CD kritika

A legtöbb mai szupergroup igazából nem szupergroup, csak rámondjuk, de azért akadnak kivételek. Underground szinten a Category 7 mindenképpen ezt a kört gyarapítja, és jó hír, hogy a John Bush énekest, Phil Demmel és Mike Orlando gitárosokat, Jack Gibson basszert, illetve Jason Bittner dobost soraiban tudó banda vélhetően tényleges működést tervez a jövőre nézve. Csak abból következtetek erre, hogy Bittner többek között épp azért lépett ki pár hete az Overkillből, mert az újjáalakult Shadows Fall mellett a Category 7-nel is turnézni tervez. Nem lenne ellenemre a dolog, mert a lemezük nagyon gyalul, és nemrég még James Hetfield is szuperlatívuszokban szólt a csapatról egy interjúban, amikor aktuálisan neki tetsző zenékről kérdezték.

„I'm a cynical, egotistical, unpredictable, hardened criminal / And I can be a little hypocritical, but I'll admit it straight to your face / I'm unbreakable, irrepleceable, undeniably inspirational" – rappeli nem kevés színpadiassággal Ronnie Radke az új Falling In Reverse-lemez nyitódalában, és nehéz vele vitába szállni. Manapság súlyos rockzenével úgyszólván lehetetlen felevezni a főáramba, de Ronnie-nak valahogy sikerülni látszik a dolog, a csávó megfogta a közönség, méghozzá – ennek jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni – a fiatal közönség képzeletét. Ehhez pedig alighanem pont erre a harsányságra és végletekig megosztó személyiségre volt szükség, Radke ugyanis igazi, a szó hagyományos értelmében vett old school rocksztár. Kiteljesedéséhez 2024-ben már persze nem az MTV és a Bravo, hanem a TikTok meg az Instagram nyújt felületet, de a lényeg ugyanaz.

Michael Palace számomra a négy esztendővel ezelőtti, kimondottan erős tételeket tartalmazó Rock And Roll Radio lemezzel bizonyította először, hogy nem lehet csak úgy beleszuszakolni a turbó sebességbe kapcsolt, tömegesen és futószalagon leszállított, felhígult melodikus rockmezőnybe. A lemezre és folytatására, a két évvel ezelőtti One 4 The Roadra persze már csak az emlékezhet, akinek érdeklődése túlmutat a modern/extrém/satöbbi stílusú metálzenéken, és valamennyire nyitott a dallamrockra is. Ezeken a lemezeken is nyilván ugyanolyan klisékből elkoptatott, korábban egymilliárdszor hallott és mások által is alkalmazott elemekből összerakott muzsika jött szembe elsőre, mint általában, azonban többször meghallgatva mégsem az történt, mint a többi frontierses tucatprodukciónál, hogy két hét múlva semmire sem emlékeztél a masszából: hanem klasszikus értelemben vett, fülbeülő és örökzölden ragyogó dallamtapadásról.