CD kritika

A váci Sunday Furyt a Trouble előtt láttam először, és tisztán emlékszem, mennyire leesett az állam tőlük. Annyira kompakt volt az egész produkció, hogy ha nem tudom, honnan jöttek, simán elhiszem, hogy nem magyarok.

Azt hiszem, ha Peter Jackson rendező nem Howard Shore-t bízza meg a Gyűrűk Ura filmtrilógia zenéjének megírásával, akkor nyugodtan továbbpasszolhatta volna a feladatot a Summoning nevű osztrák black metal duónak. A két zenész, Silenius és Protector több mint tizenhárom éve nyomja a teljesen egyedi, underground black metalt, több albummal, minialbummal bizonyítva tehetségüket.

A banda honlapja szerint ez dallamos black metal. Ha ők mondják?! Legyen! Blacknek valóban elég black, ha például a hörgimörgit vesszük, ami pedig a dallamosságot illeti - nos, abból aztán akad itt bőven! Az 1994-ben alakult német bandának ez a negyedik albuma. Az előzőekhez sajna nem volt szerencsém, amit most minden eszközzel igyekszem pótolni, ugyanis ez a muzsika egyszerűen rabul ejtő. Nézzük csak, miért...

Emlékszem, annak idején ódákat zengedeztem a Suidakra The Arcanum albumáról, holott ez a muzsika a legkeményebb kategóriába tartozik, amit én egyáltalán hallgatni szoktam. Ez az úgynevezett dallamos black/death vonal, amelyet a fent említett négyes remekül képvisel. A teperős, agyalapig ható dörgedelmeket vegyítik dallamos szösszenetekkel.

Freedumb - ez az a szó, amit nem lehet megtalálni egyetlen szótárban sem (nekem legalábbis nem sikerült). Egy amerikai úriember szerint valamilyen szleng kifejezés a szabadságra, amikor azt mondhatsz, azt csinálhatsz, azt imádhatsz amit csak akarsz. Amikor senki nem szól bele, mit mikor hogyan tegyél, senki nem mondja meg, hová mehetsz.

A kiadó már hónapok óta potyogtatja aktuális üdvöskéjének dalait ilyen-olyan maxikon, tehát nagyon jól is tudtam mire számíthatok a teljes lemezen. Punkos, kicsit nu metalos, modernkedős formáció, három csaj plusz egy dobos srác, halvány énekhanggal, erőltetett üvöltéssel.

Nem új lemez, csupán újrakiadás. Öt számos EP - ha sejtéseim nem csalnak a csapat már nem létezik (cáfoljatok meg, ha mégis!), és hiába három éves az anyag, még mindig van rá kereslet, ezért dobta piacra újra a Relapse.

Három év elteltével új albummal jelentkezik a zsigeri technikás death metal egyik patinás alapcsapata, az amerikai Suffocation, s hatodik soralbumukhoz egy igen figyelemreméltó esemény is kapcsolódik, hiszen a New York-iak idén lettek húszévesek, ami egy régisulis death metal csapat esetében komoly fegyvertény, nem jelentéktelen kitartásról téve tanúbizonyságot.

A Such A Surge-ről még úgy 1995 környékén, a nagy magyarországi MTV-stop előtt hallottam először, amikor a zenecsatorna vad rotációban nyomta Under Pressure című bemutatkozó albumuk reklámjspotját. Akkortájt egyszer-kétszer lehetett velük találkozni a jobb sorsra érdemes Headbanger's Ballban is.

Igen, ez a zenekar neve és ez a lemez címe. Elsőre azt hihetné az ember, hogy egy újabb viccbrigáddal akadt össze, de a zenét hallgatva gyorsan leesik, hogy nem igazán a rózsaszín hajlakkhumor az asztaluk. A zenekar neve mellett olvasható Tampa/Florida rögtön jelzi is a műfajt, és tényleg, eltéveszthetetlenül jellegzetes floridai death metalt hallhatunk a cd-n, persze némelyest 2009-es módon komplexebb, helyenként grindos formában.

Hogy lesz a rutintalan, Korn kliséktől hemzsegő zenekarból egyfajta, nagyjából a metalcore felé fordult, tapasztaltnak mondható zenekar? Hát így. Kérdezzétek a zenekart. Az mindenesetre tény, hogy egy olyan első lemezt tettek le az asztalra, ami mellett nem lehet csak úgy elmenni.

Nem kertelek: nagyon jó érzés megint egy olyan színvonalú magyar lemezt kézben tartani, mint a Stuck Progress To Moon, és örülök neki, hogy a Subscribe a budapesti underground legyűrése után a jelek szerint egy komolyabb áttörés felé menetel, mert megérdemlik.

Már megint egy olyan csapat, akik ősidők óta léteznek, és engem elkerültek az utóbbi tizenakárhány évben. S most itt az új lemez.

Szerintem 2005 tavaszán még bőven belefér egy 2004-es album ismertetője, úgyhogy hajrá! Annál is inkább, mert ha jól láttam, eddig egy szó, nem sok, annyi sem esett a Shock! hasábjain a Stygma IV.-ről és jogelődjeiről (Stygmata, Stygmata IV. meg a jó ég tudja, még hány nevük volt a metal világában névválasztásban talán legszerencsétlenebb bandának).

Vegyél négy csúnya, nagy darab telefirkált embert, add nekik a Stuck Mojo nevet, hagyd, hogy az ötödik lemezüket jgy csinálják meg: harapós riffek, agresszív üvöltésből átváltó fülbemászó dallamok, meg néha egy kevés rappelés, samplerek módjával, érzéssel, túlkapás nélkül, hogy érezzük: ez metal még a javából. A dobos is figyelemre méltó. Ha egy szóval kellene jellemeznem a lemezt, az a húzós lenne.

Egy átmeneti feloszlás és csaknem 7 év szünet után elég furcsa utat választott Rich Ward, a Stuck Mojo agytrösztje az underground körökben méltán kultikus rap metal banda visszatérő lemezének értékesítéséhez: a Southern Born Killers nem kerül hagyományos kereskedelmi forgalomba, akit érdekel, az letöltheti a teljes anyagot a zenekar honlapjáról, ha pedig tetszik neki, direktben tőlük kell megrendelnie a cuccot.

Boldogan írnám azt, hogy az új Stuck Mojo az atlantai rap metal bandától megszokott módon vág a falhoz, de sajnos nem tudom, a The Great Revival ugyanis az év talán legkomolyabb csalódása számomra lemezfronton. A csapat visszatérését jelentő két évvel ezelőtti Southern Born Killers némi reszlit leszámítva abszolút méltó volt a korábbi teljesítményekhez, és a márciusi budapesti buli is félelmetesen gyalult, vagyis minden jel arra utalt, hogy a sorait rendező alakulat egy definitív Mojo lemezzel rukkol majd elő.

Elvileg ez a lemez már 2003-ban megjelent, de új aktualitást ad neki, hogy épp a minap láttam egy lemezajánlóban az albumot, illetve hogy nyáron Európába jön a csapat. Na persze, nem a mi környékünkre, hanem csak egyetlen spanyol fesztiválra (Lorca Rock).

Húha! Nem akármilyen albummal tért vissza a 80-as évek legismertebb keresztény metal zenekara, a Stryper. A Micheal Sweet énekes-gitáros és édestestvére (ezt nem tudtam kihagyni...), a dobokért felelő Robert által vezetett csapat sárga-fekete imidzséről és a tömegbe dobált Bibliákról volt híres, de kellemesen simulékony (vagy ha őszinte vagyok: nyálas) balladáikkal még az MTV-t is meghódították.

Az utóbbi 1-2 évben elég alaposan beleástam magam a(z egykori) hajmetal zenekarok természetrajzába és kissé meglepődve kellett rájönnöm arra, hogy akármilyen mostoha szelek is fújtak a 90-es években, valójában igen kevés olyan csapat volt, aki ténylegesen leállt a grunge érában.

Az előzetes CD-t pillanatok alatt lyukasra hallgattam. Annyit el kell árulnom, hogy mikor először volt alkalmam belefülelni az anyagba, halálra cikiztem magamban őket, hogy tiszta Coal Chamber, meg Deftones + ilyenek. Aztán ahogy hozzám került a Racket, és volt időm alaposabban megismerni, úgy vált nélkülözhetetlen társammá.

A kaméleonok megirigyelhetnék azt a változást, amit Strongék lemezről-lemezre végigvisznek. Minden anyaguknak volt egy kis utánérzése, nos, ez most sincs másképp, csak most éppen nem Machine Head, vagy Coal Chamber, hanem Duran Duran. Nahát.

Az ismeretlenség teljes homályából felbukkant Stress Factor 9 zenekarban két neves underground arc egyesítette erőit: Randy Rampage énekes a D.O.A. nevű punk legendában, illetve a klasszikus Annihilator debütön, az Alice in Hellen szerzett magának hírnevet, ám utóbbi bandából hamar repült, és csak egy évtizeddel később tért vissza az újjáalakuló, ám igencsak gyengécske Criteria lemezen.

Újabb fiatal hazai csapat, amelyik az ismeretlenség homályából EP-vel akarja meghódítani a nagyérdeműt. Lássuk, sikerül-e nekik. A zenekar története 2003-ig nyúlik vissza, több névváltoztatás és tagcsere után Streammé váltak, 2006-ban felvették az első demót, majd utána az első koncertjüket is megejtették. Tavaly ősszel készült el ez a hat nótás felvétel, melyen tökéletes képet kaphatunk, hol tartanak most.