CD kritika

Úgy tűnik, ToT-ék fejest ugrottak egy konténer kiselejtezett elektronikus kütyübe és végleg belegabalyodtak a madzagokba, chipekbe, ellenállásokba, meg minden effélébe, ami az Musique-ig nem igazán jellemezte őket. Az előző korongnál még lágyszívű voltam, amolyan elhajlásnak értékeltem a zenét, volt már ilyen, pl. a My Dying Bride-nál, bár az a lemez pont elnyerte a tetszésemet.

Törnek előre a hollandok, a Thanatos is tulipánföldéről való (bár ezt ők valszeg annyira szerethetik, mint ahogy mi imádjuk a "gulyást zabál minden magyar" ideológiát.) Igaz, hogy jelen zenekar sem éppen ma kezdte, hanem még a nyolcvanas évek közepén. Aztán '92-ben feloszlottak, majd '99-ben keltek életre újra. Persze a tagok jöttek-mentek, ahogy az illik.

A hattagú holland Textures együttes 2001-es alakulása óta azt a cseppet sem egyszerű célt tűzte ki maga elé, hogy a lehető legtökéletesebb és legfogósabb – értsd: nemcsak vájtfülűek számára befogadható - elegyét alkotja meg a polimetrikus matekozás és a jóval dallamosabb, de az agresszivitást se nélkülöző metalcore stílusainak. Idei harmadik lemezére a formáció olyan közel jutott ehhez a célhoz, hogy szinte már nyújtózkodás nélkül is elérhetik azt.

Három dalt és egy intrót tartalmaz a Teurgia cd-je, mely a Paradiso Stúdióban készült. Nem tudom milyen lehet a stúdió, illetve mennyire érti a dolgát a hangmérnök, de ilyen kását rég hallottam. Gyakorlatilag egy folyamatosan csörgő dobot lehet hallani, a gitárok valahol a háttérben, szinte lehetetlen kivenni mit játszanak, erre jön még egy tök statikus hörgés/károgás, amiből egy kukkot nem lehet érteni, tehát csak a szövegeket olvasva jöttem rá, hogy magyar dalszövegeket írtak.

Húha, ez a cd is jó régóta hever nálam, már vagy tizenötször nekifogtam, hogy írjak róla, aztán mégsem lett belőle semmi. Pedig nem vészes, ráadásul nem is hosszú: 27 perc az egész. Viszont annál töményebb. Mielőtt bárki azt gondolná, rosszul írtam volna le a zenekar nevét, ki kell, hogy ábrándítsam, tényleg ez a cím, amit minden újságíró elátkoz, mikor be kell pötyögnie.

Nem tagadom, hogy a Testament az szívem egyik csücske, annak idején a thrash zenék hatottak rám leginkább, és ez a szerelem máig nem múlt el. Végigkövettem a csapat fenomenális és kevésbé sikerült albumait, és már a hírtől borsódzott a hátam, mikor kiderült, hogy az új anyagot Dave Lombardo fogja feldobolni és James Murphy játszik majd szólógitáron (azért meg kell jegyeznem, kicsit elsikkadnak a szólók, többet vártam).

A meglepetés erejével hatott rám a korong, valahogy a nagy újjáalakulás után totálisan kiment a fejemből, hogy a nagy koncertezés közepette Chuck Billyék rögzítettek egy bulit Londonban, amit aztán meg is jelentettek cd, illetve dvd formátumban.

Hiába várják a rajongók térdelőrajtban az új Testament opuszt, a csapat a The Gathering óta csak válogatásokat, koncertlemezeket ad ki, pedig Chuck Billy évek óta újra bivalyerős, ráadásul folyamatosan koncerteznek. Tartok tőle, kiadói fogás ez, a háttérben tán csupán annyi van, hogy x számú lemezre szerződtek ide, ám át akarnak menni az új anyaggal máshova. Ez tűnik logikusnak, mindenesetre mi, rajongók csepegtetve kapjuk a régi klasszikusokat addig.

Ha egy jós 1999-ben, a The Gathering megjelenésekor azt mondta volna a csapatnak, hogy a következő lemezük 9 év múlva fog megjelenni, ráadásul a dobos kivételével a klasszikus felállással, nemcsak ők, hanem szinte az egész világ körberöhögte volna az illetőt, amiért kéretlen vészmadárként hülyeségeket beszél.

Kissé talán morbid dolog így karácsony tájékán kijönni egy death metal ismertetővel, de ez végül is egy rockmagazin, nem pedig a Lola rajongók honlapja, így nem hinném, hogy bárki is különösebben megütközne a dolgon. Úgyhogy csapjunk is bele!

Nem kedvelem különösebben a feldolgozásalbumokat, de a Tesla legalább annyival megkavarta a kását, hogy a Real To Reelnek kizárólag az első adagja kerül normális kereskedelmi forgalomba, a második részt csak a megvásárolt koncertjegyekhez adják oda bónusznak.

A Kalifornia poros fővárosából, Sacramentóból elszármazott Tesla úgy vált többszörös platinalemezes sztárrá a hajbanda-érában, hogy hiányzott belőlük mindenféle hamis csillogás, ami kortársaikra olyannyira jellemző volt.

Két ekkora név egy lemezen, mi sülhet ki ebből? Kicsit tartottam tőle, hogy abszolút hallgathatatlan elszállt virtuózkodás, DALOK nélkül, de kellemesen csalódtam, habár elég időm nem volt még megemészteni a zenét, de nem kell hozzá sok idő, hogy az ember rákattanjon e két "elmebeteg" zenész játékára.

Baszki, ez meg hogy került ide?! Az abszolút divatmajom brit Terrorvision most azzal hívja fel magára a figyelmet, hogy csinált egy velejéig retkes rádiópop-számot country-s beütéssel és még a klipben is Madonnát koppintja!

Vannak a világon egyszeri és megismételhetetlen lemezek, amik a maguk pillanatában olyan tökéletesen megtalálták a helyüket, hogy azóta is szent és sérthetetlen etalonként magasodnak a követők felé. Külön érdekes esetek azok, amikor valakik csupán hobbiprojectként összekalapálnak egy ilyet, aztán mindenki szépen csinálja tovább a maga dolgát: a legtipikusabb példa erre az S.O.D. és a Speak English Or Die.

Az olasz Scarlet Records legnagyobb csapata a Terror 2000, ami Speed Strid Soilwork vokalista és Klas Ideberg Darkane bárdista projectje, amivel ugye nem mondok túl nagy újdonságot. Ez itt már a második lemezük és érdemes felkutatni az első Slaughterhouse Supremacyt - természetesen 2000-es kiadvány - is, mert az is jófajta svéd thrash acél, mégpedig úgy a Carnal Forge/Defleshed tájékán, bár kicsit dallamosabban.

Régivágású hardcore-t játszik az amerikai Terror, mondjuk a nevük nem túl fantáziadús, de a zenéjük nem vészes, bár simán elfértek volna a nyolcvanas években is. Gyors, kapkodós, néha középtempós, csordavokálos zenéjükről az Agnostic Front és a Cro-Mags jutott eszembe, hasonló vonalon mozognak ők is (legalábbis az ismertebb nevek közül őket mondanám, undergroundabb zenekarokat nem nagyon hallgatok ebből a stílusból).

Tény, hogy a tökösgyerek bunkóhácé világa sohasem a változatosságról vagy az újítani vágyásról szólt, valamivel az ezredforduló után azonban az MTV fenegyerek Jamey Jasta által vezetett Hatebreed mégis egy vaskos huszárvágással gyakorlatilag új irányt adott az irányzatnak. A klasszikus régisulis thrash és a hardcore megfelelő mértékű elegye egy egészen sajátságos zenét eredményezett, amelyet azóta is sokan próbálnak magukévá tenni. Ezen bandák közé sorolható a Terror is.

Ismét csak egy infótlan tokkal ellátott CD került a kezembe. A tok hátsó felén van egy zenekari fotó, amiből rögtön a dicső '70-es évekre asszociáltam, a négy hosszú hajú figura mintha egy időgépből került volna elő. A zene pedig hamisítatlan Sabbath-ista muzsika, de valahogy kevésbé direkten teszik, mint plö a Cathedral. Bár itt a hangzás sokkal nyersebb, "ősibb".

Puritán borító, bár az egyébként olvashatatlan betűtípus annak idején nagy kedvencem volt. Tizenkét éve cirka. Már ha ki tudjátok silabizálni a fenti kis borítón, hogy miről is beszélek. A besorolás alapján ezt az előzetes jelzőt kapta: modern, Faffynak való. No, lássuk.

A 10 Fold B-Low első lemeze egész pofás volt a maga műfajában, kíváncsi voltam vajon folytatódik-e a tűz lobogtatása vagy inkább hamvukba halnak. Az első dal nagyon Slipknot, de ugye ez a hatás eddig is megvolt náluk. Azért ettől függetlenül groove-os, zúzós a zene.

Nem vagyok igazán nagy Ten fanatikus, de tény, hogy nagyon megszerettem a Gary Hughes által vezetett csapatot az utóbbi időben. Nagyon tetszik az a rafinált kombináció, amellyel Gary (és amíg vele volt, Vinny Burns, a Dare-ből is ismert gitáros) összeházasította a Thin Lizzy-féle kelta elemeket sem nélkülöző hard rockot a Dare AOR-jával és a progresszívebb elemekkel.

Hinnye! És yippeeee, valamint yiiiháááá! Szerettem a kelta zenét mindig is, a tradicionálisat is, no meg az onnan merítő rockot is, elég csak Gary Moore vagy a Thin Lizzy nevét megemlíteni. A Tempest nem egyszerűen kelta zenéből merítő rockzene, ők kifejezetten népzenét játszanak, csak a hangszerelés rockzenei.

A Soto bulira nyilvánvalóan mindenki az isteni Jeff miatt ment, és aki elment, azt marhára nem a kísérőzenekar saját nótái érdekelték. Abban azonban biztos vagyok, hogy a Tempestt-Soto turnén nem kevés szimpatizánsra tettek szert a pelyhedző állú brazilok.

Nagyon régóta tervezem már, hogy írok erről a bandáról, amely az év meglepetését okozta számomra, de eddig még nem sikerült összehozni a dolgot. Így év vége felé viszont, amikor általában összegezzük az eltelt esztendő lemeztermését, mindenképpen újra előkerülne a csapat 2006-os anyaga, amelyet nyáron már rengeteget hallgattam.

Lassan minden frissítésre jut úgy két-három metalcore/hc lemez. Kezdek nem örülni neki, pedig annak idején, mikor kezdtem felfedezni az ilyen csapatokat, éhesen vetettem rájuk magamat. Úgy vélem, jóllaktam azóta.