynthesis között is elérzékenyülni ezekre az egyszerű pop-rock dallamokra, ez van.

Ez egy EP tulajdonképpen, nem is demó és még '97-ben készült. Viszont mindenképpen érdemes írni róla, mert itthon ebben a műfajban alig-alig létezik ilyen remek produkció. Ráadásul igényes a borító is. Külön tetszik maga a logo, állati jól néz ki az Ahriman felirat a gyertyákkal a tetején.

Sok kisebb-nagyobb zenekar próbálkozik kis hazánkban is, hogy valami újat, egyedit alkosson. Természetesen nem mindegy, hogy valaki a kommerszebb utat választja, vagy pedig az underground műfajban próbál meg értékeket teremteni. Az Ahriman ez utóbbit választotta. Talán ezért nem sikerült még szélesebb rétegekhez eljutni a zenéjüknek, pedig érdemes belemélyedni, még ha nem is könnyű, andalító hallgatnivalóról van szó...

Habár a világ egyre inkább a globalitás felé halad, azért ha egy iráni rockzenekartól érkezik e-mail, hogy írnánk-e a lemezükről, az azért nem mindennapi. Még csak sejtéseim sincsenek, milyen lehet arrafelé a metal élet, nyilván valamilyen szinten létezik, de az is biztos, hogy undergroundabb az undergroundnál.

Mindenkinek vannak elhajlásai, meg tinédzserkori kedvencei. Bevallom, annak idején Bruce Springsteen, a Queen, a Deep Purple és a Black Sabbath (ésatöbbi) mellett a norvég a-ha volt nagy kedvencem. És nem azért, mert az első fiúcsapatok egyike volt, így minden lány szobájában ott kellett, hogy legyen néhány poszter róluk (ahh, most lebuktassam magam, hogy egy Europe poszter mellett volt egy a-ha a szekrényemen 14 éves koromban?), inkább a dalaik tetszettek.

Újabb szentségtörést készülök elkövetni: még egy a-ha kritikát biggyesztek a Shock!-ra a fémek közé jól. A cd-re a kislemezes dalokból került fel számtalan, pontosabban 19 darab. Stílszerűen a Take On Me-vel kezdődik a nosztalgiázás, ami zseniális klipjével máig örök darab, noha a szintipop alapok mára azért pici megkoptak és Morten Harket hangja is túl negédesnek tűnhet.

Igen hangzatos nevet választott magának ez a belga formáció; ha többször egymás után gyorsan elismételjük, még a békebeli tv maci gurgulázása is eszünkbe ötölhet. Ami már csak azért is groteszk helyzet, mert a szóban forgó csapat antikeresztény black metalt játszik. Arra meg, hogy mit is jelent voltaképp ez a név, körülbelül háromféle magyarázatot is találtam, szóval ezt a részét a dolognak most diszkréten át is ugranám.

Sejtelmes intro után - ami jelen esetben a Halotti beszéd - vág bele a tatabányai Agregator friss EP-jének első dalába, a címadó, Túlontúl című számba. A srácok maradtak a svéd vonalú dallamos death metal mellett. Érdekesség, hogy a dalok magyar és angol nyelven is fent vannak a cd-n, szerintem az angol jobban illik a zenéhez, viszont itthon sokan jobban szeretik a magyar szövegeket, ezért - gondolom - elég nehéz feladat lesz eldönteni melyik mellett marad a zenekar a későbbiekben.

Noakkorkéremszépen. Érdekes helyzet állt elő az Agregatorral. Elkészült ugye az ősidőkben, de legalábbis 2003 májusában az "A semmi ágán" című lemez, ami aztán szépen fiókba is került abban a formában, mivel Tóth Miklós vokalista kikerült a csapatból. Némi keresgélés után úgy döntött a zenekar, hogy saját házon belül oldják meg a problémát, Mikus Tamás letette a gitárt és a mikrofont választotta majd később találtak egy gitárost Tamás helyére. Aztán így újra felvették a vokálrészeket idén, meg újrakeverték az egészet.

Bár az Agregator már elég régóta jelen van a színtéren (első demójuk még 2000-ben jött ki Puszta lét címmel), nekem mégis ez az első találkozásom a csapattal. Nemhogy az eddig megjelent három kiadványukhoz nem volt szerencsém korábban, de még élőben sem sikerült soha elcsípnem Mikus Tamás gárdáját, abszolút tiszta lappal indultak tehát nálam.

Atyaég! Ez aztán hibrid egy társaság! A zenekari fotó után ítélve lehetnének akár nyolcvanas évekbeli szintipop zenekar, netán gót istenek vagy akár modern Cure rajongók. A zene ehhez a külsőhöz nem illően valami hardcore/göteborgi metal/black metal keverék. Amerikai a csapat, odaát meg bármi megtörténhet mostanában.

Néha megtalálnak minket a világ másik feléről, így történt ez az Agony esetében is, akik Hollywoodban működnek - legalábbis innen küldte a csapat dobosa a csomagot, a zenekar amúgy kolumbiai és 1992-ben alakultak.

Hát igen, egy Agnostic Front album esetén mindenki tudja, hogy mire számíthat: nagyívű, heroikus énekdallamokkal megspékelt, doomos riffelésre épülő AOR/progresszív metalra. Na jó, félre a hülyeséggel. Nem akarom megjátszani a nagy old school HC harcost, mivel egyrészt nagyon nem vagyok az, másrészt meg úgyis van belőlük épp elég. De azért a Frontot én is ismerem, és szépreményű ifjúként hallgattam is a korai anyagaikat. A '97-es visszatérésük óta azonban nulla mértékben követem áldásos tevékenységüket, és ennek okai közt szerepelnek az újabb keletű albumokat rendre lehúzó kritikák is.

Ugye, hogy ez a név nem mond túl sokat? És ha azt mondom Cynic? De kezdjük az elején! Jelen zenekart Santiago Dobles gitáros alapította, és szerencsésen maga köré gyűjtötte Sean Reinert (Cynic, Death és Gordian Knot) dobosistent, Sean Malone (Cynic, Gordian Knot) basszusgitárosistent, Charlie Ekhendal gitárost és Danishta Rivero mezzo-szoprán énekesnőt, aki egyébként Santiago testvére. 1998-ban egy demót szabadítottak a világra, majd tavaly megjelent a debütáló album - amiről most szó van.

Az Agent Steel igazán veterán csapat. 1984 óta tolják a szekeret, akkor találta ki John Cyriis és Chuck Profus, hogy kellene egy szövegcentrikus (főleg sci-fi témában, ami dicséretes) zenekart csinálni, a zene pedig amolyan thrash-gyökerű lehetne (viszont énekelős/sikoltozós énekkel), hiszen akkor virágzott a thrash, elég csak belegondolni, milyen zenekarok voltak nagyok akkoriban.